Elizabeth Barrett-Browning angol költőnő romantikus verseivel szerzett helyet magának a világirodalom nagyjai között. Élete szintén lányregénybe illőre sikeredett. Volt benne tragikus betegségben töltött gyermekkor, szigorú apa, szerelem, lányszöktetés, boldog végkifejlet.
1806-ban született Coxhoe Hallban Elizabeth Moulton-Barrett néven. Apja – Edward Moulton-Barrett – jamaikai rabszolgatartó volt, jelentős vagyonnal rendelkezett. Elizabethnek két húga és nyolc öccse volt, apja – mint elsőszülöttet – különös rajongással szerette. Fiatalon ógörögül tanulhatott, szülei a kor szokásaitól eltérően a művelődés számos lehetőségét felkínálták a lánynak. Már 12 évesen verset írt A maratoni csata címmel, és szülei annyira büszkék voltak rá, hogy a verset nyomtatásban is megjelentették.
Tuberkulózisban szenvedett, ezért erős gyógyszereket szedettek vele orvosai. Egészsége megroppant, apja féltő gonddal vigyázott rá. 14 éves korában lovasbalesetet szenvedett, sérülései egész életére kihatással voltak. Apja aggodalma odáig fajult, hogy szinte bezárva tartotta a fiatal lányt. Egy sötét szobában pihent, gerincsérülése miatt ideje nagy részét ágyában pihenve töltötte. Elizabeth olvasott, nyelveket tanult, a kor jelentős irodalmi személyiségeivel levelezett.
Tudományos műveltsége háttérbe szorította vallásos meggyőződését. Állítólag így imádkozott: „Oh, Isten – ha van Isten – váltsd meg a lelkemet – ha van lelkem.” Később – talán az ifjúkori sorscsapások következtében – mélyen vallásos lett. Úgy gondolta, Isten egyesít, nem elválaszt – Elizabethet nagyon dühítette a különféle vallási felekezetek tagjai közti állandó vita. „Az én lelkemben, úgymond, elég erős a tűz ahhoz, hogy minden más lélek lángjaival együtt égjen.” Húsz éves volt, mikor megjelent verseskötete, Gondolatok az értelemről és egyéb költemények címmel. Ezt követte egy Aiszkhülosz-fordítás, a Leláncolt Prométheusz. Az igazi hírnevet A drama of exile című ballada alapozza meg, amely Ádám és Éva történetét meséli el. Éva egyenlő, méltó társa a férfinak, vállalja a felelősséget tetteiért. Ez az alak eltér a korabeli Éva-ábrázolásoktól.
Mivel édesanyja elhunyt, s apja egy bírósági ügy folytán rengeteg pénzt vesztett, a család Londonba költözött a mesés birtokról. A Wimpole Street lett otthonuk. A betegeskedő lány egészsége teljesen megroppant, mikor egy hajószerencsétlenségben elvesztette Edward öccsét. Az apa ettől fogva még inkább próbálta védeni családját. Sajnos ez a védelem személyes szabadságuk teljes korlátozásával járt. Beteges módon rettegett attól, hogy gyermekei elhagyják, a házasságkötést is megtiltotta nekik. Elizabeth eközben folyamatosan publikált londoni lapokban. Szerelmes balladái a fantázia világában születtek. Gyakran fogadott látogatókat, a bezártság ellenére tájékozott volt a világ dolgaiban. Amerikában is népszerű lett. Megérintette az emancipáció gondolata, rajongott George Sandért, akivel később személyesen is találkozott Párizsban. Költeményeiben a szerelmet büszkén vállaló, a férfi mellett egyenrangú partnerként élő nőalakot jelenített meg. Barátnője, Miss Mitford szállította neki a társasági híreket. Tőle kapta ajándéka Flusht, a kedves spánielt, akit nagyon megszeretett. A kutya fontos szerepet töltött be életében. Virginia Woolf Flush történetén keresztül ír kedves regényt Elizabeth kalandos életéről. A regény a kutya nézőpontjából meséli a történetet, Flusht emberi érzelmekkel, gondolatokkal felruházva. Elizabeth annyira szerette kis társát, hogy verset is írt hozzá:
Flush
Nézd ezt a kutyát... Tegnap este, árván
s ügyet se vetve rá, a néma csöndben
elábrándoztam; megeredt a könnyem;
s ekkor nedves arcom mellett a párnán
egy faunfej tűnt föl, egy szőrős szatírfő
szinte hozzáért! Csillogó tekintet
tűzött szemembe sóváran s lecsüngő
bodros félfüle arcomon legyintett.
Én felszökkentem: mint a nimfa rebben,
ha szatír tör rá a görög ligetben:
egy faun? – Dehogy! Flush volt!
S míg puha gyapja
szivárgó könnyeimet fölitatta,
téged dicsért mosolygó énekem:
Pán, állatirhás égi szerelem!
Elizabethet mélyen érintették egyes társadalmi problémák. Ebben az időben – hazánkban is – vita folyt a költőnők szerepéről. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy a női alkotók helye leginkább a gyermek - és meseirodalomban van. Elizabeth ennél távolabbra látott, elítélte a rabszolgatartást, fellázadt a gyermekmunka ellen. Angliában abban az időben gyakran alkalmaztak gyermekeket éhbérért embertelen munkára. Helyzetükre Lord Ashley világított rá. Elizabeth Halljátok-e a gyermek jajszavát? (The Cry of the Children) című költeménye 1844-ben jelent meg a Timesban. A verset a Parlamentben is felolvasták, így Elizabethnek része volt abban, hogy hamarosan törvény született a gyermekmunka korlátozásáról.
A The Cry of the Children című vers néhány versszaka magyar fordításban:
Ó jaj, milyen szörnyű gyermekélet,
melyben már csupán halálra várnak ők!
Tört szívükre gyógyító kötésnek
áhítják a síri szemfedőt...
Gyermekek, hát fussatok ki a szabadba!
Mint vidám rigófiókák, énekeljetek,
tarka réten gyermekláncfüvet szakasztva,
s húzzátok az ujjatokra gyűrűnek!
Ám ők szólanak: A rét virága,
ugye, az is olyan, mint a gyom?
Jobb nekünk már itt a mélyárnyékú bánya;
a hímes rét messze van nagyon.
Mert a lelkünk, testünk elcsigázott;
ugrándozni, futni nem kíván.
Arra jó nekünk csupán a réti pázsit,
hogy ledőljünk és álom szálljon reánk.
Térdünk már az állástól is reszket,
s arcra bukunk, ha elindulunk.
Fáradt szempilláink mögött nekünk a legszebb
rózsa színe is csak szürke, unt.
Mert rabmunka terhe húz a földre,
földalatti szénporos rögön.
Forgunk egész nap egy érckeréknek dőlve,
gyárak mélyén, végtelen körön.
Az a kerék folyton zúg és csattog,
szélörvénye az arcunkba csap;
s már szívünkbe, már agyunkba mar egy vasfog,
és velünk együtt keringnek vad falak.
Rácsos ablakok mögött kering az ég is,
nyirkos tűzfalon kering a légy is...
és minden kering süvöltve, feketén,
mert az érckerék zúg, mint az átok,
és sírásunk néha felszakad
fuldokolva: Ó, kerekek, miért nem, álltok
forgásotokban meg egyetlen napra csak?
Ránk tekintenek, soványka, sápadt arccal,
szemük mélyén ül a rettenet;
azt hiszik, előttük áll a bosszú-angyal,
s tört szavakkal ostromolják az eget:
Meddig, ó meddig tapos gyermekszívekre
irgalmatlan ez a nemzet itt?
Meddig kell nekünk roskadni még lihegve,
vérrel hintve egy kufár trón lépcseit?
Ettől vállnak bíbor színre a palástok,
és amerre mennek, véres nyom marad,
mert a gyermeksírás jobban sújtó átok,
mint a férfiakban a kemény harag.
Mivel a költőnő megemlítette egy versében, Robert Browning költő 1845 tavaszán meglátogatta. Browning a viktoriánus Anglia egyik legjelentősebb költője volt, hat évvel fiatalabb a lánynál. Elvarázsolta a nő személyisége. Nemcsak a kor hölgyeihez képest kiemelkedő intelligenciája, de külső tulajdonságai is. Elizabeth barna hajú, barna szemű, csinos nő volt, barátnője a lány mosolyát a napsugárhoz hasonlította. A találkozásból levelezés, majd szerelem lett. A férfi feleségül kérte a vonakodó Elizabethet. A férfi így ír fennmaradt leveleik egyikében: „Jól értettelek? Egyszóval az én kedvemért kértél, hogy hagyjam e témát?... Bármilyen ellenvetéseket sorakoztatsz fel, mintegy félve attól, hogy rendelkezzél az életemmel, melyet neked adok, minden ennek az életnek valami feltételezett javára utal, s te állítólag tönkretennéd, ha elfogadnád… Nem vagyok az, aminek nagylelkű, önmagáról megfeledkező méltánylásod megtesz,… de tudom, ha az ember valamit is tudhat, hogy ha tiéd lenne ez az élet, és a te életeddel való egyesülésben megnövekedne, akkor, mint mondtam, mondom, és érzem, végtelenül boldog lennék.” A beteg nő először próbált küzdeni érzései és a férfi szerelme ellen. „Néha azt gondolom, hogy meg kellene halnom ezen a télen – most – , mielőtt bármiben csalódást okoztam volna neked. De mert te jobb és drágább vagy, mint én, és jobban tekintettel kell lennem rád, nem akarok meghalni. Nem akarhatok neked semmilyen fájdalmat okozni, még akkor sem, ha az esetleg kisebb fájdalom, kisebb rossz volna is, mint ami esetleg jönni fog – ha életed terhének bizonyulnék.” Természetesen az apa semmilyen körülmények között sem egyezett volna bele a házasságba. A fiatalok titokban házasodtak össze, s Itáliába szöktek.
Szerelmükből Rudolph Besier 1929-ben színdarabot írt (The Barretts of Wimpole Street), ebből később musical született, Robert and Elizabeth címmel. (Természetesen később film is készült a témából A Wimpole Street-i Barrettek címmel 1957-ben.) A színdarabot Magyarországon is bemutatták Hevesi Sándor rendezésében és fordításával. A hangzatos Ahol tilos a szerelem címet adták a darabnak. Elizabeth szerepét a kor tehetséges színésznője, Bajor Gizi kapta. Súlyos hibának róható fel, hogy Flusht, a kedves spánielt egy Floki nevű tacskó játszotta. Az apa Elizabeth iránt érzett rajongása az életrajzok tanúsága szerint is beteges volt. A színdarabban szinte szerelmet vall lányának. „Mi a szerelem? Mit tudsz te a szerelemről? Szerelem!... A szemnek a mohósága, közönséges testi vágy… Gyermekem, drágám, te azt akarod, hogy boldog legyek, de az én egyetlen boldogságom a te kezedben van. Te megadhatod, vagy elveheted. Rám kell tekintened, énbennem bíznod, énreám támaszkodnod. Meg kell osztanod velem a gondolataidat, a reményeidet, a félelmedet, és az imáidat. Legyen enyém a szíved és a lelked.” Elizabeth elborzad apja érzéseitől, végleg a menekülés mellett dönt. Soha többé nem találkoznak.
Két évig éltek Pisában, majd Firenzében telepedtek le, egy Casa Guidinek nevezett házban éltek. Egészségi állapota sokat javult, mióta elhagyta Londont. Feltehető, hogy betegsége részben pszichoszomatikus eredetű volt, a bezártság és apai terror eredménye. Mivel férjével megegyezett a temperamentumuk, boldog, kiegyensúlyozott házasságban éltek. Kevés ilyet találunk a világirodalom nagyjai között. Elizabeth 1850-ben írta meg a Portugál szonetteket. Először természetesen férjének mutatta meg. „Olvasd el, tartsd meg, ha tetszik; égesd el, ha nem felel meg ízlésednek.” A versek Elizabeth legbelsőbb érzéseit tárják fel férje iránt, valójában csak neki írta. Robert Browning zseniálisnak tartotta a verseket, alig tudta rávenni feleségét, hogy kiadják. Végül Elizabeth úgy jelentette meg, mint idegen nyelvről fordított műveket. Így nem kellett szerelmét kiszolgáltatni a nagyközönségnek. „Ketten vagyunk, de úgy tudunk nevetni, mintha húszan volnánk” – írta a költőnő. Elizabeth, aki csak könyvből ismerte a szerelmet, megtalálta a tökéletes partnert.
Mondd újra
(a Portugál szonettekből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
(Babits Mihály fordítása)
Választott hazáját különösen szerette, sokat foglalkozott Olaszország politikai életével. Férje és ő is köztársaságpártiak voltak, lelkesedtek a nemzeti törekvésekért. 1849-ben megszületett kisfiuk, Robert Barrett-Browning, becenevén Penini. 1857-ben jelent meg a pályája csúcsának nevezhető verses regény, az Aurora Leigh. A műben Elizabeth leírja, mit is gondol a nők helyzetéről. Az emberiség mostohagyermeke a nő. Quincey szerint a női lélek kizárja, hogy a nő felfogja a költészet és művészet elvont és imperszonális oldalát. Elizabeth megcáfolja ezt, szerinte a nő képes erre, mert nem pusztán függelék a férfi oldalán. De nem szabad kivetkőznie nőiességéből, hogy a költő és művész hivatását gyakorolja. Egyetért Byronnal abban, hogy a költészet csak szenvedély. Ékes bizonyíték erre, hogy mikor az Aurora Leigh kéziratát Angliába vitték, a bőrönd, amibe tette, elkallódott. Kisfia ruhái is ebben a táskában voltak. Bár a csomag pár nap múlva megkerült, Elizabethet sokkal jobban aggasztották az eltűnt bársonyruhák, mint a kézirat.
Utolsó megjelent munkája a Songs before congress, többségében politikai vonatkozású versekből áll. Utolsó verse Andersenhez íródott, Észak és Dél címmel. Néhány évet Rómában töltöttek. Nem sokkal azután, hogy visszatértek Firenzébe, betegsége súlyosbodott. Férje karjaiban aludt el örökre békében. Firenzében temették el, egy protestáns temető ciprusai alatt alussza örök álmát. A Casa Guidi falára Firenze táblát helyezett el: Itt írta verseit és itt halt meg Elizabeth Barett-Browning, aki asszonyi lelkében egyesítette a tudós bölcsességét a költő ékesszólásával, és aki aranydalok láncán fűzte egybe Itáliát Angliával. Robert huszonnyolc évvel élte túl szeretett feleségét. Mikor a Westminster apátságban örök nyugalomra helyezték, Elizabeth költeményét – He giveth his beloved sleep – énekelte a kórus.
Juditty
Forrás:
Rád gondolok. Angol szerelmes versek. Válogatta és az előszót írta: Baranyi Ferenc
Budapesti Szemle, szerk.: Gyulai Pál 130. kötet
Kégl Sándor: A két Browning
Virginia Woolf: Flush
„Nem sűlyed az emberiség!”… Album Amicorum Szörényi László LX. születésnapjára
Pintér Márta Zsuzsanna: Ahol tilos a szerelem
Akinek tetszenek a versek, sokat megtalál itt.
