Katanapló

Kata megkapta az első zenélő izéjét. Apám vette neki. Már előre féltem az ilyen dolgoktól. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan egy kalapáccsal töröm szét. De még bírom. Ilyen miniszintetizátor szerű. Vannak rajta állathangok, dallamok, demók, aláfestések. Imádja. Pláne, mivel hasonlít a laptop billentyűzetére. (Hahaha, dehogy hasonlít, csak azt is tudja nyomogatni…) Szóval lázasan nyomogatja. De van, hogy a lábával veri. Akkor is szól. De a legszebb az, mikor ráül. És csak egy elnyújtott „e” hang szól, végtelenítve, mert nyomja a kis fokhagyma popójával, mindezt mondjuk békahangon. De az a kedvencem, mikor benyom egy pop/rap/mittoménmilyen aláfestést, és abban a pillanatban elmászik a sütő fiókjához, hogy kihúzva a tepsiken zenéljen tovább. Aztán azt is megunja, és megy a következő játékhoz, nekem közben meg megy a diumdisum. Nem győzöm naponta kétszázötvenszer megnyomni rajta a stop gombot. Nem tudtam, hogy türelemre is tanít egy ilyen játék.

Aztán anya is kapott játékot. Én anya. Nem az én anyukám. Ezt olyan nehéz megszokni, még most sem igazán tudom. Na, szóval, kaptam Rubik-kockát. Elkezdtem vele játszani, Kata azon nyomban lecsapott rá. Rájöttem, hogy egy kis irigy kukac. Mindig az kell neki, ami épp a másiknál van. Minket fognak a legjobban utálni a játszótéren. (Persze, majd én rászólok majd, meg majd igyekszem, de van egy olyan érzésem, hogy egy kis zsarnokot nevelek.)

Majd eljött a karácsony. Tudtam, hogy nem számíthatok nagyon nagy ovációra Kata részéről, de azért reménykedtem. Csodával határos módon le tudtuk fektetni délelőtt, és azalatt az idő alatt fel is díszítettük a fát. Majd mikor Kata felébredt, és kihoztuk a fához, engem bizony csalódás ért. Ránézett a fára, sóhajtott egyet, hogy „jóvan’ ezt is megvolt” és elmászott. Később viszont rájött, hogy a fánál is lehet ám rosszalkodni. Lecsapott a gömbökre. Nagyon vicces volt. Nyúlt értük, közben viszont a tűlevelek nem éppen simogató hatással értek hozzá. Mindig visszarántotta a kis kezét, és nézett rám, hogy „ez meg mi a franc volt???” Aztán újból nyúlt, újból visszarántotta. Eljátszotta vagy háromszor, aztán meg is unta, nem akart tovább a gömbökért harcolni. Egyébként nagyon kitartó tud lenni, ha valamit meg kell szerezni. Olyan elánnal tud nyújtózkodni, erőlködni, nyögni, ha valamit el akar érni, hogy az valami fenomenális. De pechemre pár nap alatt hozzászokott a tűlevelekhez, és egy rántással leszedte az égősort. Mondtam én, hogy kitartó.

Kapott egy járássegítőt is. Úgy rallyzik a lakásban, hogy csak úgy nyikorognak a kerekei fordulásnál. Na, jó, most túloztam. Totyogva tolja, de én tudom, hogy közben ezt gondolja. Amikor az a jellegzetes vigyor ül ki az arcára, tudom, hogy a fellegekben jár. Ez a mosoly mindig megjelenik, amikor felébred, és „szól”, hogy menjek be érte, és vegyem ki a kiságyból. Csak settenkedni szoktam. Először benyitom az ajtót. Közben leselkedek. És ő is. Várja, hogy megjelenjek. A pelenkázó felől ilyenkor csak egy szempárt látok, és egy pici orrot. Ahogyan a lábujjhegyén állva nézi, hogy mikor jön már a főnök. Aztán meglátja a fejem búbját, és abban a pillanatban a füléig ér a szája, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját, hogy nem hagytam ott, megmentettem.

Rengeteget változott az elmúlt majdnem 9 hónapban. Az első pár napban azt hittük, hogy soha nem fogjuk „rendesen” megfürdetni, és mindig üvölteni fog. Aztán kiderült, hogy üvölt, de most már azért, ha ki akarjuk venni a vízből. Imád pancsolni. Forog, csapkod, lubickol, közben pedig nevet. Olyan jó nézni, mikor játszik. Azt is hittük, hogy soha nem fog aludni. A kezdeti jó alvóssága elromlott, hónapokig nem aludtunk sem éjjel, sem nappal. Nem tudom, honnan volt/van Katának ennyi energiája. De megváltozott valami, és nem tudom mi, de így maradhatna, Kata átváltott alvó üzemmódba. Alszik délelőtt, délután, és este is. Eszik rendesen, ha épp nem jön a foga. Egy komplett kis gyöngysor van a szájában. Kis hófehér gyöngyök. De amikor egy-egy gyöngy ki akar jönni, akkor van ám nemulass!

De mindent megér egy mosolya, egy nevetése. Amikor bújik és átölel. Amikor nyújtja a kezét, hogy vegyem fel. Még az is, mikor megharap. Tudom, hogy nem direkt csinálja, de azért próbáljuk leszoktatni róla. Csak nézzük, és nézzük, és egyszerűen nem tudunk vele betelni, milyen kis csodát hoztunk létre. Ha ránézek, mosolyognom kell. És nem lehet megállni, hogy ne öleljem magamhoz lépten-nyomon, hogy ne simogassam meg azt a kis pihe-puha hajacskáját, hogy ne csiklandozzam meg a talpacskáját. De miért is állnám meg? A világ legjobb dolga!

OriasCJ

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?