Az anyaiskola harmadik évében járok, itt az ideje, hogy ikeranyaként, egy fiú és egy lány szellemi, testi nevelőjeként megkapjam a magamét. A nemi felvilágosítás ideje elkezdődött, jönnek a könnyek: a csalódás, a vonzalom és az átpártolás köznapi csodái, vagy épp köznapi tényei, amit ki kell hordani, akár egy új kis emberkét. Anya magányosan tereget.
Tükör stádium, hát tényleg van egy ilyen korszak a gyerekek életében, eddig tankönyvi fejezet volt ez számomra, amit a pszichológusok előszeretettel mindenre ráhúznak. A nemi szerepeket próbálgatják a gyerekek, feszegetik a határokat, nem kérdeznek, hanem kijelentenek, talán pont azért, mert igencsak el vannak bizonytalanodva. Vagy mégsem? Úgy tűnik, ők most találták meg a fogódzókat.
Belenéznek a fürdőszoba üvegébe, és azt kérdik, ki vagyok én? A nemi szerep pedig ott van a tükörben. Nem jön magától, önkénytelenül is tanítjuk. Tanítja a fene, de igen, mégiscsak, ja, lehet. Kényszerítő ereje van, nem lehet kibújni. A fiamban, amíg a lányom hallgat, vagy alszik, egészen heves érzelmeket, elutasítást és azonosulást vált ki a nemi szerve.
- Anya, én apát szeretem.
- Mért? Engem nem?
- Téged nem. Apának kukija van, azért.
Egyik nap reggeli után felállt, elkezdett körözni a bútorok körül, dobálta ide-oda a kezét, és a szemembe vágta a nemszeretemet. Olyan erősen azonosult vele, hogy ahányszor tagadást, megerősítést vártam, próbáltam belekérdezni az axiómába, picit elbizonytalanítani, még erősebben bizonygatta. Bizony engem nem szeret, mert nekem olyan nincs. Nekem nincs semmim, amiért szerethetne, fordítottam le a mondatot. A játéknak az lett a vége, hogy elmentem otthonról.
A jó szándékú feminizmus nem ördögtől való, a világ már csak ilyen, minden változik, nő és férfi helyzete, szándéka, nemi szerepe a leginkább. Vallom az emancipációt, ha nem lenne, nem is érteném, miért kellene nekem gyereket nevelnem. De jócskán belemerítkezni, netán szembesülni az erős, tudatos nemi szereppel egy-egy odavetett mondatban azért irtóra tud fájni. Főleg ha visszacsap a mondat, és egyáltalán nem azt kapom, mint amit (ha titkon is) célként kijelöltem magunknak. Persze tudom, a nemi játék csak egy játék, a nemi szerep csak egy szerep, sokszor láthatatlan, rossz beidegződés, könnyű eligazodás, érvényesülés. Kőszikla vagy konstrukció: bármikor kizökkenthető, elbizonytalanítható. Mégiscsak torkomon akadt a reggeli müzliből az alma, mikor a fiam nekiállt degradálni.
Fallocentrikus nevelés, nálunk ki volt zárva. Apa – családfő, irányító, pénzkereső, távoli bolygón él egy gyárban és csak simogatni megy be este a gyerekeket, meg mesélni, legózni, ez teljeséggel lehetetlen. Anya: konyha, ágy, vasaló, gyerekszoba. Dehogyis! Akkor lázadás volna. Egészen más adottságok közt élünk. Akkor most miért mond ilyet a fiam? Mit keres? Hová húz? Mi a határ? Miért ilyen sürgős a fogódzó? Be kellett látnom, hogy apa a minta. A népszerű fél. A felfedezés ereje. Apa a kép, két hete csakapa van. Elfogadtam, megértettem, megfigyeltem. Ezt most nem szabad és nem is akarom tőle megvonni, még akkor sem, ha sosem húztam fel magam ennyire a freudista világ avítt, fellengzős képletén. Ami folyton nekiáll és szembesít vele.
Hát igen, ha még az az emancipált Beauvoir is azt mondja: a férfi az ember. A nő a különbség, a másság, a Másik.
Én egyáltalán nem akarok másik, sőt második lenni. Na, ezt majd a lányommal megbeszélem, ha felébred.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
