Mindenféle megesett velünk a héten, de ezek apróságok, a sok gyerekkel jár együtt. A hétvége pocsékra sikeredett, ezt még emésztem (hah: a problémákat is ételként kezeljük…), jövő héten beszámolok róla.
Most inkább másról írok, leginkább azért, mert szembejöttek velem a héten: ők a csapdák. A gyanútlan életmódváltó mitsesejtve jár-kel, dúdolászik, orra hegyét csiklandja a bágyadt őszi napsugár… a csapda meg csak erre vár. Egyetlen célja, hogy lerombolja az eddigi eredményeinket és örökre ledörgölje azt a magabiztos mosolyt orcánkról, amit annak köszönhetünk, hogy ránk jött a tavalyelőtti farmerünk.
Olyan végtelenül kifinomultan tudunk hazudni magunknak, az önbecsapás már sima rutinmunka, amolyan portásismegcsinálja kategória, hogy észre sem vesszük ezeket. De én szemfüles vagyok és a kedvetekért mélyen magamba néztem és kiókumláltam a csapdák velejét, természetét, s a velük való megküzdés csínját-bínját.
Maradékok
A maradék, jellegéből adódóan, valaki más tányérján van. Szerintem tényként szögezhetjük le, hogy a más tányérjához alapvetően nincs közünk. Alapvetően. Mert ugye ha te annak a valaki másnak az anyukája / apukája / felesége / férje / stb. vagy, akkor van némi jogalapod arra, hogy az ő tányérját kissé a magadénak is tekintsd. Pláne, ha a rajta található ételt te főzted… Ennélfogva viszonylag hamar meggyőzi magát az ember két dologról:
1. ami a másik tányérján maradt, az az enyém, valamint
2. a maradék nem is étel.
Ez utóbbi különösen fontos akkor, amikor elképesztően sok energiát fektetünk abba, hogy a megfelelő étel a megfelelő mennyiségben a megfelelő időpontban kerüljön elénk. Valószínűleg ezért hisszük tudat alatt, hogy a maradék nem számít ételnek, mert másként nem ehetnénk meg, hisz éppen most végeztünk a saját adagunkkal.
A maradék megevése egyfajta közgazdaságilag alátámasztott életvitelszerű közszolgálat. Hmm? Idézem: „Há’ má’ megeszem azt a néhány falatot, ne kelljen kidobni, Pityukám adde, kár lenne a finom csirkejaváér’, jaaaj istenem, de jóllaktam….” A maradékevő igazából megment minket az étel kidobásának szégyenétől, és helyettünk hízik. A gond abban áll, hogy a héten én pl. kétszer is voltam maradékevő. Bár már megettem a magamét, és tudtam, hogy nem kéne a fiam maradékát elpusztítani, úgy véltem, kár kidobni, pláne a húst, ami ráadásul még drága is…
A küzdési stratégia első állomása annak tudomásul vétele, hogy a mi ennivalónk a mi tányérunkon van, a másé az nem a miénk. A másik az, hogy nem muszáj kidobni, el is lehet tenni. Van egy rakás kreatív recept és ötlet erre.
Ugyanez zajlik, csak előzetes jelleggel, amikor kóstolgat a delikvens. Vigyázz, tudjuk ám!
Napi átlagban
Komolyan, az agy csodákra képes, ha elérhető közelségbe kerül némi cukor. Az önámítás szép példája az a csapda, ami felölel majd’ egy egész napot. A gondolat már reggel halványan körvonalazódik, de a csúcspontját este éri el, és semmi másról nem szól, mint a cukor gyors és hatékony beviteléről. Az elv a következő: ha egész nap nem eszel semmit, vagy majdnem semmit, akkor jogodban áll a napi ch és kcal mennyiséget egy (!) étkezésben magadba tömni. Este.
Nade! Nem vagyunk pályakezdők, így nem dőlünk be ennek, a vacsora is legyen egészséges és normál adag. Ha hülye vagy és egész nap nem ettél, akkor az a megoldás, hogy holnap másképp csinálod. Na. És akkor eljöve az estve… csend honol a házban, mindenki mosolygósan alszik a dunyha alatt, halkan duruzsol a fűtés (meg a hűtő), te egyedül ülsz a TV / PC előtt, dolgozgatsz, netezel. És hirtelen, mint a tüzes istennyila, egy vad érzület vágtázik végig az idegrendszereden, és belülről ordítja a füledbe: EDD MÁR MEG AZT A KURVA TÚRÓRUDIT!!! Mert az jár. És pontosan eldünnyögi a hang, hogy mennyi maradt a napi kalória-keretedből, és megnyugtat, hogy így büntetlenül tömheted az édességet. Csúnya csokizabálást tartottam szerdán. fenti forgatókönyv alapján. Persze a belső hang mélyen hallgatott másnap, amikor fájós gyomromat bűntudattal szorongattam…
Megküzdhetünk ezzel, ha egyszerűen nem hagyunk ki étkezést. A másik fontos tapasztalatom: nem bűn az édesség. Csak mértékkel. Nem kell rá ácsingózni, mint valami tiltott gyümölcsre, mert a végén csak azon teker majd az eszünk, hogy hogyan csaphatnánk be önmagunkat pár falat desszertért. (És ez csak életmódváltás és cukor… basszus, mi mehet a komolyan függőknél…)
Kifogások
Az emberi kreativitás határtalan, főképp, ha önindoklás esete forog fenn. A héten párszor sikerült megindokolnom, hogy miért nem azt, miért nem akkor ettem, és miért kétszer… Be kellett mennem a városba, elfelejtettem magammal vinni az ebédet. Vagy: rohantam reggel, nem volt időm megcsinálni a müzlimet. Esetleg: a gyerekekkel rohantam haza, már nem vásároltam, nem volt nálam alma. És: eddig tök jól ment az életmódváltás, fogytam is, meg minden… hát tényleg olyan nagy probléma még egy szelet pizza?
Ez a csapda kiválóan ötvözi magát a másik kettővel.
A kifogáslista végtelen, gondolom, Ti is hozzá tudtok tenni néhányat. Mind arról szól, amikor az akarat csatát veszít a kalóriák ellen, csak magunknak se ismerjük be, hogy elgyengültünk. Hogyan küzdjünk meg vele? Erre még nincs jó válaszom, de abba az irányba indulnék el, hogy egy héten egyszer lehet egy kifogás, de nem túl nagy, és nem járhat a második csapdába sétálással…
Ti milyen csapdákkal találkoztatok / találkoztok? Mik azok a dolgok, amik le- és visszahúznak az életmódváltás során? Hogyan veszitek észre őket és hogyan küzdötök ellen? Nagyon várom a hozzászólásokat, mert jó lenne tanulni egy-két technikát.
Heti tipp: ismerj fel egy csapdát, kerüld ki. Mosolyog magabiztosan és jutalmazd magad egy túró rudival… Ja, ne.
Zsé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
