2016 az előtte lévő évekhez viszonyítva relatíve eseménytelen volt. Bár, ha kicsit jobban belegondolok, újabb tapasztalattal gazdagodtunk – most a fogászat terén.
Sérült gyerekek fogászati kezelésével a Heim Pál Kórház Madarász utcai részén foglalkoznak. Hihetetlenül kedvesek, normálisak telefonban és valóságban egyaránt. Azért voltak kételyeim, mikor azt mondták, hogy az első vizsgálaton sitty-sutty felmérik, milyen kezelésre van szükség… Hogy tudja rábírni, hogy nyugton maradjon? Na és hogy kinyissa a száját? Amikor elmentünk a rendelésre, tényleg pillanatok alatt túlvoltunk az állapotfelmérésen. Én nem is tudom, hogy hogy, de Petya egyszerűen beült a fogorvosi székbe és a doktor néni egy kis bohóckodás után már a szájába is kukkantott. Közölte, hogy nagyon sok a szuvas fog és még több a fogkő, ezért megkaptuk az altatásos fogorvosi beavatkozásra az időpontot. A műtétet a Madarász utcai kórházban végzik és általában egynapos történetről van szó. Reggel befekvés, estére hazaengedés.
Előtte kellett menni labor- és aneszteziológiai vizsgálatra, majd a műtét napján ezekkel a leletekkel megjelentünk. A beavatkozás előtti estén még szabad enni-inni, de utána nem. Szokás szerint mikor legyen ultra taknyos a delikvens, ha nem a műtét hetén, így nekiálltunk antibiotikumot szedni – a szívműtét végett egyébként is indokolt volt… Hadd ne mondjam, hogy a műtét előtti napon kaptunk időpontot az altatóorvoshoz, és a vizsgálat után csak az egész leletes paksamétámat hagytam ott a kórházban, a nagy kapkodásban… A szerencsém az volt, hogy eltették a betegirányító pultnál, így másnap, mikor megérkeztünk, mosolyogva kaptam kézhez az egész dossziét. Pótmamánk, Ica mama kísért el bennünket, mert semmi helyismeretem nem volt. Ő vigyázott addig Petyára, amíg ezt-azt elintéztem, aláírtam, stb…
Akkor ismét szembesültem azzal, hogy nem egyszerű Petyával az élet, de van ettől sokkal rosszabb. Az egyik szobában egy 14 év körüli, nagyon sovány kisfiú járkált fel-alá, és egy valamilyen ütőt szorongatott a kezében. Mindkét szülője vele volt. Az anyukájával beszélgettem. Elmondta, hogy vidékről jöttek fel Pestre, mert csak itt tudják a fogászati kezelést megoldani és, hogy már sokadszorra mennek keresztül rajta. A kisfiú autista, de abból is egy nagyon különleges típus. Nem hajlandó enni-inni máshol csak otthon, egy fajta speciális „tápszert” fogad el (ez az étele-itala is egyben), ezt is csak egy meghatározott helyen, székben fogyasztja csak el, nem fekszik le más ágyba, csak a sajátjába… Borzasztó volt hallani és látni. Amikor megkapta a „lassítót”, akkor se állt meg, szegény apukája fogta a karjaiban és úgy sétált vele a folyosón. Minden egyes kórházi ellátást traumaként él át, aminek a következményeit napokig, hetekig kell elviselni neki és a környezetének egyaránt.
Amikor bekerült a műtőbe, ott is előbb kellett elkábítani, csak utána tudták felfektetni az ágyba. Amikor befejezték és felébresztették, saját lábon jött ki onnan (olyan volt szegénykém, mint egy holdkóros, össze-vissza támolygott) és egy pillanatra sem volt hajlandó, még csak leülni sem. Sőt. Egyfolytában ment a nővérekhez, hogy vegyék ki a branült a kezéből, mert menni akar haza. Az anyukája elmondta, hogy általában várnak egy órát, de addigra meg szokták kapni a zárójelentést, hogy mehessenek, mert inni se hajlandó, csak otthon, és előző este óta semmi sincs a gyerekben. Persze, akkor nem sikerült elintézni az időben elindulást. Ez addig tartott, amíg elő nem került az anesztes főorvosnő, és ki nem osztott mindenkit, hogy, miért van még mindig itt ez a kisfiú, miért nem kapta meg a zárójelentést?. És megtörtént a csoda, hazamehettek. A szívem még mindig összeszorul, ha rájuk gondolok…
A kórházi bejelentkezésünk után Petya kapott egy kórtermi rácsos ágyat, amibe épp hogy csak belefért, de még mindig jobb volt így, mint egész nap rohangálni utána… Vittük a zenélős játékait, lufit – egész jól elvolt. A lufikból párat odakötöttem a rácshoz, így lehetett ütni, rúgni, akármi, de volt olyan is, amit ki-be dobáltunk. Nagyon tetszett neki, jókat nevetett rajta. A dallamok sorrendjét pillanatok alatt tanulta meg mindenki a közelünkben. Karácsony előtt lévén, sokaknak a Jingle bells tetszett a legjobban. Már előre megbeszéltük a doktor nénivel, hogy ha lehetséges, Petya legyen az első. Azt is letisztáztuk, hogy a szükségesnél több infúzió is mehet bele, mert egyébként se iszik valami sokat, és nehogy a kiszáradás miatti hőemelkedései végett ne engedjék este haza. Ja, már a műtét előtt ment a tanakodás, hogy mi legyen velünk, mert Petyának hőemelkedése volt, így elő kellett keríteni az anesztes főorvosnőt, hogyan tovább? Lejött, ránézett a gyerekre, majd közölte, hogy látszik rajta a folyadékhiányos állapot, és ezért van hőemelkedése, nyugodtan mehet a beavatkozásra, nem lesz semmi gond.
Sokat kellett várni, hogy bekerüljön a műtőbe, de ő vígan elmúlatta az időt, pedig „lassítót” is kapott (elvileg…). Mondjuk, sok nem ment bele. A nővérke egy határozott mozdulattal betolta Petya szájába a fecskendőt, ő pedig lazán köpte ki, szinte az egészet. Én szóvá tettem, hogy nem sok jutott a gyerekbe, de egy vállrándítással már szaladt is tovább. Az nagyon tetszett, hogy mikor beviszik a műtőbe a gyerekeket, a szülő is mehet vele és addig ott is maradhat, amíg be nem kábul az altatótól – ez egyébként egy szempillantás alatt bekövetkezik, de legalább úgy alszik el a Manó, hogy apa vagy anya ott van(volt) mellette, mert villámgyorsan zavarnak ki utána…
Ica mama is megvárta, amíg kijöttem a műtőből, majd hazament, mondván innen már megoldjuk a többit. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, mit is mondott a doktornő, mielőtt becsapta a műtő ajtaját az orrom előtt?
„Amelyik fogat lehet, azt betömi, de amit nem, azt nyitva hagyja és elmondja, mit hogyan csináljunk?”
Ebben a pillanatban villant át az agyamon, mi az, hogy nyitva hagyja? Mi az, hogy elmondja, mit csináljunk? Hogy fogom ezt egy ilyen gyereknél kivitelezni? Gyorsan kerestem egy nővért és megkértem, hogy legalább menjen be a műtőbe a doktor nénihez, hogy ne hagyjon nyitva semmilyen fogacskát sem. Hogy megtette-e, nem tudom, de azt mondta, szólt neki… (Én legalább egy kicsit megnyugodtam…) Kb. 1-1,5 órát volt bent, és felébresztve került vissza a kórházi ágyába. Nagyon méltatlankodott és csapkolódott össze-vissza, aztán kapott valami gyógyszert és elcsendesedett. Amíg dobálta magát, nem tudták újraindítani az infúziót, és anélkül pihent meg a helyén. Azt hittem, elalszik, de nem. Egy percet sem aludt. Sőt, délutánra olyan jól volt, hogy össze-vissza ugrált a kórházi ágyban. Aki műtötte doktor néni, ő is délutánra került csak elő.
Úgy működik a rendszer, hogy délelőtt egymás után elintézik a műtéteket, és utána egyesével tájékoztatják a tapasztalatokról a szülőt/szülőket. Petyáról elmondta, hogy az utolsó pillanatban jöttünk, rémes állapotban voltak a fogai, és hogy nagy szerencsénk van, mert mindegyik szuvas fogát rendbe tudta tenni – nincs egyetlen nyitott sem., leszedték a fogkövet és, hogy jó lenne minimum negyedévente egy fogászati kontroll, mert nagyon lepedékesek a fogai (hiába, a fogmosást nem nagyon hagyja és nem szereti, pedig mossuk neki rendesen). Megkérdezte, tudnánk-e szájvizet használni? Végül is, köpködésben jók vagyunk, miért ne próbálhatnánk meg a fürdőkádban? Van alkoholmentes változat is belőle és állítólag segít a lepedékképződés visszaszorításában. Azt mondta, ha késő délutánig semmi említésre méltó nem történik, este mehetünk haza. Ki lett adva, hogy igyon, és ha már jó sokat ivott és nem jött ki belőle, utána talán majd ehet is valamit. Képzelhetitek, mennyi volt a fogyasztásunk. Délután 5 körül kezdtem el érdeklődni, nem ehetnénk-e valamit, mert inni nem iszik, infúziót nem kap, pisilni alig pisilt; lassan kiszáradunk… Na persze, Petya is jelezte, hogy enne már valamit. Beült a babakocsiba, fogta az előkét és elkezdte ütögetni az asztal lapját – kaját ide, de izibe. Szegénykém, nem igazából értette, hogy várni kell még egy kicsit, ki se akart szállni a „székéből”. Eltartott egy ideig, mire volt olyan rendes egy nővérke és keresett egy orvost – úgy kellett levadászni, és nagy nehezen megengedték.
- Anya, mit akar adni enni a gyereknek?
- Pont tejpépet?
- Igen, mert azzal tudok folyadékot pótolni, és ez egy allergénmentes tejpép.
- Ja, akkor jó. De csak egy kicsit.
Pillanatok alatt tüntette el a bekevert adagot és egy kicsit megnyugodott. Azért írom, hogy csak egy kicsit, mert óramű pontossággal, fél óra múlva ismét beült a babakocsiba és verte az asztalt, hogy ő még éhes. Se nővérke, se orvos még a közelben sem, mit tesz ilyenkor egy anya? Kapott enni annyit, mint előzőleg, ettől megnyugodott. Egészen fél órát tartott a nyugodtság, mert ismét jelentkezett, hogy férne még belé egy kis kaja. Nem volt rosszul, nem jött vissza semmi abból, amit előtte evett, így kapott még egy kicsit. Látszott rajta, hogy fáradt, de aludni nem akart. Eszembe jutott, ha át tudnám „tenni” a netet a telefonomról a táblagépre, akkor nézhetne mesét. Egy kis segítségkérés és némi szerencsétlenkedés után sikerült. Látnotok kellett volna, mekkora szemekkel nézte a tabletet, és hogy Noddy ott ugrál benne. Nagyon tetszett neki, és ezzel is múlattuk az időt. Utána elindultam keresni valakit, hogy a hazamenetelünkről érdeklődjek. Addig megkértem a szomszéd szobában lévő kisgyerek anyukáját, hogy vigyázzon Petyára. Mint kiderült (este 7 körül volt), egyetlen orvos volt csak bent, és őhozzá tartozott minden terület, így meg kellett várni, amíg az osztályunkra jön, mert egyelőre a sürgősségin rostokolt.
Sikerült megtudni, hogy az anesztes főorvosnőről van szó, aki igen határozott személyiség, és ahogy láttam, mindenki ad a szavára. Jobb ötletem nem volt, így kb. 10 percenként mentem érdeklődni, kérdezősködni, hogy tudnak-e valamit, mikor ér ide? Ezzel elértem, hogy kis idő múlva szóltak, hogy pakoljunk össze, mindjárt jön a doktornő és mehetünk. Nem akartam sietősen intézni, mégis pár perc alatt összedobáltam mindenünket, de a mindjártra még kb. fél óra múlva került csak sor. Addig negyedszerre is megetettem Petyát, mert jelezte, hogy éhes. Szerencsére megérkezett az orvos is. Megbeszéltük, hogy jól volt a műtét után és hogy evett is rendesen, nincs semmi gond, így megkaptuk az elbocsátó, szép üzenetet, a zárójelentést. Szinte repültünk a parkolóig, az autóhoz és, mint akit ágyúból lőnek ki, olyan gyorsan haza is értünk. Szegény Petya, már olyan fáradt volt. Még egy adag jófajta, mamaféle húslevest beletoltunk, fürdött és ment az ágyikójába, a Bagoly mellé és pillanatok alatt elaludt.
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
