Réka lányunk 2007-ben született, mi pedig sokat gondolkodtunk, legyen-e testvére, és bár szerettünk volna még egy gyereket (főleg a férjem), végül úgy döntöttünk, nem lesz. 2009 nyarán azonban egyetlen egyszer védekezés nélkül voltunk együtt, és ugye nem túl meglepő, a következő hónapban nem jött meg. A férjem persze azonnal rávágta, hogy tartsuk meg, én egy kicsit aggódtam, hogy milyen is lesz két gyerekkel az élet, de belevágtunk. Az első terhességemmel semmi problémám nem volt (az alacsony vérnyomást leszámítva semmi szokásos tünet), a szülés is gyors és a lehetőségekhez mérten könnyű volt, reméltem, most is így lesz. Ám minden másképp alakult.
A 12. hét végén hajnalban volt egy kis barnás vérzésem, persze jól megijedtem, irány a János (ide jártam terhesgondozásra, választott dokim nem volt most sem), ahol gyorsan megvizsgált egy kedves doktornő. Közölte, hogy ebben az időpontban a hormonális változások miatt lehet vérzésem, plusz valószínűleg a meglévő méhszájsebem vérzik, pihenjek, szedjek magneB6-ot meg rutascorbint. Így is lett, két napon belül rendbejöttem. Sajnos később is volt egy-két kisebb vérzés (egynaposak), de mivel az UH-kon minden rendben volt, nem aggódtam, a méhszájsebre fogtam a dolgot.
A 22. héttől megint véreztem, most már erősebben, újra kórház, doki csinált uh-t, mindent rendben talált, mondta, hogy kissé kevesebb a magzatvizem, de még normális. Saját felelősségre hazajöttem. MagneB6, pihenés. Ebből csak a pihenés nem valósult meg, minden hajnalban arra ébredtem, hogy vérzem. Szombat hajnalban azonban csomókban jött ki belőlem az alvadt vér, bepánikoltam, megint kórház, másik doki, uh, minden rendben, magzatvíz oké, viszont megpattant egy ér, szedjek rutascorbint is.
Saját felelősségre megint haza, mondta az orvos, hogy ha megint bejövök vérzéssel, akkor már befektetnek. Ezt el akartam kerülni, de pihenésre most sem került sor, hétfőről keddre virradólag pedig már óránként keltem fel a vérzés miatt, ráadásul már friss, piros vér volt, én kettesben otthon a lányommal, férjem vidéken, elég ijesztő volt. Végül már annyira véreztem, hogy értem jött a húgom, hozta anyóst, aki vigyázott szegény kislányomra, mi meg összepakoltuk a táskát, és bementünk.
A húgomnak a szülőszoba előtt kellett maradnia, én mentem a vizsgálóba, doki még haza is engedett volna saját felelősségre (a vizsgálat előtt), de kevés magzatvizet talált. Jött a kollégája, kérdezte, hogy nem folyik-e a magzatvizem, de mondtam neki, hogy a vérzések miatt fogalmam sincs. Csinált lakmuszpapíros gyorstesztet, és kiderült, hogy folyik. Nagyon megijedtem, persze rögtön befektettek, a húgom be se jöhetett, csak beadta a táskám. Bekísértek egy csini egyágyas szülőszobába, (mondtam is a férjemnek, hogy ha nem ilyen körülmények közt kerültem volna ide, akkor nagyon tetszene), átöltöztem, kitöltötték a papírokat, kaptam tüdőérlelőt, antibiotikumot, és magneB6-infúziót (bár semmi görcsöm nem volt). Alig telt el fél óra és jött az egyik orvos, hogy annyira nincs már magzatvizem, hogy nem tudunk várni, meg kell császározni most, mert így a méh nyomja a babát, rosszabb neki bent.
Nagyon féltem, hiszen 24 hetes voltam, ráadásul a császár sem szerepelt a terveim közt, de nem volt mit tenni.
Jött nemsokára a műtős orvos (végül egy másik doki műtött), elmondta, hogy a rossz hír az, hogy nagyon korai a baba, a 24. héttől beszélünk csak szülésről, előtte vetélés lenne, a jó hír az, hogy nagyon jó a PIC-osztályuk, már több ilyen idős babájuk volt.A szülésznő megborotvált, az infúziót sóoldatra cserélték, én pedig kikérdeztem őt a császár minden részletéről. Nagyon kedves volt, mindent elmondott, próbált megnyugtatni. Meg kellett várnunk, míg lemegy egy műtét, addig olvastam (nem vagyok normális, a Mester és Margaritát vittem magammal :)).
Kb. fél 11 lehetett, mikor jöttek értem, a műtősfiú betolt a műtőbe, bemutatkozott a doki, aki végül műtött (Szuromi András), megmérték a vérnyomásomat (ez vicces volt, mert csak hatodjára sikerült, a karom utána tele volt véraláfutásokkal, erős izgalmi állapotban sikerült a 101/59-es értéket elérnem J), majd megkaptam a spinálist. Az anesztes srác maximum két évvel lehetett idősebb, mint én, elég vicces helyzet volt. Meglepő módon, bár féltem rendesen, a hangulat nagyon jó volt, mindenki próbált nyugtatni, végig nagyon kedvesek voltak. Amikor hatott az érzéstelenítő, akkor letakartak és elkezdtük. Sajnos éreztem, amikor megvágott, így még várnunk kellett, hogy még hasson az érzéstelenítő (többet már nem kaphattam), utána már nem éreztem fájdalmat, csak nagyon kellemetlen volt, ahogy matattak bennem. A babát gyorsan kivették, az anesztes srác közvetített nekem, majd kaptam még valami bódító cuccot, kicsit megnyugodtam végre. Nemsokára jött a nővérke, hogy mi legyen a neve, én meg visszakérdeztem, hogy fiú-e vagy lány, mert nem tudom. Mondta, hogy lány, így lett Alina Rita (a másodikat Szent Rita, a lehetetlen dolgok védőszentje után kapta). Engem összevarrtak, majd levittek a kórterembe pihenni.
Aznap még nem kelhettem fel, így nem is láttam a lányomat, a férjem mehetett be hozzá, ő mesélte, milyen pici. Alina 630 grammal és 29 cm-rel jött a világra. És fekete hajjal, mint a nővére. Másnap reggel felkeltettek, a nővérke segített mosakodni, majd a kilencórás időpontra már fölmentem hozzá a PIC-re. Tényleg nagyon-nagyon picike volt, de azt mondták, a lányok erősebbek, jobbak ez esélyeik.
Négy hónapig feküdt végül a PIC-en, mire hazahozhattuk, ekkor volt 2400 gr. Hihetetlen dolgokon ment keresztül, és bár nem sok esélyt jósoltak neki, életben maradt és egészséges. Túl egy kisebb agyvérzésen, lézeres szemműtéten, három transzfúzió, több antibiotikum-kúra és millió gyógyszer után végre velünk van. Egy ideig itthon is gyógyszereznünk kellett, ma már csak a torna és a vitaminok vannak. A jobb fülére gyengébb a hallása, egyébként úgy néz ki, nincs nagy baj. Kifejezetten nyugodt, sokat nevető baba.
Külön meg kell említenem, hogy bár nagyon sok rosszat hallottam a Jánosról, velem mindenki maximálisan kedves volt, mindent elmagyaráztak, ha kellett, megsimogatták a vállam, hogy ne aggódjak, szóval összességében amennyire lehetett, kellemessé tették a szülést. Az egyetlen rossz dolog a magas (ráadásul görgős) kórházi ágy volt, elég nehéz volt föl-le mászni róla és hát a kaja sem volt túl jó, de annyira nem volt étvágyam, hogy ezt nem bántam. A PIC-en pedig különösen kedvesek, igyekeznek támogatni minket, szülőket, nagyon nagy hálával tartozunk nekik. Az összes ottani orvosra és nővérre gyakran gondolok, nagyon sokat segítettek szakmailag és emberileg is.
Moira
