Tizenhat évesen kezdtem néptáncolni. Valahol azt olvastam, hogy mindent ki kell próbálni, kivéve a néptáncot és a nemi betegséget. Gondolom azért, mert mindkettőből nagyon nehéz kigyógyulni. Az utóbbit nem próbáltam eddig. Az előbbiből nem is sikerült kigyógyulnom, ma is fontos szerepe van az életemben, ha nincs is már meg bennem az a lázas boldogság, ami akkor volt, amikor „felfedeztem” magamnak a népzenét és a néptáncot.


Fotó: Dobrányi Tamás (a Neszfolk engedélyével, a kép a Mesterségek Ünnepén készült)

 

Az első táncházat Budapesten 1976. május 6-án tartották. Az ötlet a Bihari együttes táncosaitól származott, akik a Széken szerzett élményeiket szerették volna frissiben megosztani a néptáncos társakkal. Ez még zártkörű rendezvény volt, mert a szervező Lelkes Lajosék a korszellem jegyében amiatt aggódtak, hogy a spontán összegyűlő fiatalok látványával kihúzzák a gyufát a rendőrségnél. Ám szellem kiszabadult a palackból, hamarosan nyilvános táncház is nyílt az FMH Bartók Béla úti körtermében. Táncházazni többé-kevésbé „tűrt” tevékenység volt évekig. Mégis vagy éppen ezért, egyre többen kezdtek táncházba járni. Közben kissé változott a politikai széljárás is.  Az 1980-as évek elejére olyan sok táncház volt már, hogy megfogalmazódott az igény egy nagy közös táncház dzsemborira. Az ötletgazdákat, Nyikos Istvánt és Romhányi Lászlót, a széljáráson és a táncházak óriási népszerűségén kívül, talán pont a Budapest Sportcsarnok 1982-es megnyitása ihlette meg a Táncháztalálkozó létrehozására. Óriási siker volt. A második Táncháztalálkozót már Foltin Jolán, Stoller Antal „Huba” és Lelkes Lajos rendezték.

Ők voltak tehát az alapító Anya és Atyák, nekik köszönhető a máig változatlan szerkezet: a legismertebb és legnépszerűbb tájegységek táncának tömeges tanítása a küzdőtéren, a gyakorlottabbaknak ínyenc táncház egy edzőteremben, amit ez alkalomból valamilyen híres néprajzosról neveznek el. Folk-kocsma, kirakodóvásár. Hagyományőrző együttesek és vidéki néptánccsoportok bemutatkozása. Kézműveskedés és aprók tánca a gyerekeknek.

Miután a Budapest Sportcsarnok 1999 karácsonyán leégett, a Táncháztalálkozó alkalmas helyszín nélkül maradt. 2007-ig a SYMA csarnokban rendezték meg, a kapcsolódó részeit meg vagy szétszórták, vagy kihagyták. Sanyarú évek voltak ezek. Noha a Papp László Sportaréna már 2003 tavaszán megnyílt, a Táncháztalálkozó csak 2005-ben költözött bele (vissza).

Már a BS sem volt ideális helyszín, de az új csarnok, ha lehet, még elidegenítőbb hangulatú. Körfolyosó nem lévén az árusok a küzdőtér két végében kaptak helyet. Az Erdélyből érkezett árusok pedig egy lezárt folyosó darabon árulhatnak, ami kicsi és rettenetesen zsúfolt, levegőtlen. A Folk- kocsma kiszorult az épületből, gondolom, részben a dohányzás miatt, egy, a talajszint alatti, fedett, de három oldalán nyitott buszparkolóba. Idén szerencsénk volt, nem volt különösebben hideg, de azért ebben a napot sosem látott fagyzugban így is komoly elszántság kellett ahhoz, hogy az ember úgy csináljon, mintha felhőtlenül jól mulatna. A különtermeket egyszerűen nem találtam meg. De lehet, hogy csak lusta voltam keresni a betonban. Pedig 2007 óta Etno-mozi is van, aminek egyrészt érdekes a programja, másrészt azzal a reménnyel kecsegtet, hogy kiszakadhatunk a Sportarénában zajló tömegrendezvény mindent betöltő nyüzsgésétől, kongó-visszhangzó hangzavarától.

Fotó: Zagyi Lajos

Mivel az árusok a küzdőtéren vannak, majdnem biztos, hogy egy kukkot sem fogunk érteni egymás szavából, ha véletlenül vásárolni akarnánk valamit. Apropó valami. Az elmúlt két-három évben nagyon leromlott a kirakodóvásár-részleg. Kevés árus van, érzésem szerint nem csak a helyszűke, hanem a gyenge vásárlóerő miatt is. Aki mégis eljön, az, néhány kivételtől eltekintve, nem éppen a népi iparművészek krémje. Igazán ordas giccseket azért ide nem engednek be. Ősmagyaros szittyagiccset például csak egésze eldugva láttam: egy fickó „Magyarnak lenni édes teher” feliratú pólóban árult fröccsöntött tarsolylemezt és galvanizált amuletteket. Egyetlen újdonságot fedeztem fel, a szappanárusokat, volt vagy három. Nem kis erőfeszítéssel próbáltam beilleszteni a kecsketejes, shea-vajas, virágillatú csodákat abba a történelmi folytonosságba, ami Mari néni disznózsírból hamulúggal főzött háziszappanjával kezdődött. Egyvalamiből azonban még mindig igen széles volt a kínálat: kötényruhából. Úgy tíz éve divat volt, ma már csak a legelvetemültebbek hordják.  Jómagam nem tudok olyan alkalmat kitalálni, amire egy felnőtt nő a kiröhögés veszélye nélkül kötényruhát ölthet. Ennek ellenére a kínálat zavarba ejtően bőséges volt, a tágan értelmezett magyarság minden egyes nőneműjének jutott volna a lehangoló színű és olcsó anyagú ruhákból. Vannak még CD-árusok is, az egyikőjük nem is kis sikerrel próbálkozott azzal, hogy a standján és annak egyméteres körzetében más zene szóljon, mint a csarnokban. A hatás olyan volt, mintha valami népi plázában lenne az ember. Minden boltban más zene szól, tolakodóan és fárasztóan. A két bolt határán pedig elviselhetetlen a hangzavar.

Ha a fentiek alapján az a kép alakult ki bennetek, hogy a Táncháztalálkozó egy kellemetlen megpróbáltatás különböző lehangoló helyszíneken, akkor tévedtek. Mindezek ellenére a Táncháztalálkozó jó mulatság. Először is nézzük a két fő funkcióját.  Találkozó. Noha a szóösszetételben ez a szó csak a második helyre szorult, ne legyenek kétségeink felőle: a dolog erről szól: a találkozásról. Az ember összefuthat rég nem látott ismerőseivel. Ha jó ismerősök voltak, az ember örül. Ha rosszak, az ember szintén örül, amikor megállapítja, mennyivel gyorsabban és csúnyábban öregszenek, mint ő maga. Sok vidéki néptáncosnak ez az egyetlen alkalom az évben, hogy táncostársakkal találkozzon. Az ő lelkesedésüket látva még a legcinikusabb, legkiábrándultabb öreg táncházasoknak is megmelegedhet a szívük. És: minden évben van egy csomó csillogó szemű fiatal srác, akinek láthatóan óriási élmény ez a hatalmas felhajtás. Annak, aki meg többedszerre van itt, az az óriási élmény, hogy láthatja őket.

Táncház. Arra szerintem még nem volt példa, hogy valaki a Táncháztalálkozón megtanult volna táncolni. De ha kellőképpen elszántak és/vagy lelkesek vagytok, akkor két nap alatt bebarangolhatjátok az egész Kárpát-medencét a legjobb zenészek és a legjobb táncoktatók segítségével. Belekóstolhattok abba, hogy a népzene, a néptánc pont ugyanarra való, mint a popzene: bulizni. És, hogy egy csomó fiatal számára ez (vagy ez is) a buli, nem a rock vagy a pop. Vasárnap reggel tíz órakor, amikor megérkeztünk, éppen nagyecsedi cigánytáncokat lehetett tanulni. Őszinte döbbenetemre és csodálatomra a brutális betonon egy csomó ember küzdött az aprólékos, de nagy lazaságot igénylő stílussal. És a lelkesedésük kitartott, sőt fokozódott az utolsó tanítások egyikéig: Németh Ildikó és Szabó Szilárd tanították a széki táncrendet, széki fiatalokkal. Sugárzó kedvességük és közvetlenségük mellbevágó volt egy ekkora tömeg közepén. Ha valakik, hát ők, valami csoda folytán képesek megteremteni egy ipari csarnok közepén azt a bensőséges derűt, ami a jó táncház jellemzője.

Szóval az idei, jubileumi találkozóról már lecsúsztatok. Hacsak nem idegesít titeket a népzene ab start, akkor gyertek el jövőre, és nézzétek meg a saját szemetekkel milyen. Én jövőre megpróbálom megtalálni az Etno-mozit. Ha vásárfiát szeretnétek, akkor menjetek inkább a Mesterségek Ünnepére. És tegyetek valamit azért, hogy a bolygónk egy kicsit jobb hely legyen: kötényruhát ne vegyetek sehol.

 

Lapis Lazuli