Belegondolni is keserves, hogy mennyi elintéznivalónk van. Így, többes számban, mert ezt egyedül nem bírnám se idegekkel, se idővel, arról nem is szólva, hogy természetemből fakadóan nehezebben jutok el az asztalborogatásig, mint ebben sokkal tapasztaltabb férjem. Per pillanat szülési szabadságon vagyok, tehát kegyeltje a sorsnak, van időm telefonálgatni, hivatalba járni. De ez még így is borzasztó. Évekkel ezelőtt, felnőtt, önálló életünk elején még úgy gondoltuk, ez átmeneti állapot: esküvő(k), önálló élet megteremtése. Mire ide eljutottunk, elkezdhettük megszervezni a kivándorlásunkat.

Az ugyebár terhelő időszak volt, új ország, új élet, új és első gyerek, hát persze, hogy nehéz. Aztán elmúlt egy év, a baba otthon volt velem, és bár igaz, hogy albérletből saját lakásra váltottunk, meg ugye vettünk kocsit is, ja, meg megint terhes voltam, de hát ez biztosan elmúlik, és végre eljutunk a Teendők lista végére, csak költözzünk át. Csak írassuk és szoktassuk be a gyereket a bölcsibe. Csak szüljem meg a húgát. Csak záródjon már le a jogi hercehurca az előző tulaj – állami hitelintézet (20 évre annyi nekünk) – bank - ügyvéd közötti fekete lyukban. Na jó, akkor szusszanjunk...csak még ezt el kell intézni, azt fel kell hívni, ennek kell e-mailt küldeni...jé, megint eltelt egy év?

Most ott tartunk, hogy a két nagyobbik végre oviban, lezárult a beszoktatás, kialakult a rutin, van még valami különpénz, amit be kéne küldeni, de már nincs meg a papír róla (rossz anya! rossz! rossz!), majd megkérdezem az alattunk lakót, az olyan tüchtig nőnek látszik. A külön foglalkozások tengerén is átverekedtük magunkat, igaz, fizetni még ott sem fizettünk, de ott legalább még nem is kellett, az első hónap türelmi idő, előbb meg kell nézni, hogy valóban illik-e a gyerekhez a dolog. Kivéve az úszás, ami most megint új helyen van, de nem baj, mert ez egy ötcsillagos hotel uszodája, nincs is annál nagyobb öröm, amikor fél hatkor bekapcsolják a színes lámpákat a víz alatt, a gyerek arcán hatalmas vigyor, én is boldog vagyok.

Mi van még? Ja, a számlát leadni a biztosítónak egy hónapokkal ezelőtti másodlagos szakértői vélemény kikéréséről. Ha már úgyis megyek, akkor vérvétel a gyereknek, a hematológushoz már megvan az időpont. Oké, de nem ma, mert ma viszik őket az oviban Tudományos Napra, ezért nyolcig be kell érni. Jó, akkor holnap, és ha már úgyis megyek, akkor feladom a levelet a Fejlesztési Központnak a motorikus elmaradás miatt, még jó hogy a formanyomtatványt már a múlt héten elhoztam. Jé, megjött a pici útlevele is, de jó, akkor egy újabb pipa a párizsi utazáshoz, már csak szállást kéne találni...De persze előbb fel kell hívni a vízszerelőt, hogy jöjjön ki, nézze meg a csapot, mert alig csordogál a víz, na és ha már itt van, akkor felmehetne a tetőre lemosni a napkollektort, hogy ne kelljen a gázzal melegíteni a vizet... a francba, a gáz, mindjárt itt a fűtési szezon, ellenőriztetni kell a rendszert és beüzemelni a riasztót, kisgyerekes házban ez nem tréfadolog... és erről meg eszembe jutott, hogy... és még az is... jaj, csak el ne felejtsem... hol a listám... miért csipog ez a hülye telefon, már megint mit kéne elintézni ma...

Én igazán nem tudom, a régiek hogyan csinálták. Oké, egyszerűbb volt az élet, mondják az okosok, de vitába szállok velük, mert nem volt egyszerűbb, csak más volt. Ha nem a kocsit kellett szervizbe vinni, akkor a lovaknak kellett új béristálló, mert a Kovácséké leégett. Ha nem romlott el a mosógép, akkor új akármit kellett venni a traktorhoz. Ha nem kellett hivatali ügyekkel bajlódni, mert megcsinálta a Titkár úr, akkor fel kellett venni az új szolgálólányt, ki kellett találni, hogy milyen ruhába menjen a kisasszony az Anna-bálba...kinek mi, ugyebár. De az élet soha nem volt egyszerű, leszámítva talán a milliomosokat, akiknek egész hadseregnyi személyi titkár lesi a parancsait.

De tényleg csak így megy? Személyi titkárt minden anya és apa, vagy még inkább minden gyerek mellé? Mert be kell vallanom, az ügyintézés soha nem fárasztott, hosszú éveken át ebből éltem: voltam ügyintéző, személyi titkár, sőt, marketinges. Szerettem a rendet, a mappákat, a lefűzött dokumentumokat, a listákat, a pipákat, a határidőket. Álmomból ébresztve váltottam át gond nélkül hivatali nyelvezetre, mindenki levelét én írtam meg már a középiskola utolsó évétől kezdve (na jó, csalok, mert én már akkor dolgoztam heti egy napot titkárnőként). Szóval bírtam én a pörgést, elfelejtve ritkán voltak dolgok, elhanyagolva, elúszva meg soha semmi... de mióta ötfős kis család adminisztratív kapitánya vagyok, azóta szaladok a listáim után, elhagyom a papírokat, elkések a határidővel, a családi könyvelésünk minimum két hetes csúszásban, és még így is úgy érzem, hogy minden napra jut valami újabb és újabb elintéznivaló...soha nem jutok az alagút végéig.

Ti hogy csináljátok? Kinek mi segít? Filofax? Erős önfegyelem? Lelkes anyós, aki átveszi a dolgok egy részét? Leszarom tabletta? És mikor fog változni a helyzet? Egyre rosszabb lesz, esetleg egyre jobb, ahogy a gyerekek önállóbak lesznek, és bizonyos dolgokat jobban át lehet adni nekik? Vagy az anyaság velejárója a főállású titkárnőség is? És akkor mi a fizetés? Ha a hónap végén legalább a lista feléig eljutottam, a lakás többé-kevésbé működőképes, a számlák többé-kevésbé be vannak fizetve, akkor hátradőlhetek és lehetek én a Bezzeganya? Vagy elégedetlenül csóváljam a fejem, visszatérve a régi slágerhez: minekazilyennekgyerek?

Meni