Verőfényes május elseje volt. Amolyan családias napot terveztünk, de máshogy alakult. Egyetlen rossz lépés a teraszról lefelé, és megtörtént a baj. Ültem a földön, fogtam a lábam, elnyomtam egy sikolyt, nehogy megrémisszem a gyerekeket, de tudtam, hogy nagy a baj. Ebből bizony kórház lesz. Vidéken voltunk látogatóban, így irány a baleseti ügyelet Hatvanban – az országos baleseti váróját ismerve ez tűnt jobb megoldásnak. Te is megosztanád egészségügyben tapasztalt pozitív élményeidet? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.
Ünnepnap volt, minden flottul, gyorsan, kedvesen ment. A diagnózis törés, műtétre lesz szükség. Az orvos részletesen elmagyarázta a helyzetet és megbeszéltük, hogy mivel Budapesten lakunk, inkább másnap jelentkezzek a balesetiben, hogy ott műtsenek. Puff neki, mégis a balesetiben kötök ki.
Féltem. Jártam már ott. Tudtam, hogy nagyon sokat kell várni, hogy futószalag, és bár elismerem az ott dolgozók felkészültségét, úgy éreztem, hogy annyi ott az eset, hogy nincs idő, energia az én gyáva, rettegő, összetört lelkemnek. Azonban nagyon kellemes meglepetés ért.
Bár a várakozás valóban gyötrelmesen hosszú volt – összesen vagy hét órát töltöttünk ott aznap – de fantasztikus, kedves és lelkiismeretes orvosokkal találkoztunk. A vizsgálóorvos kedvesen és megértően felvázolta a lehetőségeket. Elmagyarázta a törés állapotát, elmondta, hogy mi lesz, ha nem műtenek meg, és hogy mit javasol. A helyzetet nehezítette, hogy még szoptattam, és nem akartam abbahagyni. Ezt teljesen megértette és felhívta az egyik fiatal kollégáját, hogy legyen segítségünkre. Az orvos a lehető legjobb választásnak bizonyult.
Amikor találkoztunk, bemutatkozott(!), és látva a kétségbeesésemet, próbált megnyugtatni. Elintézte, hogy a műtét napján kelljen csak bemennünk a kórházba, és úgy időzítette a műtét időpontját, hogy legyen egy üres szoba az osztályon csak nekünk – így a nap folyamán szoptathattam. Az anesztéziánál és a fájdalomcsillapítók adásánál is figyelembe vették a szoptatást. Mindent úgy időzítettek, hogy este már haza is mehettem.
Tulajdonképpen mindenki, akivel találkoztam – az aneszteziológus, a nővérek, a főorvos – mind-mind hihetetlenül kedvesek voltak. Persze, ez köszönhető a tündéri, mosolygós félévesnek is, aki – segítségünk nem lévén – mindig velünk jött.
A kezelőorvos, akihez többször is vissza kellett mennünk – kötözés, varratszedés, gipszelés, kontroll, rögzítőcsavarok eltávolítása – mindig figyelmes és végtelenül emberséges volt. Minden kérdésemre készségesen válaszolt, mindent elmagyarázott.
És nem, nem várt semmit.
Remélem, nem fogják bedarálni őt is idővel a magyar egészségügy fogaskerekei.
Hálás köszönetem az OBSI dolgozóinak, és különösen Dr. Mátyási Csabának, hogy ezt a kellemetlen helyzetet – lábtörés egy, a világnak épp nekivágó félévessel – a lehetőségekhez képest enyhítették, mindvégig partnerként kezeltek és a szakszerű ellátáson túl emberek voltak.
ui.: Egy apró – bár számomra nagyon fontos mozzanat. Amikor délelőtt jött a vizit, minden orvos köszönt az ajtón belépve! A szülés után ezt nagyon hiányoltam a kórházban. Ott hiába köszöntem rá az orvosokra, nem méltattak a visszaköszönésre sem. Szerintem ez sokat elmond.
Mirca
