Három hónappal beteg gyermekem elvesztése után tudatosan estem teherbe. A doki ugyan az égre nézett, mikor meglátott, de azt mondta, a méhnyak bár heges, de gyógyult, rendben lehet minden, akár.
Én tudtam, hogy minden oké, a szokásos módon problémamentes volt a terhességem, éreztem, hogy minden rendben van vele. Az előzmények miatt időnként genetikai tanácsadásra kellett menni, ahol megállapították, hogy a gyerek egészséges.
Januárban, egy évvel a vetélés után egyik este a barátnőkkel való csetelés közben éreztem, hogy valami van. Szóltam a férjemnek, és anyukámnak, lezuhanyoztam és bementünk a kórházba. Az ügyeletes orvos nem találta a méhszájat, nem meglepő módon, de azt mondta, menjek a szülőszobára, aztán legfeljebb reggel levisznek az osztályra, ha mégsem lesz semmi. De én akkor már tudtam, hogy ebből még ma baba lesz.
...azért akkor jócskán megijedtem. A dokim telefonja kikapcsolva. Apukám akkor két hónapja volt már, hogy meghalt. A konizáció és az utána lévő szörnyűségek miatt a méhszájamban nem bíztam. Féltem. Akkor először féltem szülés közben.
Nyolckor elfolyt a magzatvizem. Egy pillanatra bepánikoltam, mert ilyen sem volt még, és nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem vér árasztott el, hanem víz. Egyre sűrűsödtek a fájások, percenként próbáltam hívni a dokimat. Negyed tízkor vette fel a telefont végre, és azt mondta, azonnal indul. Negyed óra múlva bejött egy kis szülésznő, ránézett a ctg-re, megállapította, hogy hatvanas fájásaim vannak, "ráérünk még", és kiment, esélyem sem volt szólni neki, hogy jön. Most jön.
A férjemet szalajtottam utána. Néhány perc múlva ketten, beszélgetve jöttek be, húzták a kesztyűt, igazgatták a szülőágyat, míg a férjem azt nézte, amit addig soha, de hülye helyen van az ajtó: hogy ott a baba feje. Az egyik szülésznő odaszólt nekem, hogy vegyek nagy levegőt, ne pánikoljak, én meg (tényleg kapkodtam a levegőt) vettem egy nagy levegőt, hogy elküldjem a búsba - és azzal kijött a baba.
Kijött, nyekergett egyet, és elaludt. Végigaludta a mérést, öltöztetést, a kétórás figyelőidőt, azt, ahogy azt a néhány millis repedést egy fél öltéssel összevarrták, (az ügyeletes orvos csak arra ért be), és azt, hogy a dokim megjelent öltöny-nyakkendőben, egy koncertről jött, gyalog, mert nem kapott taxit, és azt mondta mosolyogva: hát ezt én is csak elrontani tudtam volna. Azt hiszem, mégiscsak ott volt Apukám.
Banyavári
