A szülők dolga harcolni az oktatásért?

Na, és ha nem félünk, akkor mi van?

Válaszféle Ónody-Molnár Dórának és mindazoknak, akik a szülőkre mutogatnak, miért nem cselekszenek az oktatás szétesése láttán.

„Hol voltak a szülők, amikor tiltakozni kellett volna az esztelen központosítás ellen, a tankönyvpiac felszámolása ellen, a tornatermek nélküli mindennapos tornaórák bevezetése ellen? Miért nem a szülők mondtak nemet a tankötelezettség korhatárának leszállítására, a KLIK felállítására, a poroszos oktatás restaurálására? A szülők miért nem tüntetnek amiatt, hogy a magyar kormány fordítja a legkisebb összeget oktatásra az OECD-országok között? A szülőket miért nem érdekli, hogy magyar diákok az utolsók lettek Európában az informatikai készségek elsajátítása terén? A szülőket miért nem zavarja a szegregáció, az iskolai túlterhelés, az értelmetlen stressz?” – tette fel nemrég a kérdést Ónody-Molnár Dóra, és ezen én még nem akadtam ki (maximum a helyzet alapos félreértését láttam a máskor kiváló, alapos publikat közlő újságírónál), azon viszont nagyon, ahogy a különféle, főleg tanárokat tömörítő portálokon és FB-csoportokban felkapták a szöveget: tényleg, hol vannak a szülők, ők nem ebből élnek, nem fontos nekik a gyerekük? Megindult a mutogatás irányunkba, és én szép lassan pulykára váltottam, mert sok kommentből nagyjából az süvített: ééén szegény és tehetetlen vagyok, de nektek kutyakötelességetek volna kikaparni a gesztenyét, mi az hogy, képesek is lennétek rá, micsoda emberek vagytok ti, ha a saját kölkötökért nem vagytok erre se hajlandóak.

Szomorú szomorújáték, benne a Nagy Magyar Játszmatár két gyöngyszemével: a másik helyzetének totális nemismerésével és a másra mutogatásával, megszórva némi csodavárással.

Ígértem egy nyilvános, szerkesztett választ, megpróbálom valóban rendszerbe állítva felsorolni, miért látom végtelenül szomorúnak és képtelennek az egészet.

Első fejezet: fogalmunk sincs egymásról, de nem is érdekel

Igazából ez a rész foglalkozna azzal, mennyire nem ismerik a szereplők egymás helyzetét. A pedagógus-társadalom a szülő szerepét, helyzetét és mozgásterét, kitapintható preferenciáit, és a szülő a pedagógus valódi motivációit, helyzetét, lehetőségeit. Akárhányszor beszélgetek valamelyik csoport képviselőjével, ez jön le – a dolog igazi pikantériája az, hogy még akkor se ér feltétlenül össze a két tudáshalmaz, ha valaki egyszerre szülő és pedagógus – vagy mintha két külön feje lenne, vagy az egyik fejével képtelen volna rendszerszinten gondolkodni, mivel annak a szerepnek ez a sajátja.

A szülői szerep: fejgép a gyereken, körülötte nagy homály

A szülői szerep arról szól, hogy a saját gyerekünk érdeke kiemelten fontos. Akinek nem, az vitatható értékű a szerepben, vannak ilyenek is, a közönyösek, a bántalmazók, a traumatizáltak vagy éretlenek, a tanult tehetetlenek is, nekik szaksegítség kell, és ők olyan szinten vannak megbénítva szülői minőségükben, hogy bár nincsenek kevesen, az ő helyzetük értékelése meghaladja ezen dolgozat témáját. Maradjunk tehát azoknál, akiknek fontos a gyerekük és képesek és hajlandók valamilyen szinten lépni is az érdekében. És még így se beszéltünk azokról a szülőkről, akik talán ennyire nem reménytelenek, csak saját élményeik alapján nem tartják az iskolát és iskoláztatást fontosnak. Nem a gyereket nem szeretik – az iskola az, amely nem éri el őket és nem képes meggyőzni őket saját fontosságáról. Ma róluk se beszélünk, pedig ők sincsenek kevesen.

A szülői szerepben elég a saját gyerekünk helyzetét és lehetőségeit ismerni és feltérképezni, ami majdnemhogy kizárja a rendszerben való gondolkodást, és megnehezíti a rendszerszintű és egyéni problémák szétválasztását.Nehéz és lassú folyamat megérteni, hol van szerepe az alkalmatlan tanárnak a gyerekünk rossz teljesítményében, és hol annak, hogy az iskolák túlnyomó többségében ugyanazt a gyerekünknek nem megfelelő módszert erőltetik, tehát a második esetben hiába váltunk iskolát, ha a bajt okozó módszer megmarad. De a rendszerszintű problémák felismerését nehezíti a jószándék is: ha a mi iskolánkban épp van tornaterem, épp valahogy kikínlódják, hogy ne legyen nulladik óra, több órányi lecke vagy értelmetlen magolás, attól még a probléma létezik, és sokszor egy hajszálon függ, mikor kényszerítik az intézményt az élhető gyakorlatok megszüntetésére.

Nem érdekel se más gyereke, se a tanár!

Az átlag, egységsugarú szülő többségét nem érdekli se a másik gyerek sorsa és lehetőségei (kivéve ha a miénket gyepálja épp), se a tanár munkakörülményei vagy a felé támasztott elvárások, nem, vagy hiányosan-rosszul ismeri ezeket (hiába töri kezét-lábát a tisztességesebb újságíró, hogy pl. a hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekek sorsát elemezze, vagy ismertesse, mi a KLIK, a PÖCS, a portfóli meg a többi). Épp ezért nehezen lehetne rávenni, hogy ilyesmikért fellépjen, küzdjön. Ha számára kényelmes, és a valós helyzet megismerése nehéz, megeszi a legprimitívebb szövegeket is, miszerint már lassan mindenki ingyen étkezik, a tanárnak van 3 hónap szabadsága és most már jó fizetése is, és különben is, mér nem jó a borsodi gyerekeknek a szakmunkásképző, hisz a szüleik egy része az általánost se fejezte be. Nem várhatjuk el tőle, hogy infografikákat és kutatásokat olvasson arról, mi vár egy tehetséges, de szegény, rossz környéken élő gyerekre, nem várható el, hogy a földrajztanár mellé ülve végigszenvedjen egy valódi portfólió-készítést vagy akár óravázlat-írást, végigolvassa a PÖCS működési szabályzatát. Én se teszem ezeket meg. Aki tehát a szülővel a saját harcát harcoltatná a szülővel (hisz közös a gyerek érdeke, ugye???), az keservesen csalódni fog. Ezek nem hívószavak.

Nem az oktatáspolitika érdekli, hanem a gyerek iskolája. De nem is kérdezik.

A szülő ideje és ismeretei is korlátozottak: nem az oktatási rendszert akarja megismerni, hanem a gyerek lehetőségeit, ezért információi hiányosak. Az oktatási rendszer egyéb szereplői tudják ezt, és rá is erősítenek: a magyar oktatásról nem sokat mondanak a felvételi tájékoztatók vagy iskolai ismertetők, azt az egyéni tanuló szemüvegén át készítik. A szülő tehát saját emlékeiből és egyéni, mozaikos infókból tájékozódik például, mikor iskolát választ: ebben vannak amatőr vélemények, részeredményeket tükröző adatok (pl. felvételi rangsor, tanulmányi versenyek eredményei), és a „zsigeri” meglátások: az egyéni tanulónak valóban borzasztóan fontos az adott tanító viselkedése és egyénisége, de önmagában nem sokat (semmit) árul ez az oktatási rendszer egészéről.

A legtöbb szülő tudja is, hogy nem az a feladata szülői szerepben, hogy megismerje az oktatási rendszert rendszerként, az összes általános vagy középiskolát, szűkít, fókuszál tehát a földrajzilag vagy érdeklődés alapján szóbajöhetőekre, a többiek lényegében nem léteznek számára. Hogy ez mennyire van így, bizonyítja a kétségbeesett rohangálás, amikor egész szakmákat végeztek ki egyes régiókban, és kiderült, se a szülők, se a gyerekek nem képesek rövid időn belül érdemben újratervezni, mivel nem ismerik az eltérő lehetőségeket, a választás tehát olyan marginális szempontok mentén zajlott, hogy mit lehet elérni max. napi 3 óra utazással, vagy hova vehetnek fel a mostani jegyeim alapján, függetlenül attól, mit akarok.

A szülő magáról a tanmenetről, tantárgyakról nem kap információt, azon túl, hogy amikor kézhezvette, már beleolvashat a gyerek könyveibe, más kérdés, hogy se most, se korábban nem kérdezték, elégedett-e a gyerekbe töltendő információhalmaz  minőségével vagy tartalmával. Visszajelzésre nincs mód, se a kiadót,se a tankönyvírót, se a tanárt, se a minisztériumot nem érdekli, mit gondol a szülő iskoláról, tanításról. Mióta élek, sose érdekelte, mostanában igazán látványosan nem érdekli. A politika saját nünükéit erőlteti, a tanár pedig zavaró nyűgöt lát bennünk, aki nemszakmai érveket vinne csak be meg felesleges okvetetlenkedést. És lássuk már be, van elég baja.

Ezzel el is értünk a másik csoporthoz: a pedagógushoz.

A pedagógus: az iskolát láthatja rendszerszintűen, de nagyjából semmi mást

Még Dóra cikke is leírja: számos pedagógus életében nem látott mást, mint iskolát. Iskolai hierarchiát, iskolai játszmákat, iskolai mechanizmusokat és struktúrákat. A szülő valós helyzetét tehát sok szempontból nehezen látja át, nem is láthatja, hiszen míg a pedagógustársadalom számos tulajdonságában lehet közös, a szülőnek egy darab ismérve van: van gyereke, aki iskolába jár, egy vagy több. De ezen túl mindenben különböznek: van köztük közmunkás és cégvezető, kutató és árufeltöltő,okos és kevésbé okos, segítőkész és ellenséges, aktív és megközelíthetetlen, gazdag vagy csóró, érdeklődő vagy közönyös. A tanár nem látja, hogy a szülő nem látja, mi folyik a tanáriban.A tanár nem látja azt sem, hogy a szülő még azt sem látja, mi folyik valójában az osztályteremben – elvégre sok esetben egy hét-nyolcéves gyerek erősen szubjektív szűrőjén át kap csak információt, a tanárnak pedig se kedve, se ideje nincs ezt árnyalni, ha nincs „baj” – és nem is szocializálták arra, hogy a szülőből partnert csináljon, nehezen is menne neki, hiszen valójában se tanárnak, se szülőnek nincs mozgástere.

De ha meg is próbálkozna vele, egy borzasztóan  heterogén társulatot kellene ugye tájékoztatni az aktuális helyzetről, a szintjének megfelelő módon. Ezt kevesen teszik meg még az iskola falain belül maradó ügyekben sem, a szülői értekezleteken általában a gyerekszerepbe kényszerített szülők feladatokat kapnak, befizetni, megvarrni, behozni, megszervezni, szállítani, az egészet le lehetne rendezni egy fél A4-es tájékoztatóval, írásban. Ezen túl a szülői vagy panasznapok,vagy dicséretek helyszíne (osztálytól függően, de kizárólag a gyereket, nem bármilyen más körülményt minősítve), néhány elpöttyintett infóval mondjuk továbbtanulás-ügyben.

Újabban a mi, még egész jó sulinkban azt se közlik velem, miféle tankönyvből fognak tanulni, tanmenetről, kimeneti várt eredményről, ismeretekről, célokról szó se essék. Tessék elolvasni a NAT-ot.

Na, ez az, amit a legtöbb szülő nem tesz meg, aki megteszi, az se feltétlenül érti, amit olvas, beleértve e sorok íróját is.

A szülő mint csoport: miért lennénk csoport az osztályon, iskolán kívül?

Ez az alfejezet azt a homályt oszlatná, miért lenne rendkívül nehéz ütőképes, érvelőképes, érdekeinkért (illetve a gyerekek érdekéért) kiálló nagyobb csoporttá szerveződnünk- akkorává, amely rendszerszintű problémákat képes megcélozni.

Osztályon, iskolán túl se tér, se idő, se információ, se egység

Mindenki találkozott már helyzettel, amikor a szülők hatékonyan léptek fel csoportosan az iskolában, ez azonban sosem haladta meg a saját osztály, a saját iskola és az egyéni, általában nem rendszerszintű probléma kezelését. Egy csoport elszánt szülő elég jó abban, hogy kifesse a folyosót, táborszervezésben segítsen, határozott fellépéssel elérje az igazgatónál a bizonyíthatóan ittas/agresszív/bántalmazó/inkompetens tanár eltávolítását. A rendszer ugyan erre se ad semmiféle segítő csatornát vagy módszert, sőt („szegény Gábor bácsi, hát már csak két éve van nyugdíjig…”), de azért ezek a meccsek gyakran végződnek eredményesen, ebben a szülők, ha elérik a kritikus tömeget, egész jók.

Másban nem jók. Főleg ahol szövetségeseket kéne találni.

Már a „mentsük meg városunk gimnáziumát” típusú akciók se egyértelműen sikeresek, de el-elvétve még van esélyük, ahol például a helyi pedagógus-társadalommal valahol összefognak. Ennél nagyobb területen azonban képtelenség. Az nem csoportképző erő, hogy szülők vagyunk: könyörgöm, más a problémája a somogyi kistérség halálra ítélt iskolájába járó gyerek szülőjének, más az felvételizni készülő egyetemistáénak, más a Radnóti elitosztályába járó középiskolásénak, megint más az SNI-s, mindenhonnan eltanácsolt gyerek szüleinek.

Egyszerűen ekkora felületet nem lehet megszervezni, nem lehet e mentén normális akciótervet, megvalósítható célokat kitűzni. Az kevés, hogy vesszen a KLIK, vesszen Dr. Nyünyőkéné Nyunyó Nyenyike (név tetszőlegesen behelyettesíthető bármelyik ismertebb oktatásirányítóéval pro és kontra, jobb-és baloldalon is), az kevés, hogy legyen több fénymásoló, több informatikatanár, gyorsabb net  a suliban és mossák már le a vécé faláról hogy… Ezek mentén ugyanis nincs program, már pedig  a felszínen ezeket kifogásolják elsőre.

Rendszerszintű problémákat így nem lehet megoldani, egy országos szülői csoport is max. azért lobbizhatna eredményesen, hogy mondjuk ne legyen hatodik óra elsőben. Már ha egyáltalán ebben meg tudnának egyezni.

Rendszerszintű problémákhoz a szülők érdekei túlságosan szerteágazóak, ismereteik messze túl kevesek. Márpedig itt rendszerszintű problémák vannak, túl a szülők által is azonmód felfogható látványos gumicsontokon, KLIK, tankönyvszállítás, tornaterem, menza. Kivéve, ha valakik, akik többet tudnak, segítenek nekik ebben, hogy felismerjék a saját és gyerekeik valódi és fontos érdekeit, elszeparálva a helyi gondokat a rendszerszintűektől.

Sokféleségük és korlátozott tájékozottságuk ellenére a szülők alkalmasak arra, hogy beleálljanak vállalható, elérhető, rokonszenves kezdeményezésekbe. De ők maguk aligha fognak ilyet kitalálni és elindítani. Ahhoz túlságosan sokfélék.

Azt egyelőre egyébként nem látom, hogy csoportként félnének „a hatalomtól”. Attól igen, hogy az egyéni pedagógus, igazgató megtorolja a gyerekeiken, hogy a szülő kifogásolt valamit, de azt még nem érzem városi legenda szinten sem, hogy valaki gyerekének „utánanyúltak” egy középiskolai vagy egyetemi felvételin, mert a szülője szülőként érdeket akart érvényesíteni az oktatáspolitika ellenében. Itt még nem tartunk, de miért is ne, volt már a történelemben ilyen. Ezzel együtt most nem tűnik kiemelt problémának, a szülők passzivitása más tényezőkön alapul.

Lábjegyzet: Szülők egyesülete és más gittegyletek

A tanároknak se maradt túl sok hiteles, és kellő súllyal rendelkező szervezete, a szakszervezetek nagy részét bedarálták vagy igyekeztek hiteltelenné tenni ilyen-olyan különalkukkal. Tanároldalon van még pár szakmai szervezet (a történelemtanároké, a matematikusoké, az osztályfőnököké, az alternatív iskoláké) de a szülők még rosszabbul jártak. Mivel se most, se korábban nem számítottak rájuk, sose jöttek létre olyan szervezetetek, amelyek kellő súlyt, ismertséget és szervezettséget tudnának felmutatni a szülői oldalon. Vannak pici szervezetek, ahol főleg azok vannak, akik átlagon felül tudatosak, ők az alternatív iskolaalapítók, a szakmai oldalakat olvasók, a nemzetközi trendekben járatosak, kevesen vannak, halk a hangjuk, és vélhetően se türelmük se erőforrásuk nincs az átlagosan féltudású magyar szülők integrálására.

És ezen túl van pár gittegylet, kiváló eszközök mindenféle Patyomkin-projektre, újságokban való nyilatkozásra és falunap-színvonalú, de jó sokba kerülő rendezvényekhez.

És akkor még nem is mondtam, hogy kellene afféle hídként szolgáló szervezetek, ahol megindulhat a párbeszéd, ahol képviselteti magát a pedagógus, a kutató, a szülő. Ilyen lehetett volna a két éve indult Hívatlanul csoport is.

De nem lett, és más se lépett a helyére. Így egy kicsit nehéz formát és fórumot találni az akaratunknak. Talán kéne egy olyan FB-csoport, amiből egyszer kinő valami, mint kritikus helyzetben a Migration Aid vagy a Szárnyas Fejvadász. Bár az ő céljaik egyértelműbbek voltak.

Második fejezet: akkor lepődnétek meg igazán, ha megindulnánk – arra, amerre valójában akarunk

Ez a fejezet arra akar rávilágítani, hogy szülőkkel beszélve, kommenteket olvasva én erősen kétlem, hogy pár száznál több magyarországi szülő képes lenne lényeges kérdésekben egyöntetűen egyetérteni, érvekkel elindulni, ráadásul a kiválasztott lényegi kérdések lehet, pont azok lennének, amik például pont a pedagógusoknak okozhatnának meglepetést vagy épp sérelmeket. Óvatosan tehát a „majd ők, nekik nem kell egzisztenciálisan félni” típusú mondatokkal.

A szülők igenis egyetértettek sok mindennel, ami az oktatási kormányzat kitalált, még ha a megvalósítás során rá is jöttek sokan, hogy nem ilyen lovat akartak. De a mai oktatáspolitika kritikusai nem árt, ha figyelembe veszik, mikor a szülőkkel számolnak, hogy:

• a magyar szülők nagy része nyíltan, vagy burkoltan szegregációpárti. A nyílt verzióban a „nehogy már ezekkel üljön egy padba” meg az „ezeket csak idomítani lehet” szerepel, a burkoltba pedig a „hasonlóak közt mégiscsak jobban fejlődik” vagy „igenis minden területe kell egy alap minőség” jellegű érvek jönnek.
• a magyar szülők még mindig tekintélyes hányada nem ellenzi se a „katonás” stílust, se a büntetésen alapuló nevelést, se a frontális (én magyarázok, te hallgatod) módszereket. Sokan otthon se tudnak, tesznek mást, először meg kéne ismertetni velük az egyéb, lehetséges és eredményre vezető módszereket. Ismét nagy szerepe van a médiának, nem is mondom, hogy nem tesznek semmit, de ez megint csak a társadalom bizonyos rétegeit (jellemzően az iskolázottabbakat, jobb jövedelmi helyzetben lévőeket) éri el. És persze „ködpiszkálni” is kéne: hogy eltűnjön az „alternatív iskolában nem tanul semmit” típusú tévképzetek halmaza.
• a magyar szülők egy része egyáltalán nem kifogásolja az erőszakos beavatkozást az oktatási struktúrába – „nincs elég jó vízvezetékszerelő” meg „romkocsmában merengő bölcsész” kitételekkel nemcsak a politikusok élnek. Itt viszont megfogható a „mi” és „mások” különválása: egészen addig értünk egyet az oktatási rendszer lebutításával, amíg nem döbbenünk rá, hogy a mi gyerekünk érettségijét, diplomáját is sikeresen tudnák megakasztani e folyamatok. A középosztálybeli szülők nagy része azonban még hisz abban, hogy személy szerint az ő gyerekeik megússzák.
• a magyar felnőtt, beleértve a szülők nagy részét, nem túl sikeres a konfliktuskezelésben – ezért a gyereknek se nagyon tudja megtanítani. Nem azért követeli feltétlenül a „problémás” gyerek eltávolítását azonmód az osztályból, mert agresszív barom, hanem mert nem ismer más módszert, vagy amit ismer, még nem látta saját tapasztalat alapján beválni.
• a magyar szülők, más országbeli társaikhoz hasonlóan, nem feltétlenül tiltakoznak a túlterhelés, túlzott ismerethalmazok ellen – amennyiben elhiszik, a gyerek ezzel „versenyképesebb” lesz. A szülő is „remegő kézzel” nyúlna egyes ismeretek kiiktatásához, és ő az, aki a számos különórával még megfejeli az iskolai terhelést.
• a magyar szülő, a magyar felnőtt se ismeri eléggé a kooperatív tanulási módszereket, a magyar felnőttek nagy része nem jó csoportmunkában, csoportos, legális, nyílt érdekérvényesítésben, a különalkuk és mutyik nélküli világban való érvényesülésben. És nem bízik a saját tudásában, képességeiben – kivéve a harsány kisebbséget, aki viszont túlbecsüli azokat.
• a magyar szülő elég jól látja az egyéni különutak és a csoportos érdekérvényesítés előnyeit és hátrányait. Egyelőre sokkal egyértelműbb és jövedelmezőbb kimenekíteni a gyereket a betegítő intézményekből, és betolni egy valamivel jobba, kifizetni a magántanárt és magániskolát, mint harcolni alig ismert struktúrák nehézkes és lassú megváltoztatásáért, aminek anyagi részére nincs ráhatása, és a tartalmi részére is édeskevés. Mivel a szülő ideje és erőforrásai limitáltak, a nagyobb eredménnyel kecsegtető  utat fogja választani – ez pedig ma nem a csoportos érdekérvényesítés, hanem a különút, a menekülés, az elitiskola, a magántanulói státusz, akár a szegregáció vagy a külföld.
• a magyar szülő is szívesen tolja át a felelősséget iskolára, kormányra, amikor a gyerekek későbbi karrierjéről van szó – lásd feljebb, sokak még abban a korban nőttek fel, amikor mások döntöttek helyettük, és bár néha ez kínos, vannak előnyei. A magyar szülő sok évtizeden át azt integrálta magába, hogy „majd megmondják az okosok”. Magának se hiszi el, hogy köze van az ügyhöz, túl a felvételi lapok töltögetésén, a fellépőruhák varrogatásán vagy a tanárnak adott év végi ajándékon, a kifizetett magánórákon, hogy lehetne értelmes mondanivalója.

Először ezt kéne elhitetni vele. Hogy van köze, hogy lehet partner, hogy érdemes beleásnia magát, hogy érdemes időt, pénzt energiát ölnie abba is, ami nem közvetlenül  a saját gyerek azonnali jólétét szolgálja. Hogy léteznek megoldások, még ha nem is mindenkinek és ugyanaz, a pedagógusnak és oktatásirányítónak meg tudomásul venni, hogy a sokféle érdek szintetizálása legalább alapszinten is nehéz, fáradságos, hosszadalmas meló lesz, ha nem új Patyomkin-projektekbe ölnénk megint az energiát.

Vagy kivárni, hogy már az egységsugarú szülő is sarokba szoruljon annyira, hogy elviselhetetlenné váljon a rá és a gyerekre nehezedő nyomás. Akkor viszont nem okos, stratégián alapuló lépések jönnek, hanem az elkeseredés, a düh vicsorgó reakciói, amik ritkán mutatnak valami pozitív jövő irányába. Ezt nem szeretném se meglátni, se megélni.

A magyar szülő tehát bevonható, meggyőzhető, támogatóként-harcostársként akár csatasorba is állítható, de ehhez először is emberszámba kéne venni, másodjára megérteni a korlátait és a szemüvegét, harmadjára pedig megtanítani őt legalább annyira eredményesen kommunikálni, hogy a fő célok elérhetőek legyenek a segítségével. 

Ezeket azonban a fasorban se látom egyelőre, még abban se vagyok biztos, hogy igény, az lenne rá.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?