Idén úgy néz ki, ugrottak a nyaralási terveinknek, nem tudunk elmenni sehová, legfeljebb egy-egy rövidke kirándulásra. Először szidtam mindenkit, aki ehhez hozzájárult, aztán rákattantam arra, hogy HA ekkor-és-ekkor ezt-és-ezt csináltam volna (jellemzően valami szarokbele avagy sajátpecsenyesütögetős típusú tevékenységet) akkor most nem lennék csalódott, és mennyivel előrébb tartanék. Majd szokásom szerint a másoknak-még-szarabb gondolatokat hívtam segítségül, és hamar meggyőztem magam arról, hogy a nincsen való picsogás helyett érdemesebb volna a vanra koncentrálni és az új perspektívából nézve is megtalálni a jó dolgokat.

- Láttam a tévében, hogy van itthon valahol egy bazinagy édesvízi akvárium, hatalmas harcsákkal, meg mindenféle halakkal, ha ráérsz, keress már rá lécci – hadarta a férjem néhány hete a telefonba. Rá is bukkantam a Tisza-tavi Ökocentrum honlapjára, hogy aztán vidrástul-tutajostavastul feltegyem a vágyott látnivalók polcára. Ha majd egyszer úgy alakul, megnézzük…

- Holnapra van programod? – kérdem a férjem hetek múlva, miután búcsút intek az aznapi bosszúságomnak, amiért későn ért haza és nem tudtam elmenni angolra és reménykedni kezdek, hogy a 24 óra szolgálat + egész napos elfoglaltsága után másnapra nem tervezett halaszthatatlan tennivalót… – Nem, mit szeretnél? – kérdi. Kirándulni a Tisza-tóhoz – vágom rá, és bár magam se vagyok biztos abban, hogy jó ötlet egy nap alatt megjárni egy ilyen hosszú utat, azt biztosan tudom, hogy nem akarom az elmaradásig halogatni, miközben a négy fal közt „élvezzük” a kánikulát. - Jó, de akkor ezt kapod a névnapodra… virág helyett is! – alkudozik és hamar megegyezünk.

- Basszameg, elfelejtettem, hogy megígértem a Pistinek, hogy elmegyek a ponyváért! – kap észbe este az Isten Lába. - Holnap reggel még el kell szaladnom érte – néz rám bocsánatkérőleg. A Pisti rendes gyerek, szeretjük, ezért nem kívánom ponyvástul a picsába. Legfeljebb egy kicsit később indulunk.

Reggel kényelmesen rendbe szedem magam és a gyerkőcöket. Spárzám kiruccanásra készülök: szendvicset, limonádét, gyümölcsöt pakolok, hogy minél kevésbé tegyük ki magunkat a szokásos büfés turistalehúzásnak. Befut a férjem, akár indulhatnánk is, de mégsem… Már nem emlékszem, min robbant ki a vita, csak foszlányokra, ú.m. _ha nem cseréled le a nadrágod, nem megyek veled sehová_ (én), _hogy a retkes bánatba keverted ide anyámat_ (ő) és, hogy ki-kinek (nem) tesz szívességet a kirándulással. Végül megegyezünk abban, hogy ha én egy szaros zsák vagyok, akkor ő a szaros folt rajta és miután ezzel a magvas megállapítással mindketten elégedettek voltunk, helyére kerültek a dolgok és végre elindulhattunk.

Az első órában szűkszavú navigálásra és a kölkök okítására szorítkozunk, eltelik egy kis idő, mire oldódik a hangulat és a fiúkat hallgatva hol elérzékenyülünk (de okosak és de jó, hogy ennyi élményük volt már), hol röhögünk a dumájukon. Könnyen célba érünk, leparkolunk, jegyet veszünk. Sorra vesszük a látnivalókat: az akváriummal kezdjük, megnézzük, van-e olyan hal, amit a Papa szokott fogni. Van, de persze egyik se akkora, amekkorát ők szoktak fogni. Naná – vigyorgok, akárcsak a körülöttünk állók. _Ez milyen hal?_ - kérdi Imi egymás után többször is az üveg mögé mutatva. Az apja türelmesen válaszolgat neki, én meg elmerengek, mennyit javult a kiejtése. Tiborka bezsong, szaladgálna fel-alá a teremben, így cserélünk: én foglalkozom Imivel, míg az ember cipeli és féken tartja a kistesót. Imi lecövekel a vidráknál. Sok mindent nem csinálnak: ki-be mászkálnak az üregükből, isznak a vízből – de mindez nagyon érdekes, jóóó alaposan megszemléljük.

A halakat letudva nekivágunk a parknak. Messzire nem jutunk: az első állomásnál, a „kalandbejáratnál’ szemerkélni kezd az eső, szedjük a lábunkat a tájházig, majd ott kivárjuk a végét. A gazdag gyűjtemény a mi esetünkben arra jó, hogy nyolcszor többet ismételhetjük a nenyúljhozzá-t. Hiába jártak már többször múzeumban, a felfedezőkedvük nehezen emeli be a „csak nézzük”-et. Amint alábbhagy az eső, indulunk tovább a dámszarvasokhoz (akiket sikerül leőzikéznünk) és mire a tutajos tóhoz érünk, megint hétágra süt a nap. Férjem végigmegy kistesóval egy billenős hídon, átsegít minket Imivel, aztán köszöni, neki ennyi elég volt, az elevenfajzat kölkünkkel nem meri bevállalni a tutajozgatást a sekély épített tóban se. Fogok hát egy tolla-törött evezőt és teszek egy-egy kört felváltva a két fiúval. A nagyobb gyerekek, fiatalok vagánykodnak, néhány apuka feszít, miközben anyu kamerázza. Ezt is kipipáltuk, mehetünk tovább.

Azaz mégse, inkább kajáljunk. Van három féle hotdog: kopaszkutya és bővített társai. Meg kellemes terasz, ahol mindezt elfogyaszthatjuk, és megállapíthatjuk, hogy kivételesen nem lehúzós bandával van dolgunk. Tiborka a virslit, Imi a kiflit részesíti előnyben. Máskor is így osztoznak, de most nem sokat esznek, csak az innivaló fogy ebben a melegben.

A Tisza-tavi tanösvényhez csónakkal lehet eljutni. Sokan várakozunk, háromszor fordul a csónakos, mire mindenkit átvisz, de az emberek türelmesek, senki nem tolakszik. Körbejárjuk az egyik rövidebb útvonalat, kétszer megpihenünk. Látunk tündérrózsát, gyékényt, békatutajt, gémeket, récéket – meg sok mást, de a figyelmünket főként az köti le, hogy a gyerekeknek mutassuk, ismételjük, mit látunk. _Anya, pisilni kell!_ - szól Imi a stég közepén. Alakul a szobatisztasági project, hurrá! Megoldjuk. Férjemmel rövid eszmecserét folytatunk „mért röhögik ki mindig a nőket, amiért mindenhol a vécét keresik fel elsőként, és mért hugyoznak mindent körbe a faszik” témakörben. Visszafelé kevesen vagyunk, a csónakos felajánlja, hogy némi pluszpénzért tesz velünk egy kis kört, ha szeretnénk. Élünk az ajánlattal és örülünk a lehetőségnek, mert a kikötőben hirdetett csónaktúrák nekünk a gyerekek végett túl hosszúnak tűntek, így viszont elmondhatjuk, hogy ilyenben is volt részünk. A srác nagyon kitesz magáért, a rövid kanyar alatt csomó mindent mesél a környék növény- és állatvilágáról. Tiborka a külföldi útitársaknak magyarázza komoly képpel, hogy a Papa nem tud ilyen gyorsan evezni, mint ahogy a motorcsónak hasítja a vizet; Imi a kajakosokat vizslatja.

A parkba visszaérve a játszótérnél keresünk árnyékot. Elővesszük a gyümölcsöt: hideg dinnyét és barackot falatozunk, majd biztatjuk a fiúkat, menjenek a mászókára, hintázzanak, szaladgáljanak. Hiába mondjuk, hogy ülhetnek az autóban eleget hazáig, ők homokozni szeretnének. Mielőtt hazaindulnánk, elkanyarodunk a nádifarkasok és aranysakálok kifutói, valamint a jégmadarak röpdéi felé, de nem látjuk őket. Elbújtak? Máshol vészelik át a hőséget? – tanakodunk, de nem sokáig, mert már ideje lenne hazafelé venni az irányt.

Tiborka a második falunál elalszik, Imi még mondja a magáét… A Nap lemenőben, a bőrünkön a nyoma: mindnyájan kicsit megpirultunk. A térképet elteszem, visszafelé nem lesz már rá szükség. Aratnak. Ismerős illat keveredik az utastér hűs levegőjébe. Hazaérünk, gyorsan fürdetünk. Tejbegríz-nemkérektöbbet-ittakakaód. A kisfiúk mintamódra masíroznak az ágyukba, jóéjtpuszik cuppannak. Ledobáljuk a gönceinket, elnyúlunk a kanapén. Fürödni kéne, állapítjuk meg, majd azzal a lendülettel takarók, párnák után kotorászunk és a következő pillanatban már mi is alszunk, mint a bunda.

mspoppy