A minap végignéztem egy alig félperces történetet. Persze most is mint máskor, a történet nem ott és nem akkor kezdődött, és valószínűleg még nem is ért véget. Unottan ballagok hazafelé. Előttem egy formás combú nő próbál sietni. Kézenfogva vezet egy három (talán négy)éves pink sapkás kislányt. Csendesen átkozom az időjárást meg az évszakot. Ha ennek a nőnek ilyen combjai vannak, akkor igazi tragédia, hogy az ormótlan csizma és a kissé megkopott kabát minden mást eltakar. A kutya hideg monnyon le!
Útkereszteződés. Zebra. Lámpa. Naná, hogy piros! FormásCombú körülnéz, és mert gyérnek ítéli az autóforgalmat, elindul át a piroson. Vagyis csak indulna, mert PinkSapkás megmakacsolja magát. Lecövekel, teljes testtel hátradőlve húzza vissza FormásCombú bal karját.
– Anyaaaa! Nem szabaaaad! Pi'ooosss van! – érdekes, hogy nem raccsol. Egyszerűen kihagyja a számára kimondhatatlan mássalhangzót.
FormásCombú megáll, visszanéz, kicsit lehajol PinkSapkáshoz. A kabátja elöl nyitva, a szél és a hátrafordulós mozdulat szétlebbenti, láttatni engedi szinte az egész alakját. Feszesnek, keménynek tűnik, de ahol kell, ott lágyan ível. Az arca is gyönyörű. Nem sminkeli magát, vagy nagyon ügyesen csinálja. És olyan, de olyan érzéki ajkai vannak!
– Sietünk! Nem érted? Gyere! – és ránt egy erőteljeset PinkSapkás kezén. Sietve újra körülnéz, és határozott léptekkel elindul a túlsó járda irányába. Csóri PinkSapkás szinte repül mellette a levegőben, de nem adja fel! Szabad kezével letépi a sapkáját, a szél belekap rakoncátlan gesztenyeszín fürtjeibe. Mindkét lábával rúgkapál, és közben ordít:
– Anyaaaa! Neeee! Fáááááj... – és közben még mindig vadul vonaglik. Picivel a felezővonal előtt elejti a sapkáját. Picivel a vonal után kicsúszik a keze FormásCombú ujjai közül, és nyekken az aszfalton.
Állok meredten. Most jut el a tudatomig, hogy „Istenem, ezeket mindjárt laposra vasalják!” Szerencsére a koszos fehér furgon sofőrje nem olyan bamba, mint én. Nyomja a dudát, és vészfékez. A szemközti sávban egy kék WRX lepadkázza a járdát, rezzenti a várakozó gyalogosokat, és továbbhajt. A furgonnak mázlija van, hogy PinkSapkás a felezővonal túlfelén ért földet. A vészfékezés ellenére simán ráment volna. így csak a sapkát koszolta össze. Ezalatt FormásCombú villámként csap le PinkSapkátlan sajgó csuklójára, és boszorkányszélként jut át vele a túloldalra.
Zihál. Leteszi a földre a még mindig nyüszítő PinkSapkátlant. Elereszti a csuklóját, de azonnal ráfog a felkarjára. A biztonság kedvééért mindkét felkarját jól megmarkolja. Legugol hozzá. Próbálja magához ölelni. Látszik az arcán a kissé megkésett pánik és az őszinte féltés.
Zöld. Megindulunk, félúton felveszem a sapkát.
– Miért nem fogadtál szót? Majdnem meghaltunk miattad!
– Anyaa... sze'etlek...
– Miért nem fogadtál szót? Ha nem hisztizel, simán átértünk volna.
Állok bután, nézem őket, de egymás tekintetébe veszve kizárták a külvilágot. FormásCombú még mindig zihál. PinkSapkátlan hangtalanul ontja a könnyeit, és közben nagy, egész mellkast megrázó lélegzetvételek közepette, néha kicsit szipogva beszél:
– Anyaa... sze'etlek... szót fogadok... de apa mondta... ha pi'os, akkoo sose.... sose szabad menni... csak a buták mennek... sze'etlek... tényleg csak a buták... meg a halottak... meg a vesék... anya én nem vagyok buta... én nem aka'tam halott vese lenni... és kellesz nekem... sze'etlek...
– Nem érdekel mit mondott apád. Apád hülye. Ha azt mondom, hogy „sietünk” és hogy „gyere”, akkor fogadj szót, és gyere!
PinkSapkátlan nem felel. Orrlukai tágulnak, csorog a könny az arcán.
– Érted amit mondok? Fogadj szót! Hallod?
– É'tem... Sze'etsz?
Elpattan a varázsburok. Észrevesznek. PinkSapkátlan kezébe nyomom a sapkát.
– Elejtetted... Koszos lett, de megvan... – hebegek, mint valami idióta.
– Köszönjük, Igazán kedves tőled! – erőltetett mosoly, erőltetett nyugalom.
A kislány Újra PinkSapkássá válik, bár kissé csálén teszi föl. Bújik FormásCombú kabátja alá. Összebújva lassan továbbmennek. Állok hülyén. Örülök, hogy nem lett baj, és közben arra gondolok, hogy micsoda gyáva férget csinált belőlem a netfüggőségem. Néhány éve még biztosan elbeszélgettem volna FormásCombúval, most meg csak belül üvöltök. Látni vélem, ahogy a georgia betűk futnak ki a monitorra. Aztán hazaérek, és rájövök, hogy fölösleges az egész. Úgysem olvasná.
Vajon a hülye apa mennyi időt és energiát ölt bele abba, hogy PinkSapkás megtanulja, hogy a piroson csak a buták és a donorok mennek át? Vajon PinkSapkás szereti annyira formás combú anyukáját, hogy hülye apját ignorálja? Vajon mi lesz a következő piros lámpánál?
RomBold
