“Gyermekeid nem a te gyermekeid.
Az önmaga létezésére vágyó élet fiai és leányai ők.
Általad jönnek, de nem belőled,
Ezért veled vannak, mégsem tieid.
Nekik adhatod szeretetedet, de gondolataidat nem,
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Otthona lehetsz testüknek, de lelküknek nem,
Mert lelkük a holnap házában lakik,
hová te nem juthatsz el még álmodban sem.
Törekedhetsz arra, hogy hasonlíts rájuk,
de meg se kíséreld őket saját képedre formálni.
Mert az élet nem halad hátrafelé és nem időz a tegnappal.
Te vagy az íj, melyről gyermekeid élő nyílként repülnek ki.
Az íjász látja a célt a végtelen útján,
Ő úgy hajlít téged minden erejével,
hogy nyilai gyorsan és messzire szálljanak.
Adj hálát az íjásznak e hajlításért;
Mert az íjász épp úgy szereti a repülő nyilat
ahogy az íjat, mely mozdulatlan.”
( Kahlil Gibran: A Próféta)
Rég volt az idő, mikor az értelem felviláglott a fejemben, és emlékeim szerint már kicsi gyerekként is folyton analizáltam valamit. Gyakran elmélkedtem azon, hogyan is lettem, hogyan lehet, hogy érzek, honnan jön ez a sok gondolat, meggyőződés? Például az a szilárd meggyőződésem, hogy a lányok királylányok, egyben anyukák. Ovis koromban csak királylányokat rajzoltam és mindnek volt gyereke. Nagyjából ovis korom óta tudom azt is, hogy anya leszek. (A királylány pozícióról azóta már lemondtam, nem nekem való.)
De a lényeg, hogy milyen anya leszek? Az egy teljesen más történet lett, és nem is látom még a végét, de erről annyira sokat nem is elmélkedtem. Csak láttam magam egy gyengéd érzelmi burokban együtt egy csemetével, és egy bizsergető érzés járt át tetőtől talpig. A részletekbe nem merültem el, hiszen az éppen olyan, mint ahogy megtanulunk járni is és beszélni is tök magunktól. Ez mégsem tudomány. Mennie kell. A legközelebbi tapasztalatom az anyaságról a családomon belülről fakadt, ahogy láttam magamat, tesómat, anyával, és az ő tesóit, apát, az anyai nagymamámat és persze az apai nagymamámat, a nagypapákat és ezt a bonyolult, állandó mozgásban lévő védőhálót. Eléggé kerek volt még gyerekkoromban a családom, minden létező kapcsolódási pont megvolt benne, igazi ágas-bogas a családfánk is. Ebben a családban alakult ki bennem szépen, lassan egy érzés, amiről én azt gondoltam, talán ez lehet az anyaság. Így indultam hát el ezen az ismeretlen, vadregényes úton…
Na, jó, azért közben kipróbáltam sok mindent, elvégeztem néhány iskolát is, megtanultam hangszeren játszani, sportoltam is, pasiztam is, ami annyit jelentett, hogy apát kerestem a gyerekemnek, meg persze sírig tartó szerelmet is, meg építettem némi karriert apukám unszolására, akinek meg az volt a meggyőződése, hogy az mindenképpen jó, ha önálló vagyok, ne kelljen senkire se szorulnom, és majd utána legyek csak anya, mert az rengeteg lemondással és feladattal jár. (Hogy milyen igaza volt!) Éltem az életemet, kipróbáltam mindent, ami felkínálkozott és belefért az erkölcsi normámba, és amiről azt gondoltam, valahogyan közelebb visz az oly erősen áhított anyaszerephez. Mindig kerestem valami boldogságforrást is, és találtam is. De ezek az örömök múlandók voltak. Egy idő után nem adtak... mit is? Teljességet. Boldogságot igen, de nem teljességet.
Majd mikor megszületett a fiam, ugyanúgy, mint mindenki másnál, elkezdődtek a teendők végeláthatatlan hegyei: a baba gondozása, etetése, dajkálása, figyelgetése, további gondozása, szeretgetése, és így tovább. A 24 órás szolgálat, aminek nagy elánnal kezdtünk neki, élvezetes volt eleinte, a fürdetéstől kezdve az első mosoly megpillantásán át az első fogacskák megjelenéséig, és az első igazi visszajelzésig.
Ismétlődött a sorminta, kis szünetekkel, apró változásokkal, de nagyjából minden nap ugyanúgy telt. Így az első év eléggé kimerítő volt számunkra fizikailag, azzal együtt, hogy a fiam igény szerint szoptatott baba volt, amit ő díjazott is bőven. Éjszaka is. Ezzel még túl nagy probléma nem is volt, és bár életünk értelme betöltött minden maradék helyet a szívünkben, (a szabadidőnkről nem is beszélve) mégis elmaradt az az erősen vágyott érzés, amiről én azt hittem, hogy anyaság. Az, pedig mi más lehetne, mint:
- pozitív érzés
- felülmúlva a szerelem érzését is
- burokszerűen körbevesz, pihe-puha és mézes
- bizserget
- teljességet ad, a kozmikus boldogságon túl, mintegy grátiszként
Vártuk, mikor jön már az anyaság és apaság fantasztikusan pozitív érzése. De az nem jött. Inkább csak sóvárogtunk némi alvás és szabadidő után, de abból sem lett több. Sorvadoztunk, kornyadoztunk, és minden voltunk, csak boldogok nem. Rájöttünk, hogy ha ügyesen a fiam alvásritmusához igazodtunk, azzal nyerünk némi időt, és valóban, utána egy kicsivel minden jobb lett. Ezzel párhuzamosan átszerveződtünk, ami nem másból állt, mint tudatosítani magunkban, hogy néhány dologról le kell mondanunk:
- romantikus séta a hét bármely napján
- együtt zuhanyzás, szépítkezés
- shoppingolás, amikor éppen akciós valami és kihagyhatatlan
- apró dolgok javítgatása a lakásban
- porszívózás hetente, a kanapé alatt is
- fejedelmi ebéd elkészítése, használva mind a húszféle szofisztikált konyhai berendezést, a zajosakat is!
- aprólékos takarítás, a virágok száraz leveleit is leszedegetve, stb.
Ahogy láttuk másoknál, a kis lemondásokból nagyot lehetett profitálni és ügyesen át lehetett vészelni a nagyon nehéz időszakokat. És egyébként is, ez csak átmeneti.
Az első ilyen akciónk gyermekem elválasztása volt a melleimtől, mert bizony én azt várhattam volna, hogy majd, mint másoknál, a fiú egyszer csak elutasítja a ciciket, vígan él nélküle, sőt, mi több, alszik nélküle. Már bölcsis volt, és még mindig csak a cicik után sóvárgott, az egész napját a cicizés vagy nem-cicizés töltötte ki, így az enyémet is. 19 hónap éjszakázás és szoptatás után azt mondtam, hogy itt a vége. A családban minden tag számít, az anya is, és az anya most már nem akar szoptatni és éjszakázni, mert nem bírja alvás nélkül. Három nap nyűgösködés után a kisfiam egyszer csak nem kelt fel éjjel. Reggel arra keltünk, hogy engem szólít, és valóban reggel volt, és nem vettük észre, hogy végigaludta az éjszakát. Igaz, hetekig kételkedtünk ebben, féltünk, valamitől megváltozik, de így jó egy év távlatában bizton állíthatom, ez már így marad.
Ám az ember milyen telhetetlen!? Még mindig nem éreztem azt a mézes, bizsergető érzést, amit kellett volna. Pedig egyben aludtam 8 órát, immáron időmilliomos lettem, kisimultak ráncaim és idegrendszerem is, és csupán egy csemetém van, enyém lehetne a világ. De nem! Nekem tovább pörgött az agyam még több szabadságra vágytam, és össze is állt a listám a további elvégzendő feladatokról. Mivel nagyon tapasztaltnak éreztem magam a sikeres elválasztás kapcsán, azt gondoltam, hogy a következő dolgok simán menni fognak:
- wc-re szoktatás
- önálló evés, ivás, öltözködés
- hiszti nélkül, választékosan fejezi ki igényeit és érzelmeit
- hazaérve a sáros cipőt leveszi és a helyére teszi
- este magától akar menni fürdeni és lefeküdni
Szisztematikusan felépítettem a tervet. A család minden tagját mozgósítottam céljaim érdekében, és úgy tűnt, mindenki kész a terv végrehajtására. Rákészültünk lelkileg, testileg, és nagy lendülettel láttam neki a feladatoknak. Ez a lendület egész sokáig ki is tartott. Pontosan addig a pontig, amíg ráébredtünk, hogy a gyermeknek van egy saját tempója, amit nem lehet lassítani vagy gyorsítani. Ez az ő egyéni fejlődése, ami lehet, hogy sok pontban találkozik a nagy átlagéval, de mégis akadtak dolgok, amik kivételként viselkedtek. Sok tervem kudarcba fulladt, de mégis a legfontosabb célom egy boldog és laza felnőtt nevelése, nem egy kényszeres görcsé. Így kellett hátradőlnöm, és csak figyelnem. Mert az én gyermekem nem az enyém, olyan mintegy nyílvessző, kinek röptét nézhetem… igen, szerencsés vagyok, hogy nézhetem, nem kell beleszólni, mert tényleg tök magától megy minden, időben megtanulja azt, amire neki szüksége van, és ügyesen szól, hív, ha baj van, segítségre szorul.
Szerencsére rá nem hatnak a „bezzeganyák”, és nem vesz tudomást arról, mit kéne már tudnia, így a lazasága rám is hat. Én sem foglalkozom senki fiával, csak a magaméval. Szerencsém van, hogy a nagyszülők is aktívak, és tőlük is kap valami olyat, amit mi szülők nem tudunk neki megadni. Talán majd egyszer sikerül azt is leírnom, hogy mi mindenre tanított meg engem ez a kicsi fiú. Az első pontja mindenképpen a türelem lesz. Az a türelem, ami végül elhozta már nekünk azt a mézes-édes bizsergető érzést is, amiről én egykor azt hittem, ez az anyaság. Mindenképpen együtt értendő az apasággal is, és a nagyszülőséggel is. Mindenkinek része van ebben, nélkülük nem lehetnék ez a boldog ember. Nekem ez az anyaság…
Köszönöm Kisfiam, Férjem, Anyu, Apu!
Macitojás
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
