Milyen lehet korahuszonévesen egy pultból nézni, ahogy a koncertek és egyéb programok közt hullámzik a tömeg? Vérciki-e szemetet szedni a Nagyszínpad előtt a szemüveges fiatal lánynak, miközben mások vadul és betépve pogóznak mellette? Vagy kitüntetés  itt dolgozni, megvan a másnak hatvansokezres hetijegy, és okosan beosztva bulizásra is futja a meló mellett?  

A pólóstand árusai közt úgy nézem, nincs egyetlen huszonöt éven felüli, éjfél után is ugyanakkora lendülettel szedik le a polcokról a mindenféle zenekarok nevével vagy a „Sziget 2012” felirattal ellátott cuccot, rutinosan váltogatva a nyelveket. A nyelvtudás itt legfeljebb a szemétszedők esetében nem alapkövetelmény – a mellénk telepedő rasztahajú finn srác angolja a magas maligánfok ellenére is majdnem kifogástalan, viszont magyarul annyit tud, hogy „nem” hiába jött ötödik alkalommal a Szigetre.

„Nem olyan egyszerű bekerülni a stábba, de ha már bizonyítottál, hívnak újra meg újra” – tudom meg informátoromtól, egy most végzős média-kommunikáció szakos fiútól, aki a Sziget legnagyobb infostandján teljesít szolgálatot. Tőle tudom, hogy a Sziget alkalmazottai – nem keverendő a számos alvállalkozóval, partnerrel – lehetnek önkéntesek, diákmunkások vagy „rendes” fizetett alkalmazottak, de aki először jön, az fizetést nem, csak hetijegyet kap, akár felverheti a sátrát, hogy munka után szundítson egyet, ha már fáradt bulizni. A műszakok hatórásak, központilag osztják be, ki mikor kerül sorra, bár egymás közt azért lehet csereberélni, és megoldható az is, hogy valaki a nagyon vágyott programra eljusson. „Én ma egy órával tovább maradok, hogy a kolléga elmehessen egy koncertre, aztán majd elboltoljuk”- teszi hozzá, ő egy Pest környéki kistelepülésen lakik, nagyjából kétnaponta megy haza a Sziget alatt, hogy munkára és bulira is jusson idő.

 Az infósok közé bejutni leginkább ajánlással lehet, bár lehet a szervezők weboldalán is jelentkezni, a régebbről ismertek és az ajánlással jelentkezők előnyben vannak – ők kevesebb valószínűséggel tűnnek el a pult mögül egy laza körre vagy egy előadásra, és azzal sem égetik a szervezőket, hogy betépve próbáljanak meg más betépetteknek segíteni. Forrásom egyébként most ősszel diplomázik, és épp állást keres – szakmai gyakorlatát az egyik nagy kereskedelmi tévénél töltötte (szintén ismeretség útján), de nem könnyű ma munkát találni a médiavilágban. Élénken bólogatok. Ha lesz állandó állása, jövőre vagy tud jönni a Szigetre, vagy nem.

Ez az illető egészen biztosan nem dolgozni jött

Az árusok némelyike már kevésbé boldog. „Félmillió a standbérlet, a magyarok egy része ki sem váltja a készpénzt felváltó Paypass kártyát, inkább nem vesznek semmit, látva az árakat, vagy ha mégis, akkor nem ajándékot, ékszert, ruhát, játékot, inkább sört vagy kaját – na azok ára meg szabott, például egy helyről jön minden sör, nem tudom, jó-e ez vagy nem” – panaszkodik az egyik kisbolt visszatérő boltosa, de nem teszi hozzá mégsem, hogy jövőre biztos nem jön. Pedig panaszkodik a külföldiekre is „egyre fiatalabbak, egyre rosszabb modorúak, egyre műveletlenebbek, egy részüknek mindegy, ki játszik épp, nem is beszélve arról, melyik országban van” – teszi hozzá, de a legnagyobb mérge mégis a lopás – apró ékszereket is árul, ezekből nem kevés tűnik el, ketten vannak a boltban, bejön valaki valakivel, az egyik kedvesen fecseg és kérdezősködik, a másik meg leakasztja a szajrét.

A Hungarikum falu vidám pékjei viszont örülnek, mindennek. Örülnek, ha fotózom (a kemencét is érdemes, ahogy lobog a tüze, minden publicitást megköszönünk), örülnek, ha pogácsát választunk (most sült, ebben aztán nincs adalékanyag), nevetnek, mikor lemasnizom a huszadik Sziget tiszteletére sütött húszas számot formázó péksüteményt. Pár óra múlva ők is műszakot váltanak – a fél nyolcas stáb önfeledten ropja a szomszédos faépületben a magyar népi csűrdöngölőt. Nyilván egész nap észre se vették, hogy dolgoznak – pedig megállás nélkül rakták ki-be a kemencéből a pereceket, pogácsákat, és adogatták ki a bábeli nyelvzavarú tömegnek.

 Kisütötték

"Te, ez milyen szolgáltatás?" - kérdem szőkenősen az embert, aki leint, ugyanmá, ez egy valódi villanyszerelő, aki valódi lámpatestet cserél valóban ki. Pár lépéssel arrébb mások vagyonokat fizetnek, hogy egy másik daru másik kosarába beülhessenek, pedig nekik semmi dolguk a lámpákkal.

Nem diákok a Fröccsudvar inkább harminc felé közeledő csaposai sem, pergő nyelvvel, örökmosollyal adogatják a kétdecistől a vödörméretűig a fröccsöket, csak akkor hűlnek el teljesen, mikor „tisztán” kérem a bodzaszörpöt, először nem is értik, nem kérek szódát a szörpbe? Jaaa, hogy bort nem kérek bele, hákkérem vezetek. Fogalmam sincs, milyen betépve Szigetelni, lusta dögként minden évben az Árpád hídnál vár a kocsi.

Nézünk azért műsort is, az angol Hurts szerintem a plagizálás mesterfokán áll, loptak ők David Bowie-tól, a Depeche Mode-tól az Alphaville-n át Elton Johnig az égvilágon mindenkitől, sőt, Ákos zenei világát is megtalálom a nótákban, most akkor ki szedte kitől? Persze jól szól, a táncosnő dögös, az énekes külleme a Depeche Mode-on felnőtt etoni zsúrfiú tipikusa, szellemes a világítástechnika, csak épp nem érint meg egyik nóta sem.

Jobban járunk a Quimbyvel: állításuk szerint nagyon örülnek hogy a Világzenei színpadon léphetnek fel (pedig a Csíkék nélkül végülis ők egy normál rockbanda, na), a port vágni lehet a színpad előtt, néhányan sálat húznak az arcuk elé, mások sörrel öblítik a gyomrukba a torkukban kaparó port, a maradék a lábunkon landol, vagy jó tíz percig sikálom majd otthon, és tán még ma is fekete lesz a papírzsepi, ha kifújom az orromat. A port még inkább felkavaró pogózókat egy kétszáz kilós, népi öltözetű, árvalányhajas kalapos, hosszú hajú Lacibetyár inti rendre, hallgatnak rá, cserébe felemeli őket a fejek fölé, majd fotózkodnak, na egy óra múlva ez megy a Facebookra, vihogom, dörzsöli a kezét a sok mobilszolgáltató a bevétel láttán.

Persze ha úgy vesszük, a Szigeten fellépők is „dolgoznak” – az egyik Nagyunk, sőt én magam is részesültem valamelyik évben e szerencsében, a Nagy mint a Blues kocsma előadója, én mint a Carmina Burana táncos előadás lelkes amatőr kórustagja. Stagepass VIP nyakbaizével rohangálni a Szigeten igazán menő dolog, de egye fene, ma estére megtette a normál karszalag is.

Viszont öregszem, kifelé menet elfelejtem, hogy befelé menet azt mondtam, most már ideje rendesen összeházasodnunk így két gyerek után, papírral és pecséttel, legalábbis itt a Sziget hagyományos házasságkötő sátrában. Ha jövőre eszembe jut, okvetlenül megírom.

 

Vakmacska

Utóirat: most olvastam valahol, hogy a Sziget rendezői vagy harminc hetijegyet osztottak ki az Óbudai-szigeten lakó hajléktalanok közt, cserébe, hogy segítenek szemetet szedni. Most már jobban értem, hogy került a keresztbe álló szemű lepusztult fazon a Csík-koncertre, végülis tény, lehajolt egy-egy sörösdobozért. Kár, hogy ott volt mellette harminc másik.