A húszas éveim elején jártam egy távoli országban. Csupa szín volt az egész hatalmas ország: az óceán harsogó kékje, a föld narancsvöröse, a trópusi fák zöldje, a papagájok tiritarkája. Csak a fekete színt nem láttam sehol egy darabig. Aztán megleltem azt is: a hely történelmében.
Képzeld el, hogy jönnek egy furgonnal, felpakolják rá a bömbölő gyerekeidet, és elviszik. Jó eséllyel soha többé nem látod őket. A hatóságokhoz meg hiába mennél panaszra, hiszen éppen ők azok, akik elvitték őket. Úgy hivatkoznak rájuk: az Ellopott Generáció. Az ausztrál kormány csak nemrég kért tőlük hivatalosan bocsánatot, 1998 óta van hivatalos napja a bocsánatkérésnek.
Molly Craig tizenhárom vagy tizennégy lehetett, mikor féltestvérével és unokatestvérével együtt elvitték. Főleg a félvér gyerekekre várt ilyen sors – vagy mert a hatóságok szerint az apa származása alapján a gyerekeknek a fehérek társadalmában a helye, vagy mert szerintük a kicsikkel rosszul bántak, elhanyagolták őket vagy csúfolták őket származásuk miatt. A törvény megalkotóját Európában végeredményben „genocídiummal” vádolták meg, mivel a rendelkezések alapján azt remélték, néhány generáció alatt „ki lehetne tenyészteni” az őslakókat, amit akkoriban nem is különösebben titkoltak. Az elvitt gyerekek árvaházakba, nevelőszülőkhöz, egyházi intézményekbe kerültek, kinek jobb, kinek rosszabb sors jutott. Mollynak és a két másik kislánynak afféle cselédképzést szántak, a rideg hálóteremben azonban hamarosan eldöntötte: megszökik a Moore folyó mellől haza, Jigalongba.
A megoldáshoz érdekes módon épp angol apja, Thomas Craig segítette, aki eleget beszélt a környéket körbefutó nyúlkerítésről, amelynek felügyelője volt. Molly úgy tudta, ha a kerítésre rátalál, akkor haza is talál. Egy esős napon – azt is tudta, az eső elmossa a nyomokat – szöktek meg a gyerekek, nem riadva vissza attól sem, mi vár azokra, akiket megtaláltak és visszavittek.
Ettek bogyókat, növényeket, de nyúlra is vadásztak – otthon megtanulták, és gyorsabban futottak, mint a nyúl. Kaptak emberibb ennivalót is egy eldugott tanyán, aztán a tulajdonosok kötelességtudóan értesítették a hatóságokat. Molly legidősebbként egy idő után felváltva cipelte a két kisebbet, akik a lábukon lévő sérülések, kelések miatt alig bírtak menni. Egyikük, Gracie feladta és elvált a két másik kislánytól. Molly sokáig úgy tudta, meghalt – de csak visszavitték a Moore folyó mellé. A másik kettő viszont csodával határos módon hazatalált, kilenc hét vándorlás után – olyan vidéken át, ahol fehér ember aligha marad életben. A történet romantikusabb verziója szerint a jigalongi anyák hírét vették, hogy a gyerekek útban vannak hozzájuk, és az ősi Álomidő szellemeihez kántáltak segítségért a kietlen pusztaság közepén – ahol végül találkoztak is a kislányokkal.
Molly kilenc évvel később mégis visszakerült – már két saját gyermekével, Dorissal és Annával (más forrás szerint Annabelle), miután férjhez ment egy otthoni bennszülött férfihoz. Első kislánya egy fa alatt jött a világra. Az asszony először Nuginak nevezte a gyereket, de valaki rászólt „ugyan már, milyen ostoba név, adj neki rendes nevet. Hívd Dorisnak.” A két kislány négyéves és tizennyolc hónapos volt, amikor elvitték őket anyjukkal együtt – és Molly úgy látta, csak akkor van esélye a sikeres szökésre, ha csak az egyiket viszi magával. A gyerek, akit hátrahagyott, felnőttkorában mindennél jobban ragaszkodott hozzá, akit magával vitt, végül mégis elkerült tőle, felnőttkorában pedig megtagadta.
Molly haláláig várta, hogy még egyszer láthassa fehérek közt felnőtt kisebbik lányát, Annabelle-t. Ő azonban először azt is elutasította, hogy bármely köze volna vér szerinti családjához, majd nővére közeledésére már csak azt mondta, ha el is hiszi, mégsem volt ő árva, akkor is minek bolygatni a múltat. Anyja halála előtt nem sokkal két gyerekét küldte el ajándékaival. Az idős asszony meghatódott ugyan, de mégis megjegyezte: személyesen kellett volna lányának elhoznia őket.
Doris, Molly idősebbik lánya először segédnővérnek tanult, megdöbbentette, hogyan beszélnek róla a kollégái és a betegek is a háta mögött – igaz, a korábbi generációk esetében a magafajtát be sem engedték a fehérek kórházaiba, csak különleges esetekben. Dorisnak már könnyebb volt, végül újságírást tanult, és felnőttként, saját kutatásai alapján szembesült azzal, ki ő valójában.
„Az intézetben nem akartam, hogy csúfoljanak. Azt állítottam, nekem is fehér az apám, pedig ez nem volt igaz. Nagynéném elválásunk előtt lelkemre kötötte: sose feledjem, ki vagyok, honnan jöttem. ” Pedig ez nem volt egyszerű: Dorisnak felnőttként újra kellett tanulnia anyanyelvét (a Mardudjara törzshöz tartozott), mert az intézetben verést kapott, ha „nigger nyelven” kezdett el beszélni. A vallás valamivel könnyebb volt: a már felnőtt Doris úgy emlékezett vissza, Jézus születése még akkor is nagyszerű ünnep volt, ha az aboriginal gyerekek nem kaptak semmiféle ajándékot, és családjukat is nélkülözniük kellett. Az őslakókról azonban azt mondták: gonoszak, lusták, semmire sem jók, és ők azért vannak ott, ahol, mert szüleik nem tartottak rájuk igényt, esetleg nincsenek is. A már idősebb Doris tudott ez ellen védekezni, ám a két-hároméves Annabelle elhitte: ő valójában árva gyerek, akinek semmi köze a „feketékhez”.
De nem volt egyszerű a visszailleszkedés sem. Hiába őrzött sok kedves koragyerekkori emléket, a nem látó nagymamáról, aki unokája szemét használva ment vadászni, a szeretetről, amely körbevette, mégis megdöbbent, szülőhelyén hogy élnek az emberek. „Mindenfelé konzervdobozok és rengeteg kutya… ennyit sehol sem láttam korábban. Ha meg aludni akartak, mindenki csak úgy lefeküdt, ahol éppen volt.” A fehér civilizációhoz szoktatott lány ennek ellenére nem adta fel. Anyja történetéből könyvet írt, amit a híres hollywoodi rendező, Phillip Noyce filmesített meg, a zenét Peter Gabriel szerezte.
Az „ellopott generáció” tagjai ellentmondásosan viszonyulnak sorsukhoz. „A fehérektől tanult civilizáció és fegyelem nélkül aligha tartanék ott, ahol vagyok” – ismerte el Doris, bár hozzátette, a misszionáriusok „agymosásban” részesítették, hogy elidegenítsék saját kultúrájától, sőt rokonságától is. „Legalább megtanultam írni és olvasni, amire odahaza kevesen voltak képesek”- írta egy másik férfi, a harmadik pedig hozzátette: „én szerencsés voltam, nevelőszüleimtől lényegében mindent megkaptam, gondoskodást, oktatást, ragaszkodást. Csak éppen fogalmam sem volt, ki vagyok.”
Legtöbbjüknek azonban ennyi sem jutott. Az „ellopott generáció” tagjai közt gyakoriak voltak a pszichés problémák, sokan felnőttkorukban depressziósak, alkoholisták, öngyilkosok lettek, vagy a bűnözés felé fordultak, erősítve a fehér társadalom előítéleteit. Az „oktatás” hatására jobban ki tudták használni a fehér társadalom szociális juttatásait, és ezzel is kivívták a többség ellenszenvét. A gyerekek elrablása családjuktól 1869-től a hetvenes évekig tartott, és források szerint akár százezer gyermeket is érinthetett, főleg a félvér származásúakat, de szinte minden őslakó család érintett volt - a statisztikák szerint egyes területeken "háromból egy", szerencsésebb helyeken "tízből egy" gyerek került el eredeti családjától.
A konzervatív újságírók egy része, például Andrew Bolt „propagandának” és „mítosznak” nevezi a történeteket, szerinte az elvitt gyerekek többségét elhanyagolták vagy bántalmazták otthon, Noyce filmje pedig „hatásvadász és hazug”. A kocsmai társaságok nyersebben fogalmaztak: „pár évtizede még úgy vadásztunk rájuk, mint a kengurukra, most pedig mekkora szájuk lett.” A film bemutatása után megszólalt a főgonoszként ábrázolt kormánytisztviselő, A.O. Neville fia is, aki elkeseredetten védte apját és életművét, ami szerinte mindössze esélyt kívánt adni nyomorban élő, tanulatlan, nem egyszer elhanyagolt gyermekeknek, hogy beilleszkedhessenek az európai civilizációba, és esélyük legyen normális munkát vállalni.
Az ausztrál bennszülöttek és a fehérek együttélése ma sem problémamentes. Messze nem sikerült úgy beilleszkedniük, mint a jó példaként emlegetett új-zélandi maoriknak. A lappangó és nyílt előítéletek ma is élnek, de ma már Ausztrália büszke az őslakók művészetére, sajátos stílusú tárgyaikra és zenéjükre, de vannak az őslakók közt megbecsült, világhírű sportolók, vagy az ausztrál hadseregnek sivatagi túlélést oktató nyomkeresők is. A „szent helyek” egy részét visszakapták, más területek ma is csúnya ingatlanviták tárgyai, nem egyszer kapzsi fehér ügyvédek közreműködésével. A két kultúra találkozásakor létrejött „kultúrsokk” máig nem múlt el, az „ellopott generáció” leszármazottai ki tudja, meddig cipelik a múlt okozta bajokat. Valami azt súgja, a koragyermekkori erőszakos „átnevelés” talán legnagyobb emberkísérlete számunkra sem tanulság nélküli.
Vakmacska
Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Stolen_Generations
http://en.wikipedia.org/wiki/Rabbit-Proof_Fence_%28film%29
http://www.eniar.org/news/rabbit2.html
http://www.hyperhistory.org/images/assets/pdf/rabpdf.pdf
http://www.smh.com.au/articles/2004/01/14/1073877902433.html
http://members.optushome.com.au/jimball/Rabbitproofmyth.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Doris_Pilkington_Garimara
Reader’s Digest 2003, január (Hosszú út hazáig, Marion Hume)
Dymphna Cusack: Fekete villám
