Mikor első osztály után első nyaramat töltöttem, olvasnivalót kerestem, nagymamám mindig is könyvmolynak nevelt, elég sikeresen. Addig-addig, hogy kezembe akadt egy írást: Peti, Ida és Picuri. Ez egy felvilágosító könyv, ahogy azóta megtudtam. Nagyon izgalmasnak találtam. Nem volt ijesztő. Kedvesen meséli el a megtermékenyítéstől a szülésen át a baba hazaviteléig az eseményeket. Anyukámnak nem tudtam elmondani, mekkora tudásnak jutottam a birtokába.
Aztán mikor először megjött, tudtam, mi történik velem, legalábbis nagyjából sejtettem, oktató füzeteket anyu is hozott néha az iskolából, ahol tanított, és kaptunk is a tanárainktól. Mégis furcsán viselkedtem, nem mertem elmondani. Szégyelltem magam. Az egész rokonság ott volt, az unokahúgaim is. Aztán mikor kitalálták, hogy menjünk strandolni, nem volt más választásom, elmondtam anyukámnak. Ő persze szétkürtölte az egész családban. A szégyenérzetem egyre nőtt. Nagynéném és nagyobb unokahúgom vigasztaltak, ezen már ők túlestek, nagylány már a leány.
Végül beletörődtem, hogy az osztályban utolsóként, de még családon belül sem elsőként, nagylány lettem. Csak azt bántam, hogy anyukám elárulta a Nagy Titkom. Nem is bíztam meg benne, azóta sok-sok év eltelt, de még mindig nem merek neki a témáról beszélni, legalábbis nagyon végső esetben és végtelen cenzúrával.
Kamaszlánykén minden érdekelt. Már lassan elfogytak a falusi könyvtárban a kikölcsönözhető könyvek, már a felnőtt irodalomból válogattam, pszichológiát is olvastam. Egy ilyen könyv és a kíváncsiságom folytán akadtam anyukám babanaplóira. Egyet öcsémről, egyet rólam írt.
Valahogy öcsém könnyebb gyereknek tűnt, több szeretet éreztem anyukám írásában vele kapcsolatban. Az is bántott, amit magamról megtudtam. Sok fájdalmat okoztam édesanyámnak. Lelkieket is. Köldökzsinórral a nyakamon születtem. Kétszer élesztettek újra. Anyukám csak másnap tudta meg, lánya lett, s látni csak harmadnap láthatott. Nem akartam enni. Negyednap már éhesebb lehettem, már rákaptam édesanya cicijére, nagy örömet okozva ezzel neki. De továbbra sem voltam könnyű gyerek, úgy hiszem azóta sem sikerül szegény anyukám életét megkönnyítenem. Pedig igyekszem jó gyerek lenni.
Sokat olvastam, tanultam az anya-gyermek viszonyról. Ma már tudják, nagyon fontos a testi kapcsolat. Olvastam egy hírt egy anyáról, aki a saját testmelegével, kitartó simogatással hozta vissza az életbe halottnak hitt kisfiát. Tanították, kell, hogy az első 3 napban az anya és a baba sokat legyenek együtt, az újszülött a mamája mellkasán alva hallgathassa annak szívverését. Úgy tanultam, úgy hiszem, ezért nem felhőtlen a kapcsolatom anyukámmal. Így sok-sok év után, számtalan közös emlékkel jó viszonyban vagyunk, de nem érzem az igazi anya-lánya-kapcsolatot köztünk. Szeretem, mert éveken át éltem vele. Szeretem, mert sokat beszélgetünk, igyekszünk egymásnak segíteni. De inkább egy volt-lakótárs, mindig-jó-beszélgető-társ számomra, mint anyám.
Beszélgetésein során az elmúlt évben felmerült a szülés témája. Nagynéném, nagymamám és édesanyám is meséltek az élményeikről. Igazi csajos délután volt. Nagyon élveztem! Hálás vagyok, hogy ezzel az élménnyel, emlékkel is gyarapodtunk. Jobb a kapcsolatunk, még a korábbinál is jobb! Úgy gondolom, helyes lenne ha beszélnének az anyák lányaikkal. Egy lány sokkal érzékenyebb. Egy fiú is kíváncsi, de más érdekli.
Mikor egy lány kíváncsi, nem szabad titkolózni előtte. Persze minden korosztály, és egyben minden gyermek más. De egy anyának ismernie kell a lánya érettségét, érdeklődését, s bátran, őszintén lenne jó beszélgetni.
Kisebb gyerekeknek ajánlom "Peti, Ida és Picuri" történetét, nagyobbaknak leginkább a bizalmat kellene megadni, s hagyni, hadd kérdezzenek, hadd beszéljenek. S ha egy lány már nagylány, úgy vélem, finoman lehet terelni a szót szülésre, születésre, akár fogantatásra is, személyes élményeken át, igaz történetet mesélve.
Szerintem merjünk beszélni! Ne csak fórumokon, blogokon, de személyesen is. Ma már én is merek kérdezni, remélem, megtanulok mesélni is, s a lányomat majd igyekszem a magam kárán tanulva nevelgetni...
Laura
