Kicsit előbb kezdeném. 6,5 éves kislányom nézegeti magát bugyiban a nagy tükör előtt: Anya, nagy a pocim! Elszámolok tízig, és nem mondom ki, amit gondolok (dinka vagy lányom, hasad sincs)... Válaszom: nini, tényleg lenyeltél egy meggymagot. Ezen nagyot nevet, és eltűnik a tükör elől. Amúgy magas, nyúlánk alkat, mondták már, hogy túl sovány. Itt rögtön meg is jegyezném, eszik rendesen.
Esti fürdetés, közben lerángatom a pólóm, bedobom a gépbe a többi közé, indítom a mosást. Lányka a kádban így szól: Anya, húzd be a hasad! Engedelmesen behúzom... Így sokkal szebb – kommentálja. Hát igen – sóhajtom –, igazad van. „Anya szégyellem, hogy ekkora a hasad!” Első reakcióm – pofán vágom. Következő – hogy mondhatott nekem ilyet?
Még ezer más dolog fut át a fejemen. Most kezdte a sulit, onnan szedte? Kérdezem inkább: a többi anyukának is nagy a pocija? Azt hiszem – böki ki legörbült szájjal, de a Vivi anyukája vékony és csinos. Háttértörténet hozzá: 170 cm-hez vaságyastól is max. 52 kg voltam mindig. Hát most nem. 68-ra kúszott a mérleg. Nem térnék ki a részletekre nagyon (főleg nem magyarázkodnék): sérülés, változott az életmódom is. Egy ideje már „kövér” vagyok, hogy miért most zavarja... Elvékonyodott hangon magyarázkodik. Én csak arra emlékszem, hogy szégyell. Elmesélem neki, hogy egyszer (egész élete során) anyukám is meghízott, mégsem jutott eszembe kevésbé szeretni vagy megbántani. Akár vékony, akár dúsabb, ő az én anyukám, és feltétel nélkül szeretem. Szégyellhető az a szülő, aki üti-veri a családját, aki a kocsmában tölti a napot, aki szó szerint szakadt ruhában jár. Értem, válaszolja. Gyanítom, nem „győztem meg” hogy így is, úgy is értékes ember vagyok.
Anyaként leszerepeltem.
Nehéz szívvel tettem le aludni. Párommal beszélgetünk, nem érti. Én sem. Hozzátartozik még a történethez, hogy reggel megkérdezi a kiscsaj: „Anya, szerinted tetessek piercinget a köldökömbe?”
Eltakartam az arcom, ne lássa, hogy mindjárt megüt a guta. Honnan a fenéből szedte? Lecsillapodom. Szeretnél egyet? – kérdezem (soha nem egyeznék bele). Nem tudom – válaszolja elpirulva.
– Tudod, miért van köldökünk? – faggatom.
– Nem – jön a válasz.
– Tudod, mikor egy kisbaba az anyukája pocakjában van, a köldökzsinóron keresztül kap enni, inni, levegőt. Mikor megszületik, ezt elvágják, és megmarad a kis lyuk a pocidon. Hát nekem nem kell akkor piercing – lezárja a témát. Megnyugszom, rohanunk suliba.
Erre este már szégyell...
Hol rontottam el? Néztünk mesefilmeket, ahol a gonosz is szép volt. Most mondjam, hogy a csapból is a nádszálvékony hercegnők folynak? Hibáztassam a médiát? Ütött-kopott Cimbit szereti. Meséltem neki,hogy csak az az igazi szépség, akinek a lelke, szíve jó. Megválogatom, mit nézhet, megbeszéljük a látottakat. Nem erre neveltem, nem arra, hogy a külsőségek döntsenek. Én egyformán jól érzem magam sportos ruhában és elegánsban is. Mindkettőt hordom is. Soha nem kritizáltam előtte mások ruházatát, kinézetét, maximum az ápoltságot hangsúlyoztam. Apja családjában vannak bőven dús kategóriás családtagok. Soha nem hallottam lánykámtól hogy ott X vagy Y kövér. Lehet, ez nem is akkora gond, talán meg sem kellett volna írnom.... Ha felülemelkedem sértettségemen, sokkal jobban aggaszt: ki lesz így belőle???
Hónapok óta (másban nem ilyen kitartó) fújja, balerina szeretne lenni. Próbálom másfele terelni. Volt balerina ismerősöm, másról sem szólt az élete, csak a testéről, nem szeretném azt az életformát neki. Mutattam videókat RSG-ről, szinkronúszókról és még sok más sportágból. Utánzásként Ő is jazzbalettre akart járni, mint a legjobb barátnője. A videók után már nem tetszett a kisnagyságnak.
Mit mutassak neki, hogy értse, a világ benne van, a lelkében, a mosolyában, az értelmében. Nem a ruhájában, frizurájában, kinézetében...
Nem akarom, nem fogom hagyni, hogy egy külsőséges, illegő, billegő, másokat lenéző, felületes kis liba legyen.
Szeretem...
Strega
