A héten őszi szünet volt a bölcsiben, úgyhogy a napjaink a korábban megszokottak szerint zajlottak.

Délelőtt általában a konyhában szoktam rendet rakni az előző napi "káoszkeltés" után. Sokszor megfogadtam, hogy inkább a nap végén szánok rá időt, de akkorra általában már annyira elfáradok (sokszor nem is a fizikai fáradtság erősebb, hanem a mentális) hogy semmi kedvem az esti nyugodt órákat takarítással tölteni, inkább sorozatot nézek a férjemmel, a magam szórakoztatására elindítok valami rémes valóságshow-t a Netflixen, vagy ahogy az utóbbi időben elég sok estém töltöttem, a karácsonyi naptárakat készítem.

A pakolászás után Borókával szoktam útra kelni, boltba, piacra, ahova épp menni kell, pénteken például a háziorvosi rendelőig sétáltunk el egy papírért.

Ha hazaérünk, akkor szoktunk ebédelni, majd jön(ne) a délutáni alvás. Ezen a héten nem tudom mi történt, de alig volt nap amikor sikerült is elaludnia a lányomnak. Igaz, ami igaz, így hogy a bölcsőde miatt nem kellett időre kelni, a legtöbb napon 8-ig húzta a lóbőrt, és már jó ideje megfigyeltük hogy ha reggel fél 8 után ébred akkor a nappali alvás nemhogy arányosan későbbre tolódna, hanem drasztikusan lecsökken rá az esély, már-már a nullához közelítve.

Délután is cél, hogy menjünk valahova, de az utóbbi időben ez már nem mindig jön össze.

Közösségi oldalakon bele-bele szoktam futni alvás-, nevelés- és mindenféle gyerekkel kapcsolatos "tanácsadó" profilokba, ahol már-már megbocsáthatatlan baklövésként írnak arról, ha a gyerek nem megy naponta kétszer szabadmozgásos levegőzésre.

Őszintén, ha úgy alakul egy napunk, hogy csak egyszer voltunk a levegőn, akkor már nem stresszelem szét magam, ellenben minden alkalommal eszembe jut ez az aranyszabály, amikor Boróka a "megyünk sétálni?" kérdésemre határozott nemmel felel. Persze, erre még legyinthetne az ember, de a szavakat többnyire "tettek követik". Két és fél éves emberke létére elképesztő energiákat tesz bele, hogy ne is tudjunk elindulni. Elszalad, elbújik, ellenkezik, kész közelharc mire felöltöztetem.

És ezeknek az esetek meglepően nagy százalékában az ellenállása nem illan el, akkor sem amikor megérzi az arcába kapó friss szellő cirógatását. Legutóbb a kis biciklijén eltoltam egy nem túl messzi lakótelepig, ahol egészen sok fa van az épületek között, gondoltam megpróbálhatnánk gesztenyét gyűjteni, de a dologból nem lett semmi, mert bármerre "húztam" sétálni, ő kitartóan abba az irányba akart menni amerről jöttünk, amikor pedig átadtam neki az irányítást, és minden kereszteződésnél arra mentünk, amerre ő mutatott, akkor egyszerűen hazanavigált minket.

Ha nincs kedve sétálni, akkor egészen széles eszköztárat képes használni arra hogy ezt tudtomra adja, kezdve azzal amikor folyamatosan felkéredzkedik a kezembe (mostanában ezzel már hiába próbálkozik), leül, lefekszik, esetleg elképesztő szófogadatlanná válik és kirántja a kezét, elszalad. Agyrém!

Félreértés ne essék, Boróka is szeret a levegőn lenni, játszótéren szaladgálni, pocsolyákban ugrabugrálni, sok jó sétánk volt már, de amikor látom ezeket a bejegyzéseket, amik megkérdőjelezhetetlenül állítják, hogy a gyereknek az a jó, ha kétszer kint van és "mozog", és ha valaki nem így csinálja, akkor az már "sz*ranya" akkor mindig ezekre a kínszenvedős sétáinkra gondolok, és nem hiszem el, hogy teljesen irreális elképzelés, hogy bizony néha a gyereknek egyszerűen nincs kedve sétálni menni.

Szerdán a férjemmel és a lányommal elmentünk egy parkba, ahol egy fotós barátnőm készített néhány kismama képet rólam, illetve pár kedves pillanatképet Borókáról. 

Ez a program nagyon jó hangulatban telt, az időjárás is kegyes volt hozzánk, egész nap hétágra sütött a nap, Borcsi is élvezte, legfőképp egy kis tavacska tetszett neki, amin kis hidakon lehetett átkelni keresztül-kasul.

Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy milyen közel is van már a terhesség vége és az eddigi higgadtságom, és "ráérünk arra még" hozzáállásom kezd szertefoszlani.

Egyfelől vásárolni már alig kell valamit, hiszen kiságyunk van (igaz, helyhiány miatt az anyósoméknál), ruhák vannak (az első lányom kora nyári születésű, ráadásul abban az évben valami olyan istentelen kánikula volt, hogy már pár hetesen rövid ujjú bodyt adtam rá, de azért hosszú ujjúból és nadrágból is akad pár), a pelenkázó és a babafészek is az ágyneműtartóban várja hogy újra szükség legyen rájuk, egy csomag pelenkát pedig semmiből nem tart venni, arról nem is beszélve, hogy bármit, ami még hiányzik a férjem meg tudná venni akár azidő alatt is, amíg mi a kórházban vagyunk. Nem tudom, hogy ez már a "fészekrakó ösztön" vagy csak kezdek teljesen bedilizni a terhességtől, de mégis időről-időre elkezd pezsegni bennem a tettvágy, hogy azonnal mossam ki a ruhákat, szereljük össze a kiságyat, rendezzük át a hálószobát és álljon minden babára készen.

Ennek eredményeképpen a héten rendeltem egy rácsvédőt a kiságyba, hogy "legalább az már meglegyen" így tulajdonképpen a legkevésbé fontos még hiányzó elemet kipipálhattam :)

Ami szintén kezdett nyomasztani, és még értelme is lenne, az a babakocsi.

Boróka születése előtt egy ismerősön keresztül jutottunk hozzá egy alig használt, nagy kerekű, bőr borítású, csilli-villi járgányhoz, ami (mint utólag kiderült) számunkra totális vakvágány volt.

Akkora volt az a monstrum, hogy ha minden mozdítható elemét leszedtük a váz még összecsukva sem fért be egyik szekrényünkbe sem (így, ha szükség volt rá, ha nem, az előszobában kellett kerülgetni).

A nagy kerekek bár úgy siklottak a töredezett járdákon és kátyúkon, mint kés a vajon, de az irányítás nagyon nehézkes volt, de ha az a kocsi lett volna a legtökéletesebb ember alkotta eszköz is, az sem számított volna, mert Boróka gyűlölte a babakocsizást.

Amint beraktuk ordítva sírni kezdett és ez szinte kivétel nélkül addig tartott, amíg ki nem vettük. Ha véletlenül nem sírt azonnal, akkor csak annyi időt adott nekünk, amíg épp elhittük "megtört az átok", és innentől majd mehetnek az andalgó séták, parkban olvasással töltött nyugodt percek miközben a gyerek legbékésebb álmát alussza, de amint jobban elmerültünk volna ebben a fantáziában, már rá is kezdett az ordításra.

Egy idő után teljesen feladtam a babakocsizást, abban bíztam, hogy a sportrészre való átállás majd meghozhatja az áttörést, de nem így lett.

Amikor egy éves lett (addigra már nagyon nehezen viseltem az állandó hordozást) vettünk egy új, nagyobbaknak való babakocsit, és minden ujjunk csuriba téve reméltük, hogy most már csak rájön, mennyivel jobb a kocsiban suhanva nézelődni, mint a hátamról, és végül így is lett. Az újkeletű lelkesedése pedig azóta is tart.

A régi járgányt eladtuk, és őszintén nem vagyok benne biztos, hogy sikerült másodjára egy babakocsiban-békésen-alvó gyereket összehoznunk, de azért szerettem volna ha ennek a mózeskosaras tologatásnak adunk egy esélyt, viszont (tekintve, hogy nagy esély van arra, hogy ez is csak porfogóként fog funkcionálni) egy újra nem akartam volna költeni, úgyhogy a marketplace-ben bíztam, hátha egyszer csak ráakadok egyre.

Végül a hét végén ránk mosolygott a szerencse, és ismét egy ismerős által, de találtunk egy teljesen jó állapotú 3 az 1-ben szettet, amire szinte gondolkodás nélkül le is csaptunk.

Ezzel újabb dolgot húzhatok ki a képzeletbeli listámról.

Polli