Almajemima a 35. héten, az erdőtüzekkel körbevett Athénban szülte meg második gyermekét - sokan kértétek, poént ne lőjünk le a bevezetőben, hadd mesélje el tehát ő maga, hogyan. Ha te is megosztanád (esetleg nem mindennapi) szüléstörténetedet, küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Előzmények
– Azt hittem, azért tűntél el, mert elfolyt a magzatvíz – viccelődik barátnőm skype-on. – Ugyan már, hol vagyunk még attól – válaszolom, szmájlival fűszerezve. – Csak 34 hét és 5 nap. De most megyek is aludni, pá.
Pár óra múlva furcsa érzésre riadok fel, pukkanás, kis folyadék is kifolyik. Á, csak álmodtam. Később újabb löket vízre ébredek. Most már a mennyiség is és az illat is meggyőz: ez tényleg az. Fél négy. Hívom a férjemet, aki épp a szüleimnél alszik Budapesten. Megbeszéljük, hogy Prága helyett (oda készült ugyanis) hazajön, de reggelig mindketten aludni próbálunk. Fél hétkor hívom Ricardát, a szülésznőmet. Ő az egyetlen ismerős a rendelőből, aki most Athénban van, a doktornőm nyaral, tehát tudom: a társukkal, egy görög orvossal fogok szülni. Gyorsan összedobálom a kórházi táskát, au-pairünket eligazítom, Almától érzékeny búcsút veszek (ő elég egykedvű, csak a Túró Rudi érdekli). Közben kiderül, hogy férjem mégis elrepül Prágába, mert onnan gyorsabban ér ide átszállással, mintha megvárná Budapesten a Malév-gépet. 3 körül landol majd Athénban. Addig biztos kihúzzuk, gondolom, fájásnak nyoma sincs. A repülőn pezsgőt bont a személyzet a születendő gyermek egészségére, az egész gép nekünk drukkol.
Kocsival megyek be, semmi értelme taxit hívni, a kórház kb. 8 percnyire van tőlünk. Ricarda telefonál és megkérdezi, füllentsünk-e a magzat koráról, mert 35 hét alatt a szabályzat koraszülöttként kezeli a babákat, és automatikusan a koraszülöttosztályra kerülnek. Megbeszéljük, hogy pár napot lódítunk. Ha jól van a baba, velem lehet, ha nincs jól, akkor persze megy az osztályra.
A kórházban
Felvesznek a kórházba, a szokásos dolgokon kívül megkérdezik a vallásomat, az apám keresztnevét, csupa görög furcsaság. Átöltöztetnek a kórházi egyenruhába, félek, hogy már most megkezdődnek az általam ismeretlen procedúrák: beöntés, borotválás, amiket Angliában nem csináltak. De semmi ilyenről szó sincs. Vérvétel, vérnyomás, szívhang-hallgatás, jó hangulat. Méhszáj zárt. Ha minden rendben van, hazamehetek-e most – kérdezem naivan. Nem. Az orvos nemsokára megérkezik, ígérik. Majd vele megbeszéljük, mi lesz a határidő, ami után indítanak: Ricarda délután 3-4 körüli időpontot jósol. Legalább a férjemet megvárjuk. Gyorsan lemondom sms-ben Alma holnapra tervezett szülinapi buliját, de jön a válasz, hogy a barátnőim megrendezik helyettem is (óriás bulit csaptak szegény kis elárvult kétévesnek, a képek láttán bőgtem a meghatottságtól). CTG-re tesznek, a szívhang remek, a baba boldog, méhtevékenység nulla. Ez azért furcsa, mert már kb. két hónapja rettentően intenzív a méhtevékenységem, extra mennyiségű magnéziumot is kellett szednem emiatt, most bezzeg egy árva keményedés nem sok, annyi sincs...
Befut a doki, rokonszenves, Mr. Bean-re emlékeztet, kérdezi, nem tudok-e véletlenül németül, mert neki az jobban megy, mint az angol. Ricarda nagy meglepetésére elárulom, hogy de igen. (A germanisztika szakot azért nem merem bevallani, túlságosan kijöttem már a gyakorlatból.) Jó a humora az orvosnak, és kellemes, vidám, meleg embernek tűnik, megnyugszom. Felmehetek a „szállodai részre”, a szobámba, az orvos megígérteti velem, hogy nem ülök le, sétálok, mozgok, hogy beinduljon magától a szülés. Ennek ellenére (kórházi szabályzat), kerekes ágyon gurítanak fel a szobámba, és még az ágyra is átemelnek. Onnan kacagva pattanok le, de az ápoló nincs humoránál. Járkálok fel-alá a szobában, guggolok, tekergek, Fry és Laurie-ra röhögök, de semmi nem történik. Fél órát alszom is. Rendszeresen jönnek szívhangot hallgatni, vérnyomást, lázat mérni, és kapok intravénás antibiotikumot, glükózfolyadékot.
Eljön a 3 óra, lemegyünk a szülőszobára. CTG, minden ugyanúgy, baba boldog, méh mozdulatlan. Férjem is befut. A doki megvizsgál, méhszáj talán félujjnyira van nyitva, azt mondja, megpróbál még egy ujjat benyomni, hátha így megindul valami. Ettől nagyon félek, sok rémtörténetet hallottam a kézi tágításról. Ennek ellenére bízom az orvosban, és nem is fáj. Akkor most megbeszéljük, hogyan tovább – mondja az orvos. Most kezdődik az indítás – gondolom, de hatalmas meglepetésemre és megkönnyebbülésemre reggel 6-ig haladékot kapok! El sem akarom hinni, hiszen a doktornőtől annak idején kérdeztem, hogy adott esetben várnak-e 24 órát (Almával ennyi ideig tartott, míg magától beindult), és ő azt mondta, nem, 12 óra a maximum.
Újra fel a szobába, persze kerekes ágyon, onnan lesétálunk hét emeletet férjemmel, bóklászunk, beülünk a kávézóba. Figyelem a hasam, de még egy pici keményedés sem jön. Vissza fel a hetedikre gyalog. Férjemet hazaküldöm Almához, este a CTG-re ő is visszajön majd. Közben óriásit vacsorázom, hihetetlen adagokat adnak és finom is. Guggolgatok, de egyre kevesebb reménnyel. Eljön az este 10, CTG, minden ugyanúgy. A méhtevékenységet jelző görbe az eddigieknél is kiábrándítóbb: már csak röhögni tudunk, egyfolytában nullán áll (délelőtt még felment 10-15-ig). Magamban már elfogadom, hogy akkor indított szülés lesz, legalább alszom előtte egy jót, gondolom... Persze még mindig van egy kis reménysugár, de miért történne minden pont ugyanúgy, mint Almánál, gondolom pesszimistán. Egy közeli vajúdóból egy nő kiabálása hallatszik: „den boro, den boro” (nem bírom), szörnyű hallgatni, becsukjuk az ajtót, de egy szülésznő azonnal kinyitja újra.
Ez Európa legnagyobb szülészete, évi 17000 szüléssel. Sok a programcsászár, indítás, így ma szinte senki sincs, csak ez a szegény nő meg én. Augusztusra amúgy is kiürül Athén, de ma még inkább, mert 15-e nemzeti ünnep, szóval minden várható szülést megindítottak pár napja. A kórházi szülésznők feladata ellenőrizni a független szülésznőket és orvosokat, de ezt rettenetes stílusban teszik, berontanak, semmi jasszasz, mosoly, bármiféle magyarázat, ki ő és miért van itt. Mint egy darab fát, úgy kezelnek, néha durván megtapogatnak, néha csak beleolvasnak a papírjaimba, néha vizsgálóbíró-kérdéseket tesznek fel a szülésznőmnek. Szerencsére az orvosom a kórházban is alkalmazásban áll, őt tisztelik, így talán kevésbé zavarnak minket, mintha a csodabogárnak tartott német doktornővel szültem volna.
Férjemet hazaküldöm pihenni, mondván, hogy vagy hívom, ha van valami, vagy jöjjön ide reggel hatra. (Nagy pihenés nincs senkinek ekkoriban, mert erdőtüzek fenyegetik Athént, a házunkhoz közel is lángol az erdő. A kórház ablakából látni a sűrű, sárgás füstöt. Nehéz napok ezek Görögországnak. Később tudom csak meg, mennyire félt a bébiszitterünk napközben, egyedül Almával.)
A szülés
Éjjel fél háromkor ébresztenek, hogy kivegyék az infúziót. Álmomból mintha emlékeznék keményedésekre. De semmi erősebb, mint az elmúlt hetek jóslófájásai. Van-e valami – kérdezi a nővér. Talán, mondom. Kimegy, bejön, sertepertél, és tényleg, megint jön egy keményedés. Másik nővérrel jön vissza, tapogatják a hasamat, igen, keményebb olykor. Elmennek, veszem a stoppert. Ötpercenként jönnek a keményedések, de nem erősek, viszont egy percnél hosszabbak. Magamtól még nem telefonálnék Ricardának, de ők felhívják, és rögtön le is akarnak vinni a szülészetre. Szerencsére Ricarda megmondja nekik, hogy hagyjanak békén, majd ő levisz. Végre egyedül maradok, tudok befelé figyelni, hívogatom a fájásokat, és férjemet is felhívom, hogy jöjjön, de ne siessen nagyon. Fél óra múlva megérkezik Ricarda, ekkor úgy hárompercesek a fájások, nem túl erősek, mondom is neki, hogy én most kezdenék el gondolkozni azon, hogy lassan felhívom...
Megvizsgál, 4 centi, utána heves remegés fog el, ez állítólag a gyors vajúdás jele. Letolnak a szülészetre, férjem és az orvos is megérkezik. Rátesznek a CTG-re, de mozoghatok kedvemre. Most már igazi fájásaim vannak végre, néha el is csodálkozom kicsit: talán bolond vagyok, hogy ezt vártam annyira? A legjobban az állás esik, előredőlve, az ágyra támaszkodva. Néha leguggolok, aztán labdát kérek. Ricarda és férjem felváltva masszírozzák a derekamat, bámulatos fájdalomcsillapító hatással. Néha felpillantok a gépre, a méhtevékenységet 15-25 körül jelzi, én kiábrándultan közlöm, hogy ez kevéssé biztató, de Ricarda azt mondja, ne figyeljek erre, nem számít, mit mond a gép, tágulok, ez a lényeg. Az orvos megvizsgál. Mire tippelek, kérdezi. Nagy optimistán közlöm, 7- 8 cm? „Mit mondtam délelőtt, mi a legfontosabb a szülésnél?” – kérdez vissza. „Türelmesnek lenni.” – válaszolom megadóan, sejtve, hogy túl derűlátó voltam (Almával kimaradt ez a számolgatás, teljesen kitágulva futottam be a kórházba.) Jó 6 cm-nél állunk.
Az ülés már nem esik jól, inkább állok, de egy idő után a földre térdelek, a labdára támaszkodva, és érzem, hogy ez az igazi. Most már nagyon fáj (a derekam különösen), azt hiszem, jobban, mint annak idején Almával, és most jönnek azok a ki nem mondott gondolatok, hogy bőven elég két gyerek, sosem csinálom ezt többet, jaj, meg kéne kérdezni, milyen fájdalomcsillapítási lehetőségek vannak. De csak férjemnek súgom meg, hogy nagyon-nagyon fáj. Ezután a befelé fordulás időszaka következik, zavar, hogy ott vannak körülöttem hárman (plusz az időről időre berontó idegesítő szülésznők, akikre legszívesebben rákiabálnék valami durvát – persze nem teszem, de a görög nyelvet kezdem szívből gyűlölni). A derékmasszázs továbbra is nagyon jól esik, ez az egyetlen haszna az ott levőknek, úgy érzem.De még így is szívesebben lennék egyedül, persze nem mondom ezt sem.
Két és fél óra telt el az ébredésem óta. Hirtelen úgy érzékelem belül, valamiféle áttörés történik. Szinte látom magam előtt, ahogy elsimul a méhszáj, és érzem, ahogy a kis fej lejjebb csusszan. Ricarda félreértelmezi a rám törő csöndet és viszonylagos mozdulatlanságot: később elárulja, azt hitte, megakadtam. Menjek ki a WC-re, próbáljak pisilni – parancsol rám. Kimegyek, leülök, és nagy megkönnyebbülés fog el. Érzem, hogy vége a tágulási fájásoknak. Hosszú pillanatokig nem fáj semmi. Viszont érzem, hogy lassan tolófájás jön... Hiába szültem már és tudom jól, hogy a tolófájás ugyanolyan, mint a székelési inger, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nem csak a hatalmas adag elfogyasztott ebéd és vacsora dolgozik-e. De hamar egyértelmű lesz: tényleg jön egy tolófájás. Felnyögök. Férjem beszól, minden rendben? Igen, hazudom, egyszerűen jó egyedül lenni, nem akarok senkit. És különben is, több tolófájásra számítok, gondolom, van még idő.
Aztán jön még egy, ez annyira erős, hogy kiabálok, lenyúlok, és érzem a fejet! Felpattanok a WC-ről, kikiáltok: nyomnom kell! Kint van a feje! Az orvos – férjem szerint – párducot megszégyenítő ugrással a szoba másik végéről a WC ajtajában terem, ahol én állok, lábam között Mimi fejével... Odatérdel, én gyorsan ki akarom nyomni a gyerek testét is, de a doki rám szól, hogy hé, lassabban! Kicsusszan a kis test, az orvos elkapja – Ricarda ekkor érkezik vissza, mert közben kiment valamiért, és a doki kiabál érte. Ő végül lemaradt Mimi születéséről. Fél 6 van. Beront egy csomó más ember, partihangulat, én nevetve visszapattanok az ágyra, semmi sem fáj már, boldog vagyok, és örülök, hogy vége.
Utójáték
Átviszik a babát a szülőszobába, engem is utána tolnak, lábakat durván a kengyelbe (a humortalan ápoló-fiú megint) az orvos és Ricarda kihúzzák belőlem a placentát, megmutatják, megvizsgálnak, közlik, hogy semmi repedés, minden rendben. Leöntenek hideg vízzel, ami hihetetlenül jólesik. Férjem közben figyeli, mit csinálnak Mimivel, akit utána rögtön megkapok, törülközőbe csavarva. Sajnálom szegényt, ahogy vaksin pislog ennek a szörnyű, műtőszerű szobának a vakító fényében... (Ez sokkal meghittebb volt az angol kórházban két éve.) Szopni nem akar sajnos, hiába tukmáljuk belé a mellemet.
Sajnos el kell vinniük megfigyelésre, mert csak 2400 gramm és 35 hetes, és ilyenkor lehet, hogy fejletlen a tüdő, néhány óráig figyelni kell. Én pihenek, végre leoltották a neont is. Férjem Mimivel van. Ricarda jön a hírrel, hogy a gyerekorvos elégedett a babával, és hiába van alatta a megkövetelt 2500 grammnak, velem jöhet egy-két óra múlva a szobába. Engem még rettentő durván és fájdalmasan megvizsgál egy undok, robotszerű szülésznő (utálom!), aki Ricardát ellenőrzi ezzel, ezután viszont, kis kitérővel a babaszoba után, ahol megölelgethetem Mimit, feltolnak végre a szobámba, ahol várom és várom. 11-kor meg is érkezik szépen, gyönyörűen, már kevésbé csúcsos fejjel, rózsaszínen.
Öt nap kórházi luxus következik Michelin-csillagos kajával, marslakó-státuszban: én vagyok az egyetlen anya, aki nem akarja, hogy éjszakára elvigyék, illetve fürdessék a gyerekét (az első fürdés után húsvéti kölnit megszégyenítő pacsulifelhőben tért vissza). Sőt, még a pelenkázni akaró nővéreket is elhessentem. „Hiszen külföldi” – vonják meg a vállukat a szobám ajtajában.
Almajemima
