Úgy voltam vele, hogy leírom, hátha segít rajtam… Most már tizenhat éve vagyunk egymás mellett a párommal, akivel tíz év együtt járás után költöztünk össze, viszonylag fiatalon tizenhét évesen kerültünk össze. Aztán egy év együttélés után lánykérés, majd házvásárlás, házfelújítás, esküvő, mindez két éven belül, húzós időszak volt. Immár negyedik éve lakunk a közös házunkban.
Három és fél éve dolgozunk a gyermekáldáson. Az első három hónap után kismamavitamint kezdtem szedni, mellette ittam a cickafarkfű/palástfű kombót, és homeopátiás cseppet is ittam.
A hatodik hónapban sikerült pozitívat tesztelni. A 29. napot vártam meg a ciklusban, ugyanis mivel a 24-25. napon volt barnázás, már újra beletörődtem, hogy nem lesz ebből a hónapból sem semmi. Volt egy érzésem… A 26. napon teszteltem egyet, az még negatívat mutatott. Pedig volt egy érzésem. Nem tudom megfogalmazni, de az akkori együttléteink után egyik nap, mikor még feküdtem az ágyban, jött egy sugallat, mintha hallottam volna valakit a fejemben, hogy azt mondja:
„Szia, megjöttem.”
(Soha nem hittem az ilyenben, abban igen, hogy van hetedik érzéke az embereknek, mivel ez nálam is bejött néha. Voltak bizonyos dolgokkal jó vagy rossz érzéseim, és általában be is jöttek.)
Aztán csak nem jött meg még mindig, és valahogy már a 28. napon tartottunk. (Nálam 4-5 nappal a menzi előtt már barnázás kezdődik.) Elkezdett fájni a mellem úgy, mint még soha. Gondoltam, várok még egy napot. A 29. nap reggelén bizony pozitív két csík volt a teszten. Egyből ugrabugrálni kezdtem, annyira örültem. Azonnal felhívtam a férjemet, hogy két csík van a teszten! Ő erre: az mit jelent? Mondom: terhes vagyok! Örömködtünk kicsit, aztán elmentem én is dolgozni.
Másnap vettem tíz különböző tesztet, mindegyik pozitívat mutatott. A felhők felett lebegtem, szó szerint. Még a fájdalmas mellfeszülésnek is örültem. Sokat beszéltem hozzá, néztem az interneten babaszobákat, babakocsit, ruhácskákat, stb. Még takarót horgolni is nekiálltam.
Az ötödik héten elmentem Pécsre egy neves nőgyógyászhoz, mert sok helyről hallottam, hogy öreg róka, nagyon jó lesz, sokan teherbe estek, miután ő kezelte őket. Persze az időpontot már 1,5 hónappal előbb kértem, amikor még nem tudtam a babáról.
Elmondtam neki, hogy az ötödik héten vagyok, ennek ellenére levette az éves rákszűréshez a kenetet. Ekkor elég rossz érzésem lett a vizsgálattal kapcsolatban. Átküldött ultrahangos vizsgálatra a másik részlegre. Ott kértem az orvost, hogy a férjem is bejöhessen velem, azt mondta:
„Most még semmi lényegeset nem fog látni, túl korai, majd legközelebb”.
Ez nagyon rosszulesett, főleg ahogy bántak velem ott… (és persze nem volt következő vizsgálat, hogy lásson bármit is az ultrahangon!) Kérdeztem, hogy minden rendben van-e, mert a nő nem mondott semmit. Végül annyit bökött ki, hogy csak petezsákot lát, embriót még nem, de ez amúgy is korai még. Ebből bármi lehet. Ez a mondat kísért azóta is: ebből bármi lehet. Következő pár napban elmondtuk a tesóknak-szülőknek. Mindenki örült velünk együtt.
Majd elmondtam a főnökömnek, ugyanis pont engem szemelt ki, hogy munkanélkülire küldjön, ha esetleg nem nyer a pályázat, és nem tudnak hosszabbítani decembertől. Ezért elmondtam neki, hogy akkor év végén én csak négy hónapos terhes leszek, elesek a GYED-től, mert nem lesz a szülés előtt biztosításom. Kérleltem, de hajthatatlan maradt. Ez aztán igazán nem hiányzott. Visszagondolva nem is értem, miért nem hagytam ott, és jöttem el már aznap, hogy aztán soha többet ne is lássam (öt éve dolgoztam ott!). Napról napra tipródtam ezen a biztosítás dolgon, meg igazán az is fájt, hogy olyan ember elé helyezett, aki utánam került a céghez, csak mert ez az ember valakinek a valakije…
Aztán a hatodik hét első napján hirtelen abbamaradt a mellfájdalom. Másnap reggel barnás folyást tapasztaltam. Azonnal felhívtam anyukámat, aki próbált megnyugtatni, hogy nála is volt ilyen, mikor engem várt. Próbáltam lenyugodni, de volt bennem egy rossz érzés, ami –hiába próbáltam elnyomni a pécsi vizsgálat óta- egyre csak erősödött.
Napközben egyre rosszabb lett, kezdett fájni a hasam is, délre már vérezni kezdtem. Azonnal felhívtam egy nőgyógyászt, akihez a korábbi pár évben jártam. Mondta, hogy soron kívül bekerülhetek hozzá, de csak délután háromtól rendel magánban. Felhívtam a férjem, hogy jöjjön haza, elkéredzkedtem a munkahelyemről és hazamentem elkészülni. Majd megjött a férjem, berongyoltunk az orvoshoz. Teljesen kivoltam, mert éreztem, hogy mi fog történni.
Akkor bejött a férjem is. Gyorsan elmondtam az orvosnak mindent, hányadik hét, volt már öt hetesen vizsgálat stb. Mutatja az ultrahangos képet az orvos. Semmit sem lehet látni. Felszívódott, elment. Már csorogtak a könnyeim… (Ha most felidézem, még mindig elsírom magam 3 év távlatából is, és majdnem ugyanúgy fáj, mint akkor.)
Elmondta, hogy menjek haza, feküdjek, ha elviselhetetlen a görcs, azonnal be a kórházba. Ha kibírom, akkor reggel 7-re legyek a vérvételnél, annak az eredményével keressem fel őt az osztályon, és utána felvesznek, valószínűleg, ha még mindig vérzek, művi befejezés lesz, mert nem szeretné, hogy bármi bent maradjon, aminek esetleg nem kéne… Ja és ne egyek már lefekvéskor se.
Mikor kijöttünk az orvostól a kocsiban férjemmel egymást átölelve zokogtunk. Ő is úgy beleélte magát, ahogy én. Az elején meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj lehet a terhesség során. Az ultrahangos orvos „ebből még bármi lehet” mondata után kezdett formálódni bennem egy rossz érzés, amihez ugye a volt főnököm is igazán szépen hozzátett. (Hozzáteszem, nem azért küldött volna el engem, mert rossz munkaerő vagyok, és ez fájt a legjobban. Ha nem teszem oda magam, még meg is értettem volna. Azóta háromszor hívott vissza dolgozni, mert van hely, ami kicsit jól esik a lelkemnek, de... De már nem bízom benne, nem megyek oda dolgozni, hiába lettek nagyon jó barátaim az ottani kolléganők…)
Azon az éjszakán, azt hiszem, mondanom sem kell, hogy alig aludtunk. Másnap (anyukám vitt be, én a kocsiban még ülni is alig tudtam két fájdalomcsillapítóval is) a vérvétel után átmentem az osztályra, várnom kellett egy órát, mire behívtak végre vizsgálatra. Úgy véreztem, ahogy még soha, mintha sugárból dőlt volna. Amikor vizsgált, egy tálat kellett alám rakjon, és persze a hüvelyi ultrahang is, meg a kacsa is nagyon fájt. Ekkor már sírni sem volt erőm, annyira erős görcseim voltak. Csak azért rimánkodtam, hogy múljon el a fájdalom, mert nem bírom tovább.
Egyszer, mikor kint vártam megint a folyosón újabb egy órája, kiszólt egy fehér köpenyes férfi (azóta sem tudom, hogy betegápoló-e, vagy mi a franc) hogy
„A vetélő jöjjön be!”
Most komolyan… nem gondolják, hogy elég lelki és testi fájdalma van az embernek ahhoz, hogy ne ilyen lélektelenül bánjanak vele? Egy kiszolgáltatott, szörnyű, fájdalmas helyzetben, nem ezt várná tőlük senki! Egészségügy!
Kezdett nagyon elegem lenni, végül felvették az adatokat, de (ez is nagyon kellett még!) közben egy nőt behívtak, aki abortuszra jelentkezett, és miközben ott ülök, kérdeznek, hát őt is, és hátrament az orvos megvizsgálni. A nő szinte viháncolt! Olyan hangulatba kerültem, mint még soha.
Ezt követően azt hiszem, kiborultam, mert nem sok mindenre emlékszem. Következő kép, hogy fent vagyok az osztályon, és megkapom az ágyam. Egyre éhesebb vagyok, szédülök, és már inni sem ihatok, mert két-három óra múlva (4-kor) műtét. Anyukámat végül hazaküldtem, egyedül akartam lenni. Utána jött a férjem és nővérem, akik nővéri felszólítás ellenére sem mentek el, megvárták, míg visszatolnak a műtőből, amire végül csak este 8-kor került sor.
Még örülhetek, hogy a szobába egy laparoszkópos műtéten átesett nő mellé kerültem, bár az éjszaka hallott sok újszülött sírása igazán fájdalmas élmény volt. Másnap már nem fájt annyira a hasam, ultrahangos vizsgálat után és a vércsoport analízis után eljöhettem 13:00-kor. A vércsoportra azért volt szükség, hogy megtudjuk nem lesz-e vércsoport összeférhetetlenség a következő terhességnél. Szerencsére A RH+ vagyok, így ez a veszély nem áll fent.
A doki azzal biztatott, hogy fiatal vagyok (30) és lesz majd még csomó gyerekem, ez ne nyomja rá a bélyegét a gyermekvállalásunkra. Azért eltartott pár hónapig, míg eljött az idő, hogy ne sírjam el magam egy baba, vagy kismama láttán… Műtét utáni napokban új munkahelyet kerestem. Szerencsém volt, mert egyből össze is jött.
Folyt. köv.
G.
Vetéléssel kapcsolatban ezekben a posztokban írtunk:
Vetélés otthon: nem csinálnám még egyszer
Egy halvaszülés és két vetélés után sem adom fel!
Elvetéltem 14 hetes babámat
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
