Emlékszem, kisgyerekes szülőként utáltam legjobban ezt az időszakot.
Nem amikor egészen pici volt valamelyik, akkor még inkább az örömteli része volt hangsúlyosabb: egy egész kicsinek még újdonságként mutatod be a Mikulást (kétéves kor alatt mondjuk szerintem nem igazán működik még a dolog), az adventi-karácsonyi dalokat (ezek viszont egész piciként is működnek), az adventi fényeket és díszítést (otthon, utcán, bevásárlóközpontban). Picit nagyobbacskaként már ragaszthattok együtt az ablakra hópelyhecskét, angyalkát, adventi koszorút, akár egyedi adventi naptárt is, még akkor is élvezheted, ha amúgy nem vagy egy kézműves alkat. Én se vagyok.
Hanem de aztán.
Először is: minden megsokszorozódik. Lesz advent és karácsony az oviban, az iskolában, a munkahelyen, a szakkörben-sportkörben-gyülekezetben-kórusban, a tévében, a kedvenc zenekarral. Ha aktív közreműködést is szeretnének, akkor sütsz szerda éjjel az utolsó meeting után, rohangálsz varrónő után, mert csak a te gyerekedről esik le a jelmez, hordod betlehemijáték-próbára edzés után. Pénzt gyűjtenek ezerféle hellyel és indokkal, ajándékot próbálsz választani óvó néninek, osztálytársnak, cipősdoboz-adományba meg tudomisén hova.
És ez mind szép és jó. Csak mellette maradnak a „normális” feladatok is, esetleg még beteg is lesz valaki közben, és így az egész összecsúszik. Mindenki elkezdhet szép nagy táblázatokat gyártani minden tízperces idősávra, gondosan egyeztetve mások szép nagy és bonyolult táblázataival, heti két megoldhatatlan ütközéssel, piros sávval jelölve. Aztán borul az egész vagy képtelen sorozatok születnek: talán már meséltem a két negatív csúcspontot: a Nagy nyolc-tízéves lehetett, a Kicsi kettő-négy akkortájban.
Az első a bevásárlóközpont közepén érte el a filmre illő filmszakadást: aznap már túlvoltam munkán, betlehempróbán vagy min, egy üzleti karácsonyi partin, onnan tartottam hazafelé. A bevásárlóközpontban várt rám a kocsi, ültem volna épp be, amikor eszembe jutott: óvó-vagy tanító néniknek még nem vettem semmit, pedig szerintem megérdemeltek abszolút személyre szóló köszönetet. Soványmalacvágtában felrohantam egy naaagy, mindent áruló helyre a parkoló felett: a következő tiszta pillanat az volt, hogy álltam a minden is közepén, kezemben üres bevásárlókosár, és pár iszonyú hosszúnak tűnő percen át nem tudtam, hogy hívnak, hogy kerültem oda, ahol vagyok, és mit is kéne csinálnom éppen. (A filmeken ilyenkor lelassítják a kockákat, és mögé vágnak egy hangeffektet, hogy vajajajjjjaang. Nagyjából tényleg olyan.)
Mire beültem a kocsiba, eldöntöttem, na, ezt nem, még ha az augusztusi nyaralás közepén is kell ezentúl Fontos Ajándékokat vagy miket vennem. Vagy kiszerveznem. Vagy mit tudom én.
A következő évben eseménytúltengés volt: valahogy minden egy napra szerveződött, kontrollom felette nulla. Az ovis karácsonyt úgy váltotta az iskolás, hogy bruttó négy perc volt átérni az egyik intézményből a másikba, a Kicsi morc arccal hagyta ott a terülj-terülj asztalkámat, bár roppant elégedett volt azzal, hogy tök egyedül gyújtott meg több gyertyát is színpadon, anélkül hogy leégett volna az óvoda. A Nagy ünnepsége végén bocsánatkérő arccal elrohantam, hogy mindenkit hátrahagyva bezuhanjak a cég karácsonyi vacsorájára, ahonnét a főfogás után pattantam fel, hogy némi dunaparti sprint után nagyjából arcomon csúszva zuhanjak be a kedvenc zenekar azévi egyetlen koncertjére a második szám alatt. Onnan már csak haza kellett menni.
Na, ezt se annyira, tűnődtem utána a fényeket bámulva a Dunán. Nade mégis, melyiket hagytam volna ki...?
Kíváncsi vagyok, hogy a tavalyi, fékezett habzású advent hozott-e esetleg bárkinek megkönnyebbülést. Vagy csak a hiányt, hogy a fontos, tényleg fontos programok is elmaradtak, a fontos emberekkel se lehetett találkozni (vagy frászremegésben és suta, kültéri összejövetelekben merült ki az egész, ha mégis rászántad magadat).
Én tulajdonképp meglepődtem, hogy egy csomó dolgot milyen boldogan engedtem el: például az összes protokolláris eseményt, amiben még munka ürügyén részem volt. A legtöbb személyesen lebonyolított vásárlást is: tök elegendő volt az a pár dolog mindenkinek, amit végülis így vagy úgy beszereztünk, mint ajándékot. Végre nem jelentkezett be senki december huszonharmadikára „karácsonyozni” (a gondosan beosztott naptár, ugye, már csak ezt tette lehetővé), ezért nem kellett előre ünnepre csicsázni a lakást vagy főzni. Helyette aznap megkönnyebbülve vagdostam-nyomtattam a saját tervezésű és készítésű társasjátékomat a macskaszőrrel és törött habkarikákból származó porral borított szőnyegen. Mert annyi időt ugye azért tavaly se nyertem, hogy addigra ez már kész legyen.
Idén hogy lesz nálatok az advent? Megtartotok mindenféle előkészületet, csoportos koszorúkészítést, hangversenyt kórussal, vásárlást csúcsban, rokoni összejövetelt és üzleti évvégi ünneplést, vagy a járványra hivatkozva előáll egy talán valamivel élhetőbb menetrend? Vagy ti az adventi időszak Paganinijeként virtuózkodtok az ünnepi és hétköznapi tennivalók közt, én vagyok béna, és nincs itt semmi látnivaló?
Vakmacska
