Gyerekkoromban legalább ötször költöztünk. Emlékszem, egyrészt izgatott voltam, hogy milyen lesz az új helyen, másrészt szomorú voltam, hogy ott kell hagynom a jól megszokott életemet. Az első költözésünk, amikor még csak hatéves voltam, izgalmas kalandnak tűnt, de ahogy egyre többször költöztünk, egyre kevésbé éreztem jól magam tőle.
A költözések nemcsak az otthonainkat változtatták meg, hanem engem is. Többször kellett iskolát váltanom az új lakhelyünk miatt, új barátokat kellett szereznem, és utólag visszagondolva sosem tudtam igazán gyökeret ereszteni. A barátságok jöttek és mentek, ahogy a helyek is, és sokszor éreztem magam kívülállónak. Mintha sosem tartoznék igazán sehova.
Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely szerint azok a dán gyerekek, akik 10 és 15 éves koruk között többször költöztek, 61 százalékkal nagyobb eséllyel szenvedtek depressziótól felnőttkorukban, mint azok, akik nem költöztek. A szakértő szerint még a legszegényebb közösségekből származó gyerekek esetében is védelmet nyújtott a stabilitás, ha nem költöztek el.
Ez a tanulmány csak megerősíti azt, amit évek óta érzek. A költözések során megtapasztalt bizonytalanság mély nyomot hagyott bennem. Mindig is úgy éreztem, hogy hiányzik valami stabilitás az életemből, egy olyan biztonságérzet, amit talán azok éreznek, akik egész gyerekkorukat ugyanazon a helyen, ugyanazok között az emberek között töltötték.
Persze a költözések megtanítottak alkalmazkodni, gyorsan reagálni a változásokra, és könnyen kapcsolódni különböző emberekhez. De vajon megérte? Milyen lenne az életem, ha gyerekként nem kellett volna újra és újra elhagynom azokat a helyeket, ahol épp kezdtem otthon érezni magam?
Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek a gyerekkora egyetlen helyszínen játszódott le, egy olyan helyen, ahol ma is ismernek minden szegletet. Vajon mennyivel lenne más az életem, ha nem kellett volna ennyiszer újrakezdeni? Ez egy olyan kérdés, amire talán sosem kapok választ.
