Az egész úgy kezdődött, hogy a férjem kapott a munkahelyén egy iPhone-t, hogy dolgozzon rajta. Szoftverfejlesztő, hozott már haza mindenfele kütyüt, azokat is, ezt is áhítattal tanulmányoztam, aztán megállapítottam, hogy nekem ilyen nem kell, egyszerűen nincs rá szükségem. Aztán teltek és múltak a hetek, hónapok, és egyre inkább kezdtem megszeretni az okostelefont.
Szerettem, hogy lehet vele fényképezni, videózni, skype-on beszelni a szüleimmel. Ez utóbbi funkció volt az egyetlen, amiről hajlandó voltam elismerni, hogy jól jönne nekem is. Hogy bármikor, bárhonnan fel tudjam hívni a több ezer kilométerre élő szülőket, testvéremet, barátokat. De a többi? Wifi? Online televízió-közvetítés? Automatikusan szinkronizálódó naptár? Facebook? Ugyan már, telefonálni lehessen, na jó, meg fotózni, ennyi kell nekem. Ennyiben is maradtunk, a férjem meg se próbált győzködni. Megbeszéltük, hogyha végleg kipurcan a régi telefonom, akkor majd körülnézünk, mik a lehetőségek, mire van szükségem.
Aztán jött a születésnapom, és rejtélyes mosolygás közepette megérkezett az ajándékom is az Óperenciás-tengeren is túlról. Egy akkor abszolút csúcsmodellnek számító androidos okostelefon. Tetszett. Könnyű volt, szép, elegáns. A kijelzője gyönyörű. A papír alapú kezelési útmutató hiányzott ugyan, de hát úgy tűnik, öregszem, utóbb kiderült, hogy tényleg sokkal egyszerűbb az internetet segítségül hívnom, ha valami beállítást nem találok. Mert ugye internet az van immár, otthon és a munkában van wifi, és pár héttel később lett új előfizetői csomagom is, egy gigabájtos 3G kapcsolattal. Jelzem, fillérekért, ez mondjuk nyilván alapvetően meghatározza az okostelefonok használhatóságát. Mármint hogy hol, mennyire van wifi lefedettség, illetve hogy mennyit kell fizetni a szolgáltatónak, ha mégis inkább fix, 3G kapcsolatot akarunk. De nekem ezzel nem volt gondom. És egy új fejezet kezdődött bezzeganyaságom történetében.
Az első időkben „meglepő módon” főleg telefonáltam a telefonnal. Meg persze használtam a Facebookot, olvasgattam a híreket. Aztán rájöttem, hogy mekkora buli a szülői értekezletet szépen beírni a naptárba, és bejelölni a férjemet, mint vendéget az eseményen. Egy gombnyomás (vagy inkább képernyőnyomás), és már meg is kapta e-mailben, amit ő szintén egy pillanat alatt megerősített, és automatikusan berakott a saját naptárába. Véget értek a hosszas egyeztetések, az „ugye beírtad?” meg az „ugye nem felejted el?” kérdések, mert biztos lehettem benne, hogy a telefonja neki is csipog, emlékezteti helyettem. Megszűntek a „hova is kell menni? mikor?” kérdések, mert szépen megnézte a saját telefonján, és ment. Jött. Aztán a folyamat persze nem állt meg ennyinél. Belemerültem az ingyenesen letölthető alkalmazások világába, és rövidesen úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban.
Letöltöttem egy alkalmazást, amivel két gombnyomással tudok fizetni a parkolásért bárhol az országban. Nem kell vonszolnom a gyerekeket magammal, míg parkolóórát keresek, vagy még rosszabb választásként a kocsiban hagynom őket. Letöltöttem egy másik alkalmazást, ahol pillanatok alatt időpontot tudok kérni az orvosokhoz, beutalókat és eredményeket tudok ellenőrizni. Eszméletlen érzés volt az orvos orra alá nyomni a beutaló tökéletes minőségű képét, amikor nem találta a rendszerben, és három pillanat alatt átküldeni a privát e-mail címére, amikor lefagyott a biztosító rendszere. Ugyanilyen örömmel használom a dugó-figyelőt, és bizony mentett már meg órákon át tartó álldogálástól. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy három hullafáradt gyerekkel áramszünetre értem haza, a koporsósötét lépcsőházban tétován álltam, és azon gondolkoztam, vajon hogy fogom kinyitni az ajtót (két halálra rémült, sötéttől félő kicsivel a kezemben, egy harmadik ál-hőssel a sarkamban), mikor eszembe jutott, hogy van egy elemlámpa alkalmazásom. Külön szórakozás volt az az opció, amikor átállítottam a sima elemlámpa fényről kék-pirosan villogó rendőrautó fényekre a telefont. Látványos volt, és nagyon hasznos.
Imádom, hogy pillanatok alatt lehívom az aktuális menetrendet, egy másik alkalmazás a GPS segítségével megmondja, merre induljak a legközelebbi buszmegálló felé. Imádom, hogy a bolt közepén megkeresem a receptet, nehogy otthon felejtsek valamit. Imádom, hogy a bevásárlólistát nem tudja elhagyni a férjem, mert átküldöm a telefonjára. Imádom, hogy nem kell sms-re pazarolnom a pénzemet, mert a GTalk segítségével sokkal egyszerűbb és ingyen van. Imádom, hogy bárhonnan, bármikor fel tudom hívni a szüleimet, nem kell arra várni, hogy legyen otthon három nyugodt percem. Imádom, hogy nem kell odaparancsolni a gyerekeket a számítógép elé, hogy na, köszönjetek szépen a nagyinak, hanem a játszótéren, fogócskázás közben tudom megmutatni őket. Ez utóbbit természetesen a nagyszülők is imádják. Imádom, hogy megnézem a radaron, merre járnak az esőfelhők, van-e még értelme elindulni egy újabb körre az állatkertben. Imádom, hogyha nagy ritkán eljutok futni, akkor a program méri a megtett kilométereket, kiszámolja az elégetett kalóriát, útvonalat javasol, és közben még zenét is tudok hallgatni. Imádom, hogy a fordítóprogram segítségével bármilyen kisebb nyelvi akadályon át tudom verekedni magam.
És a gyerekek? Számukra már természetes, hogy anyának és apának okostelefonja van. Hogy egy pillanat alatt bármit meg tudnak nézni az interneten. Hogy felhívjuk a nagyiékat és megmutatjuk nekik a legújabb óvodai rajzot. Hogyha várni kell az orvosnál, akkor anya telefonján vannak olyan játékok, amik lefoglalják őket hosszú percekig. És nem csak lövöldözős gagyik, hanem nagyon komoly, nagyon jó játékok is, amit ők is élveznek, és én sem érzem magam szaranyának. Például a lányom memóriajáték-megszállott lett, mióta letöltöttem, egy nagyon látványos, kifejezetten az ő korosztályának kifejlesztett játékot. Számukra természetes, hogy felveszem videóra a testvérük születésnapi ünnepségét az oviban, amire nem jöhetnek el, de így egy kicsit ők is a részesei lehetnek. Számukra már a mindennapi élet része, hogy a világ online, elérhető. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy akinek nem telik rá, az nem lesz jó anya, hogy a gyerekeinek valami kimarad az életéből. Mert ez nem igaz. Nagyon nem igaz. De aki berzenkedik az okostelefonok ellen, vagy éppen most gondolkozik rajta, hogy ő is próbát tesz, az higgye el, nem ördögtől való az okoska készülék. Nem kell függővé válni, nem kell vagyonokat áldozni rá. Viszont nagyon kényelmessé teszi az életet. És én személy szerint úgy gondolom, hogy minden, ami leegyszerűsíti a mindig rohanó, agyonhajszolt anyák mindennapi ügyintézését, szervezkedését, logisztikai non-stop üzemmódját, az hasznos, és jó, és üdvözlendő. Nem luxus, nem sznobság, nem kivagyiság. Eszköz, ami miattunk van, hát használjuk, ha megtehetjük. Ennyi lett volna a mesém lényege.
Meni
