A kicsi arcocska, a sötétségből, az ablakból nézett be rám, könnyezett, és egyre csak azt mondogatta: - Anyu, engem miért nem szeretsz? - Szíven üt még ma is. Nem hasonlított egyik gyerekemre sem, de mégis tudtam, ő az enyém: a vonásai, a szeme…
- Anya, engem miért nem szeretsz? - kérdezte tőlem minden éjszaka.
Én ébren, a kicsik szuszogtak : a nagyobb orra körül ismerősen ragyogtak az izzadságcseppek, szájából csorgott a nyál, reggelre vizes lett a párna. A másik is oly csöpp, majd elvész a paplan alatt kucorodva, álmában is dacol, felesel, és mosolyog. Nem volt kinek gyónni, kihez bújni, nem volt kinek a vállán zokogni. Csend volt, nyomasztó némaság.
- Anya, engem miért nem szeretsz? - kérdezte megint. (Egy ilyen pici nem tud még beszélni...)
Legszívesebben magamhoz öleltem volna, becézgetve, nyugtatgatva: nem lesz semmi baj – de mire hozzáértem volna, nyoma veszett.
Minden éjszaka elkéstem.
Eltűnt, és én féltem.
- Anya, engem miért nem szeretsz?- ismételte makacsul.
Felzaklatott, zokogtam, és tudtam: ez már mindig így lesz.
Soha nem érinthetem, nem gyónhatok neki, nem érti meg soha az elmagyarázhatatlant, a magányt, a sorsom, a tehetetlenségem…
Minden áldott este újra és újra álmodtam vele, amióta hazaértem a kórházból az abortusz után.
Lassan 22 éve.
Tempera
