Nem mostanában készült, de most nemrégiben került a szemeim elé egy egy remek film, amely azóta is dolgozik bennem. Rág belülről, nem hagy nyugodni. A címe: 4 hónap, 3 hét, 2 nap. Román film, 1987-ben játszódik egy román kisvárosban. A kisvárosra még csak rájöttem volna, az évre viszont nem: 1987-hez képest meglepően nem tűnik elavultnak a főszereplők ruházata (a helyszínek bútorzata még csak-csak) – bár lehet, hogy ez rendezői szándék volt.

A film cselekményét nem mesélem el részletesen, hátha meg szeretnétek nézni (érdemes amúgy, mert remek színészek értő rendező és érzékeny szemű operatőr kezei alatt kiváló munkát végeznek, szinte berántant a film a miliőbe), de pár dolgot kénytelen vagyok leírni, hogy értsétek, amit mondani szeretnék. Az alapszituáció: két kollégiumi szobatársnő, Gabita és Otilia (egyetemisták) lázasan készülődik. Most éppen nem a soros vizsgára az egyetemen (bár a jegyzetek szóba kerülnek), hanem arra, hogy hogyan szakíttassa meg Gabita a terhességét. A terhesség itt szó szerint értendő: teherről van szó, amelytől Gabita szabadulni akar.

1987-ben Romániában illegális volt az abortusz, de ami még megdöbbentőbb, a fogamzásgátlás is. Hovatovább, mint az a film során egy dramaturgiailag lényeges ponton kiderül, egy bizonyos terhességi kor után már nem is illegális abortusznak, hanem gyilkosságnak számít a tett. Gabita azonban nem gondolja meg magát, el van szánva, hogy minden felmerülő akadályt leküzdve megoldja a problémáját.

És ez a probléma az én problémám is. A „gyerek” vagy „baba” szó senki szájából nem hangzik el. Abszurd módon egyedül az abortuszt elvégezni érkező ember (orvos? ápoló? sarlatán?) nevezi magzatnak a megszakítani kívánt terhesség „tárgyát”. Sőt, lehet, hogy az idézőjelre itt nincs is szükség: valóban tárgynak, egy megszüntetni kívánt kellemetlenségnek tűnik mindenkinek az a nem kívánt gyermek, aki amúgy már 4 hónapja, 3 hete és 2 napja él ott bent az anyaméhben. Ilyen életkorú koraszülöttek ma már jó eséllyel életben maradnak, ha a technikai feltételek adottak, és várják, akarják őket. Ezt a gyermeket senki nem várta, senki nem akarta, nem is tekintik gyermeknek, élőlénynek, de még csak sejtcsomónak sem (vagy mondhatnék egyéb, az abortuszvitában alkalmazott kifejezést is). Ő (vagy inkább „az”?) itt csak egy tárgy, amelyről döntenek.

Itt vetem közbe, hogy nem azért írom le ezeket a gondolataimat, hogy az abortuszkérdés bármelyik táborát támadjam vagy akár erősítsem.  Számomra anyaként nagyon fájdalmas belegondolni egy elkezdődő élet elpusztulásába, de nem ítélem el azokat a nőtársaimat, akik abortuszt végeztetnek: egyrészről nem vagyunk egyformák, másrészről pedig mindenki csak saját maga tudja, hogy milyen az az élethelyzet, amelyben így kellett döntenie. Értem azt is, hogy egy abortusz mellett döntő nő miért nem nevezi gyereknek vagy babának azt, akit a hasában hordoz: nyilván nem akar sem gondolatban, sem érzelmileg közel kerülni hozzá.

Ugyanakkor sajnálom a meg nem született gyermekeket. És nekem úgy tűnt, valahol a főszereplő Gabita is, mivel a terhessége 5. hónapjáig halogatta az abortuszt. De ezt nem mondja ki, senki sem mondja ki.

SZPOJLER következik: a vetélés végbemegy, Gabita a visszatérő Otiliát azzal fogadja, hogy „a fürdőszobában van”. Otilia egy darabig csak nézi a padlón törülközőbe csavart kicsi testet, aztán összenyalábolja és elindul vele, hogy megszabaduljon tőle. Nem megy könnyen, a lebukás veszélye miatt (hiszen ezért bűnrészességgel vádolhatják) Otilia minden szélfuvallatra összerezzen, minden embert titkosrendőrnek néz. De végül megoldja: a törülközőbe és zacskóba csavart „csomag” egy toronyház szemétledobóján keresztül biztos helyen landol. Probléma megoldva.

Az utolsó jelenetben az immár „szabad” Gabita az étteremben ül és ételt rendel, majd a visszatérő Otilia közli Gabitával, hogy erről soha nem fognak beszélni. Nem részletezi, de ez az „erről” nyilván azt jelenti, hogy elfelejtik mindazt, ami történt (és még nagyon sok minden történt azon kívül, amit leírtam!). És nyilván igyekszenek elfelejteni a meg nem született gyermeket is. Aki csak egy megoldandó probléma volt.

A film történetének csak egy részét írtam le, azt, amely bennem leginkább rezonált. A film mélységére jellemző, hogy most helyből két másik cikket is tudnék írni (és lehet, hogy egyszer meg is fogom írni...), amelyek a történet egyéb – és nem kevésbé súlyos – vetületeivel foglalkoznak. Mint például, hogy hogyan érinti az egész eseménysor Otiliát, aki az egész történetbe úgy került bele csak gyanútlan és jószándékú segítőként, mint Pilátus a Credoba, de végül nemcsak lelkileg, de fizikailag is mélységesen érinteni fogják a nem várt események. Vagy a „sarlatán” szemszögéből: vajon mi motiválja arra, amit tesz, és ahogy teszi?

Ha súlyos és elgondolkodtató filmet szeretnétek látni, ajánlom nektek ezt a filmet. Nem lesz vidám estétek tőle, de lesz utána miről beszélgetni és gondolkodni.

ahuva

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?