Talán néhányan emlékeztek az előző posztomra – én vagyok az a külföldön élő nőszemély, aki pár hónappal ezelőtt a szüléssel kapcsolatos aggodalmainak adott itt hangot. Tartottam a medikalizált kórházi szülésvezetéstől, ami köztudottan itt, Spanyolországban is domináns, nem ismertem igazán a helyi viszonyokat, bizonytalan voltam azt illetően, hogy lesz-e lehetőségem itt természetes, netán háborítatlan szülésre.

A terhességem jelentős hányadát „nyomozással” töltöttem, tájékozódtam a lehetőségekről, bábákkal vettem fel a kapcsolatot, megnéztem a szóba jöhető szülészeti osztályokat szülőszobástul – és végül egy szomszédos város kórháza mellett döntöttem. Ez az ország azon ritka szülészeti osztályainak egyike, ahol támogatják a természetes szülést (itt a „parto respetado”, vagyis a „tiszteletben tartott szülés” kifejezés is használatos). Nem erőltetik az epidurált, hagyják a szülést a maga ritmusában folyni, támogatják az anya szabad mozgását a szülés alatt, beleértve a kitolási szakot is, nincs folyamatos monitorozás, nem rutin a gátmetszés stb. (A helyi kórházról körülbelül mindennek az ellenkezője mondható el, a szülőszoba-látogatás és a jelen levő bábákkal folytatott rövid, de annál informatívabb eszmecsere is erről győzött meg.) Terhesgondozásra maradtam helyben, de a szülésemet áthelyeztettem ebbe a másikba. Tehát abban a tudatban vártam a nagy napot, hogy mindent megtettem, ami hatalmamban állt annak érdekében, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy szeretném – a többi már a sors kezében van.

Az utolsó pár nap feszültebben telt, túlléptem a terminust – a kórház betöltött 42 hétre helyezte kilátásba az indítást, de én azt nagyon nem szerettem volna kivárni. Amúgy nem reagálták túl a dolgot, nem kellett napi szinten ctg-re járnom, csak bizonyos időközönként ellenőrizték, hogy minden rendben van-e odabenn. Szerencsére a szülés magától beindult 41 héttel + 4 nappal. Kedd reggel 5 körül éreztem, hogy kezd szivárogni a magzatvíz – nem egyszerre távozott egy óriási adag, inkább szakaszosan, tulajdonképpen a vajúdás első fele alatt is folyamatosan, főleg a kontrakciók alatt. Tiszta volt, kicsit rózsaszínes, úgyhogy megnyugodtam, nem kell rohanni. A fájások is elkezdődtek, nem teljesen rendszeresen, de meglepően gyorsan sűrűsödtek 7-8 percesről 5, majd 3 percesre. A férjem 7 körül nyöszörögve talált az ágyon, úgyhogy már sejthette, ma helyzet lesz.

Mondtam neki, hogy kezdjen készülődni, hozza a kocsit, mert ma szülünk. A kórházi csomag persze már hetek óta a sarokban porosodott, úgyhogy gyorsan összekaptuk magunkat és elindultunk a fél óra távolságra lévő kórházba. Néhány fájást a kocsiban kellett átvészelnem, de gyorsan odaértünk. Becsekkoltunk a sürgősségen, csak oda kellett adnom az egészségügyi kártyámat, és már jött is értünk valaki a szülészetről. Nem volt semmi adminisztráció, nem kellett papírokat töltögetnünk – gondolom, a rendszerben megtalálták, amire szükségük volt. Egy vajúdószobába kísértek bennünket, kaptam egy kórházi hálóinget és egy zsákot a „civil” ruháimnak, a férjemnek be sem kellett öltöznie. A vajúdó tulajdonképpen egy teljesen puritán egyágyas kórházi szoba volt – semmi extra „díszlet”. Annak mondjuk örültem volna, ha legalább az ágy magassága állítható, de még ez sem volt adott – egy jó magas ágyra kellett le- fölmásznom pocakkal, fájdalmakkal az egész szülés során. (Viszont később, ahogy a vajúdás haladt előre, behoztak különböző segédeszközöket, nem voltam pusztán az ágyra utalva.)

Bejött és bemutatkozott a bábám, aki első pillantásra nagyon szimpatikus volt, őrületes szerencsém volt, hogy őt „kaptam”, örök hálával tartozom neki. María elmondta, hogy ő rezidensként dolgozik most a kórházban, Madridból jött ide kifejezetten azért, hogy a természetes szülés terén szerezzen tapasztalatot, mert a madridi helyén erre nincs lehetősége. Még azt is megkérdezte, nem bánom-e, ha ő kíséri a szülésem, vagy küldjön-e esetleg egy tapasztaltabb bábát. Nem bántam. Elkérte a papírokat, amiket magammal hoztam (hisz másik kórházba jártam terhesgondozásra), én pedig megmutattam neki a szülési tervemet, illetve röviden össze is foglaltam, mit szeretnék. Dióhéjban: ne legyen semmiféle beavatkozás, ha nem feltétlenül szükséges – ha komplikáció van, természetesen lépjenek, a legfontosabb, hogy a baba épségben megszülessen. Mindez azért rendesen, részleteiben ki volt fejtve három oldalon.

Amikor a szülési tervet készítettem, a lelkem mélyén nem nagyon bíztam abban, hogy ezt valaki komolyan el fogja olvasni, de gondoltam, legalább magamat megnyugtatom vele, hogy írok egy ilyet... Hát ez a nő leült és végigolvasta. Feltett pár kérdést, tisztáztuk a kritikus pontokat, még konzultált is valakivel egy kérést illetően. (Nem szerettem volna rutinszerűen kanült kapni a karomba, ami itt bevett szokás.) A bábám megvizsgált, kiderült, hogy két cm-re vagyok tágulva.  Csinált egy tesztet is, hogy valóban megrepedt-e a burok. Felmerült, hogy esetleg befektetnek az osztályra, és csak akkor jövök ide vissza, ha már valóban előrehaladt a szülés, de én nem is értettem, hogy képzelik ezt – éreztem, hogy ez a vajúdás gyorsan halad, és nekem itt kell maradnom, én már szülök. Rám rakta a ctg-t, de megbeszéltük, hogy ennek csak bizonyos időközönként kell rajtam lennie, egyébként szabadon mozoghatok, és a ctg-vel sem kellett feküdnöm, nyugodtan sétálgathattam, ülhettem, amíg a vezetékek engedték. Ehettem, ihattam tetszés szerint – én inkább az utóbbival éltem, bevittünk gyümölcsleveket, illetve a férjem valami péksüteményt is hozott egy ponton, úgy emlékszem, hogy legyen energiám.

A kórházba érkezés után nem sokkal volt egy hullámvölgyem, amikor közöltem a férjemmel és a bábával is, lehet, hogy mégis epidurált fogok kérni. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy egy szomszédos szobában órákon keresztül őrjöngve ordított egy nő olyanokat, hogy „nem bírom tovább”, „segítsenek” stb. – én pedig még eléggé az elején tartottam, és megrémültem, meddig fajulhatnak a dolgok... Elmondtam a bábának a félelmeimet, ő pedig megnyugtatott, hogy ne a szomszédból érkező hangokból induljak ki, ott egy nagyon komplikált, indított szülés zajlik, a nő nagyon elhúzódóan vajúdik oxitocinnal, és az én helyzetem más. Persze van lehetőség epire, és bármikor kérhetem – de szerinte haladjunk lépésről lépésre, mindig csak az legyen a cél, hogy az adott tágulási fokot kibírjam, ha pedig úgy érzem, nem bírom tovább, szóljak. Valóban időről időre meg is kérdezte, hogy még mindig úgy gondolom-e, epidurálra lesz szükség – én pedig mindig úgy éreztem, hogy ezt még bírom, úgyhogy ilyen módon szépen eljutottunk 10 cm-ig.

María nem volt végig mellettem, időnként bejött, megvizsgált, javasolt valamilyen testhelyzetet vagy fájdalomcsillapítási módszert – egyébként az idő nagy részét kettesben töltöttük a férjemmel. A tágulás jó ütemben haladt, 8-9 között értünk be a kórházba és este 7-kor született meg a gyerek. A 2 és 5 cm közötti szakaszt a bábám javaslatára a zuhanyfülkében töltöttük – amikor jött egy kontrakció, meleg vizet zuhanyoztam a hasamra, tényleg sokat segített. Ezután visszamentünk a szobába, megint ctg, María mutatott egy derékmasszázs, illetve -nyomás technikát a férjemnek (a továbbiakban legyen L.), ami nélkül nem tudom, hogyan viseltem volna el a 7-8 cm-ig tartó szakaszt. L. egyébként hihetetlenül nagy támasz volt számomra az egész vajúdás és szülés során. Semmi „férfias” kívülállás, tartózkodás, zavar – száz százalékosan velem volt végig, minden egyes mozzanatnál, és egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezt a babát ketten együtt szültük meg. Amikor jött egy kontrakció, nekitámaszkodtam az ágynak és csak annyit bírtam mondani: „most” – és ő már nyomott, masszírozott is, úgy éreztem, egy fájást sem bírtam volna ki enélkül, így viszont elviselhető volt. Ebben a szakaszban sokat ültem a fitness labdán is, a felsőtestemmel az ágynak támaszkodva – ez egy olyan ringatózó, rugózó mozgást tett lehetővé, ami érezhetően segítette, gyorsította a tágulást, a baba beilleszkedését is elősegíti. Azért kellett hozzá némi elszántság, mert kicsit fokozta a fájások intenzitását.

A kontrakciók elviselésében egyébként a gondolataim egy furcsa „átprogramozása” is sokat segített. A vajúdás legelején még sokat nyöszörögtem, és elég ijesztő volt belegondolni, hogy ez még csak a kezdet, ennél sokkal rosszabb lesz. De aztán elkezdtem alkalmazni valamit, amiről a felkészítő könyvekben olvastam: arra gondoltam, hogy ezek nem is fájások, hanem hullámok, amik segítenek a kisbabámnak megszületni – nem állok ellen, átadom magam nekik. Egy vízbe dobott kavicsra gondoltam, ami körül kiterjednek a koncentrikus körök – én is így tágulok a fájások hatására. Attól kezdve nem feszültem ellen, beléjük ereszkedtem – és tényleg sokkal jobban bírtam, a legvégső szakaszig alig adtam ki hangot. L. csodálkozott is, hogy az elején jobban fájt? Hát nem, csak én álltam másképp hozzá. Amúgy nem vagyok egy ilyen meditálós, ezoterikus típus, de ez most működött.

A 8-tól 10 cm-ig tartó szakaszban már semmi nem csillapította a fájdalmat, az oldalamon feküdtem, éreztem, hogy a méhem iszonyatos erővel húzódik össze és préseli ki magából a tartalmát. Nyomási ingerem volt, és María biztatott is, hogy ha ezt érzem, nyugodtan nyomjak rá. Itt a kontrakciók alatt mindig eljött egy olyan pont, amikor valami rekedt, artikulátlan állati üvöltés tört fel belőlem – nem tudtam, de nem is akartam ellenállni ennek, kellett ahhoz, hogy rá tudjak nyomni. Egy fájásszünetben mondtam is L.-nek, hogy tudom, szörnyű lehet ezt hallani, de ez belülről nem olyan, ez önkéntelenül tör fel belőlem és segít. Ő mondta, hogy rendben, ne aggódjak, érti.

Ekkortájt elértem a 10 cm-t, és a bábám mondta, hamarosan jöhet a kitolás. Bejött egy másik, „rangidős” bába is, hogy felmérje a helyzetet, és ő úgy ítélte meg, ideje lenne nyomni. (Egyébként a vajúdás során időről időre benéztek hozzánk más bábák is, tettek egy-egy megjegyzést, javaslatot – María rezidensként valószínűleg nem volt még teljesen magára hagyva, szupervízióval dolgozott.) A két bába egy-egy karjába kapaszkodva, az ágyon fekve kezdtem el nyomni, de ekkor a fájások váratlanul ritkultak és gyengültek. Ez egy frusztráló helyzet volt, tulajdonképpen az egyetlen rossz élmény, zavar a szülésem folyamán – itt valami félrecsúszott, talán nem volt még ideje a nyomatásnak. Ráadásul a rangidős bába elég negatívan viselkedett, olyanokat mondott, hogy ez így nem lesz jó, nagyon gyengén nyomok, a gyerek feje egyre feljebb kerül – valahogy nem erre volt akkor szükségem.

Kipróbáltam a szülőzsámolyt is, de nem volt jó az sem, nem volt miben megtámaszkodnom. Végül az idősebb bába közölte, hogy a kitolási szak nem húzódhat el ennyire, a gyerek érdekében oxitocin infúziót kell kapnom, hogy felgyorsítsuk a dolgokat. Fel is szólította Maríát, hogy csinálja meg a kanült. Mondanom sem kell, hogy én ezt nagyon nem szerettem volna, eddig minden olyan szépen haladt – mi történik? Kétségbeesetten próbáltam nyomni, miközben a bábák a szokásos „mintha kakilnál”-t skandálták – de éreztem, hogy ez így nem lesz jó, én ebben a helyzetben, ebben a pozícióban nem fogom tudni kinyomni. Szóval itt megakadtunk – és következett egy érdekes szakasz: a bábák kirohantak, mert egy másik nő éppen kitolta a gyereket. Kettesben maradtunk a férjemmel a kitolási szakasz közepén, a fájások jöttek, már csak az ő kezébe kapaszkodva próbáltam nyomni – a kényszer ellenállhatatlan volt, de közben rettegtem, mi lesz, ha most fog kijönni, amikor nincs itt senki. A férjem itt is helyt állt, olyan aranyosan biztatott, hogy jól csinálom, már látja a fejét – valahogy jobban segített, mint a bába negatív megjegyzései. De azért átfutott az agyamon – ez most komoly? Ezért jöttünk be a kórházba, hogy most itt kettesben szüljük meg? Párszor kiküldtem L.-t, hogy hívjon be már valakit, mindjárt szülök, de semmi – a rangidős egyszer bedugta a fejét az ajtón és rám ripakodott, hogy itt valaki már szül, én meg úgyis rosszul nyomok, úgyhogy várjak a soromra.

Végül bejött María az infúzióval, de én kértem, ha lehet, ne tegye ezt velem – így utolsó esélyként kipróbáltunk egy másik pozíciót: felálltam az ágy mellett, rátámaszkodtam és úgy nyomtam – éreztem, hogy hatalmasat haladt előre a fej, ezt egy lábam között lezúduló vértócsa is megerősítette. María higgadtan közölte, hogy ez azért van, mert repedek – de ezen a ponton már ez érdekelt a legkevésbé. A következő érzésem az volt, hogy le kell térdelnem, az segítene a legjobban. Ezt meg is tettem, María lerakott egy erre szolgáló alátétet. A baba feje egészen lejött. María kiment egy pillanatra és azzal a „felső utasítással” jött vissza, hogy át kell mennem a szülőszobára. Ez volt az a dolog, amit nagyon el akartam kerülni – tudtam, hogy ez az a hely, ahol „válsághelyzetben” látnak el, ahol fel kell feküdni arra a kínzóeszközszerű ágyra hatalmas kengyellel, vége a szabad pozícióválasztásnak, kiesik a kezemből a kontroll. Éreztem, hogy a baba feje szinte kinn van, de nem az a pillanat volt, ahol képes lettem volna vitába szállni a szakszemélyzettel, félig négykézláb elindultam a szemben lévő szülőszoba felé, szó szerint azt éreztem, hogy a baba fél feje kilóg belőlem. Beléptem – és csak annyit tudtam mondani: „már jön” – a kisfiam kicsusszant a lábam közül a szülőszoba küszöbén. Szerencsére L. szorosan mögöttem jött és elkapta a babát.

Persze rögtön odaugrott a teljes személyzet, köldökzsinór elvág, tisztogatás, öltöztetés. Engem feltámogattak a rettegett szülőágyra, amihez végül is csak arra az időre volt szerencsém, amíg megszületett a méhlepény, illetve María összestoppolta számos repedésemet, a művelet kb. másfél órán át tartott. A babát közben rám tették, a férjem telefonokat intézett és fényképezett, a személyzet kedélyesen csevegett körülöttünk – sosem hittem volna, hogy a szülőágyon töltött két óra életem egyik legszebb élménye lesz. A varrás egyáltalán nem fájt, María folyamatosan adagolta a helyi érzéstelenítést és nagyon ügyes volt. Közben kedvesen magyarázta, hogy ezzel nem lesz semmi baj, két hét alatt begyógyul, elmondta, mire vigyázzak, hogy kezeljem. (Egyébként igaza van, még egy hét sem telt el, és szépen gyógyul – egyáltalán nem bánom, hogy nem vágtak belém egy ollóval.)

A takarítók felmosták a nyomomban keletkezett hatalmas vértócsákat (a vajúdóm is nagyjából úgy nézhetett ki, mint egy mészárszék...). A lemosó nénik letisztogatták a vért a lábaimról és rám adták a szokásos pelenka-eldobható bugyi kombót. Bejött egy betegszállító, átraktak egy kórházi ágyra, a baba mellém, és betoltak egy másik vajúdóba, ahol kb. egy órát töltöttünk el hármasban L.-lel. María bejött, mellre tette a babát, elköszöntünk. Még a hálálkodásomat is elhárította, azt mondta, ez az én érdemem, én csináltam végig. Pedig én tényleg nagyon hálás vagyok neki, amiért hagyott szülni. Nem erőltetett rám semmit, nem éreztette az autoritását, de adott hasznos, szakértő tanácsokat, támogatott, biztatott. Amikor négykézláb voltam vagy térdeltem, úgy mászott be alám, úgy segített. Végig kedves, közvetlen, de egyben higgadt és határozott volt. Van egy olyan érzésem, hogy a kitolás körüli zavar nem történt volna meg, ha nincs a kórházi hierarchia, ahol ő rezidensként alárendelt helyzetben volt. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem, de szerintem a jó bába /szülész egyik legfőbb erénye a szülés folyamata és a szülő nő felé megnyilvánuló alázat. Ebben az ismeretlen nőben én ezt találtam meg, és sosem felejtem el neki.

Végül átvittek az osztályra, két napig kellett benn maradni. Egyedül voltunk egy fürdőszobás szobában, minden teljesen korrekt volt. A férjem is benn maradhatott volna éjszakára, de mindkétszer hazaküldtem pihenni. A babával kicsit nehezek voltak az első éjszakák, furcsa volt, hogy egy ágyban kellett aludni vele, nem pártolták a külön gyerekágyat, nem is volt. Én kicsit féltem, hogy lelököm, agyonnyomom – nem is aludtam semmit a kórházban. De nem bántam én semmit. Velem volt az egészséges kisfiam. A személyzet minden tagja kedves és segítőkész volt, tisztelték az ember privát szféráját, de ha kérdeztem vagy kértem valamit, segítettek. Azt hiszem, sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az osztályra érkezés után bejött két nővér, hogy kivigyenek pisilni. Én még soha az életben (vagy legalábbis felnőtt életemben) nem pisiltem két idegen jelenlétében, de ez a két ember valami olyan természetes kedvességgel kezelte a helyzetet, hogy a legkevésbé sem volt kellemetlen. Megnyitották a csapot, hogy a csorgás segítsen, vizet zuhanyoztak a lábam közé, vetkőztettek, öltöztettek. Valami bocsánatkérés-félét nyöszörögtem, amiért ilyen nyomorék és mocskos vagyok – ők meg mosolyogtak, hogy „ne legyél buta, kislány, minden frissen szült anyuka megérdemli ezt a segítséget”.

Hát ilyen volt az én szülésem. Tudom, hogy sokak számára ez horror-kategória – nekem így volt szép. (Egyedül a kitolás körüli hercehurcát, illetve a főnéni belekontárkodását hagytam volna ki.) A kisfiam ma hatnapos, egy gyönyörű, törékeny, finom vonású kis angyal. Bármikor újra végigcsinálnám érte.

Meme