Mindkét gyerekemet egy olyan kórházban szültem, amely az elsők közt szerezte meg a „bababarát” címet, és annak előírásait bizony igyekezett betartani. Ez vonatkozott az anya-újszülött együttlétre az első pillanatoktól kezdve, vagy arra, hogy a babák nem kaptak sem vizet, sem tápszert, és más anya tejét is csak végszükség esetében.
A szülésfelkészítő tanfolyamokon ezt igyekeztek az elején tisztázni – aztán első gyereküket szülők azért igazából a szülés után jöhettek rá igazán, mit is jelent mindez. És akkor és ott, függetlenül attól, azelőtt mit gondoltak a dologról, volt, akinek tetszett, másnak pedig kevésbé.
A szüléstörténetek és a hozzájuk fűződött kommentek tele vannak panasszal: nem kapott a frissen szült, testileg gyenge anya segítséget, ehhez gyakran járult a „képtelen vagyok” érzése, és néha a csecsemős nővérek inkább erősítették, mint csökkentették ezt, ha az anya nem segítő szándékot, inkább számonkérést érzett, mikor hozzájuk fordult. Volt rokonom, aki szülés után összeesett a kórterem sarkában, mikor vécére vagy látogatók fogadására indult (abban a kórházban csak a társalgóban lehetett találkozni), elhúzódó szülés vagy császármetszés után sokan arra vágytak a legkevésbé, hogy az első pillanattól kezdve önállóan gondoskodjanak a gyerekről. Aludni vagy szoptatni sem volt egyszerű a túlzsúfolt szobákban, ahol mindig sírt valaki babája, és a látogatók mindig akkor jöttek, mikor épp nagyon nem kellett volna. A szoptatással küszködőket külön nyomaszthatta, hogy saját „teljesítmény” híján a bababarát elvek miatt nem jutott a kicsi pótláshoz, a gyerek éhes sírását hallva nem beindult, hanem még inkább megakadt a tejtermelés.
„Ez lehet, hogy bababarát, de tuti nem anyabarát”
– fakadt ki az egyik kommentelő a rooming-in rendszerrel kapcsolatban. Főleg azok éreztek úgy, akik halálosan kimerülve mindent megadtak volna akár két óra nyugodt alvásért, de ez hazamenetelig (vagy utána sem…) nem sikerült. Vagy az első gyereknél általános bizonytalanságra még egy lapáttal rátettek a hormonok, a túlterhelt kórházi segéderők pedig nem tudták azt a támogatást, irányítást nyújtani, amire talán szükség lett volna. Vagy a négy-ötágyas szoba négy-öt síró babája volt sok, nem is a saját gyerek jelenléte, nem kívánt bónuszként vadidegen látogatók hadával megfejelve. Utólag nehéz eldönteni, hogy az egyéb körülmények vagy maga a rooming-in rendszer volt az, amit nem megfelelőnek éreztek az első napokra.
Nekem könnyű dolgom volt, így nem csoda, hogy számomra a rooming-in rendszer tökéletesen megfelelt. Első szülésem után még nem magamban, inkább a gyerekem apjában bíztam, elvégre már felnevelt kettőt, és elmondása alapján pelenkázott-etetett is. Hiába a közel húszéves kiesés, meglepően könnyen eszébe jutottak a rutinok, én meg ott esetlenkedtem mellette a talán luxusnak számító alapítványi szobában, és főleg a szoptatásra koncentrálhattam, ami azért hazamenetel után indult be igazán. Addig ott küszködtem éjjelente a kórház gépi fejőjén, és egy-két alkalommal kikönyörögtem a lányomnak tán kétszer tíz milliliter anyatejet. Elkerült a baby blues, nem küszködtem hasi sebbel, sem gátmetszés-problémákkal, a felületi horzsolások nem akadályoztak azért annyira semmiben. A mellre helyezés helyes technikáját egyébként egy szoptatásfanatikus barátnőm mutatta be (a saját mellén, majd az enyémen), pár nappal szülés előtt, ő már csak tudta, a saját lányát 3 éves koráig engedte szopni. Szerencsémre a gyerek is partner volt a dologban, ami nélkül azért nehezen boldogultam volna.
A másodiknál pedig magam is ledöbbentem, mennyire könnyen állt vissza az addigra már megszerzett rutin, szoptatásostul, pelenkázásostul. „Látom, nem első gyerek” – kommentálta vidáman a benéző csecsemős nővér a látványt, gyorsan el is illant kevésbé szerencsés sorstársak irányába. Már nem kellett mellém segítség sem, anyám és párom koncentrálhatott a Nagyra a látogatások pár óráján kívül, mi meg elvoltunk békében a Kicsivel, lényegében haza is mehettünk volna fél nappal szülés után, ha nincsenek az előírt megfigyelési-gyermekorvosi körök, ám tudom, nem mindenki ilyen szerencsés.
Vakmacska
