Amikor megszületett a sógornőm kislánya, utána mi is kedvet kaptunk a párommal – főleg én –, hogy a gyermekvállalásban gondolkodjunk. El is kezdtünk próbálkozni, de pár hónapig nem történt semmi. Én szorgalmasan végighőmérőztem három hónapot, majd novemberben úgy döntöttem, hogy a fene megette, nem érdekel, jön a baba, ha jönni akar. Elmentem orvoshoz az éves méhnyakrák szűrésre, meg egyéb apróbbnak hitt panaszaimmal. A diagnózis letaglózó volt: kezdődő endometriózis. Gyorsan teherbe kell esni. Ez annyira jól sikerült, hogy a vizsgálat idején a kisbabánk még aprócska állapotban, de már úton volt az anyaméh felé.
December 7-én teszteltem pozitívat. Két-három napig madarat lehetett volna velem fogatni, tekintve, hogy a gyermekvállalás legsarkalatosabb pontjának a teherbeesést éreztem. Na, innen megy majd minden, mint a karikacsapás, 11-én a dokinál sűrítettünk az akkor még üresnek látszó petezsákunkkal. Én pedig émelyegni kezdtem a nap minden szakában, szünet nélkül, szinte még álmomban is, elmentem dolgozni, utána bedőltem az ágyba és aludtam. A folyamatos rosszul levéssel és alvással telt az első három hónap.
Körülbelül a 14. héten múlt el a rosszullét, és ez volt az a hét, amikor először éreztem a babát. Sovány sem vagyok, első baba is, és mégis. Gondtalan hetek következtek, talán csak az orvosnál tett látogatások árnyékolták be, mert mindig egy rakat recepttel kerültem ki a rendelőből, annyiféle fertőzést kaptam el – szerencsére egyiknek sem lett következménye – amennyit addigi életem során sose. A 18. heti ultrahangon kiderült, hogy kislányunk lesz. A 24. heti vércukorterhelésen pedig, hogy terhességi diabéteszem van. 1,5 órát bőgtem, aztán összeállítottam az étrendemet, egyszerűen nem hittem el, hogy, ami másoknak tényleg szinte alig problémásan megy, az nekem nem, hogy lehet ilyen gyenge a szervezetem, hogy egy kisbabát sem tud ellátni. 150 grammos szénhidrát diéta következett, amit nagyon szigorúan betartottam – igaz, hogy minden elvemmel ellentétben a diéta második hetében bekullogtam az update-boltba és szénhidrátcsökkentett kakaós csigát meg egyebeket vettem. Ez volt az ára, hogy tudtam tartani a diétát.
A terhességi diabéteszhez tartozó diéta rengeteg előnye mellett – pl. 4,5 kg-t híztam, a fizikai erőnlétem, már ami volt a várandósságom előtt, nagyjából megmaradt majdnem a végéig, rendszeresen ettem és odafigyeltem, hogy mit, ha jól akartam lakni zöldséggel ettem tele magam – hátránya a rendszeres vércukorprofil. Eddig, ha vérvételre mentem, a vámpír néni mindig megdicsért, hogy milyen szép vénám van. Engem pedig büszkeséggel töltött el, hogy van egy testrészem, ami messze veri a mezőnyt. Hát ennek lett vége. Az, hogy havonta, vagy kéthetente vénánként 3-4 szúrást kaptam, teljesen hegessé tette őket, szétdurrantak már az első szúrásnál, amikor pedig a gyulladt, lila szövetbe bökik a tűt és onnan vesznek vért még kétszer egy nap alatt, na, az az érzés felejthetetlen. Mindezen előzmények után meg voltam győződve róla, hogy kijár nekem egy könnyű szülés, ez a gyerek csak úgy ki fog pottyanni.
A 33. héten még érettségiztettem, a 34. héttől viszont már szabin voltam és terveimben az szerepelt, hogy mindent elintézek, rendbe rakok. Nos, elkezdett kinyílni a méhszájam már a 28. héten, a 34. hétre már fel is volt puhulva teljesen, az orvosom annyit mondott, hogy beindulhat a szülés hamarabb, mint számítunk rá. Én persze bepánikoltam, hogy a 34. hétre megszülök. Felhívtam a szülésznőmet, aki ágyban fekvést javasolt rengeteg pihenéssel. Így lett a 37. hétig belőlem egy korlátozott cselekvőképességű igazán terhes nő, akihez mások járnak takarítani – köszönet a családom tagjainak, párom édesanyjának, az én édesanyámnak és a sógornőmnek – és aki még a kutyáját sem viheti le sétálni, így szegény kutya csak akkor volt itthon, ha a párom is. A szülés végül a 38. hét 3. napján indult be.
Augusztus 2-án este kilenckor észrevettem, hogy erős összehúzódásaim vannak, és véres, nyákos „lé” marad a vécépapíron. Elkezdtem mérni: 10 perces időközönként jöttek. 10-kor felhívtam a szülésznőmet, aki szerint várjunk egy órát, hogy sűrűsödnek-e a fájások. Szerinte így látatlanban felső burokrepedésem volt. 11-órára nem álltak be még rendszeresre, viszont a magzatvíz már határozottan csorgott. Abban maradtunk – mivel két ujjnyira nyitva voltam eleve – hogy bemegyünk a kórházba, mert inkább tartsanak benn, ha mégsem indul be, minthogy ne érjünk be időben. Éjfélkor vettek fel a szülőszobára jóslófájásokkal, fél kettő körül megvizsgált egy rezidens doktornő. Hozzáteszem, ha lenne már magánrendelése, gondolkodás nélkül hozzá mennék. Elfolyt magzatvíz, jóslófájások, ez volt a „diagnózis”. A fogadott orvosomat pedig be akarták hívni, de egész éjjel nem vette fel a telefont. Már reggel volt és varrtak, amikor jelentkezett.
A fájások szépen jöttek reggelig, de lassan tágultam, így végül fájásgyengeség miatt oxitocint kaptam reggel fél 6-6 környékén. Innentől éreztem igazán, miért mondta a szülésznő a korábbi fájásokra, hogy ez bizony kevés lesz. Itt kérdeztem meg, hogy lehet-e kapni fájdalomcsillapítást, és ilyenkor már nem lehetett, hiszen nemsokára a kitolási szak következett. Csakhogy a baba még mindig nagyon fent volt és hiába nyomtam, próbálkoztunk kétszer is a kitolással, több fájáson keresztül, egyszerűen nem indult meg kifelé. A szülésznő már ököllel tágított, mert szűk a hüvelyem, nagy a baba – mindenki azt hitte, hogy milyen nagy baba lesz. Amikor másodjára sem sikerült, akkor kértek, hogy lihegjem el a tolófájásokat, hogy pihenjen a méhem. Persze könnyű ezt mondani, ha közben intravénásan zakatol az emberbe befelé az oxitocin, a méhizomzat meg ha akarom, ha nem, összehúzódik.
Ezen a ponton merült fel a császármetszés lehetősége, egyetlen dolog volt, ami miatt az ügyeletvezető másképp döntött, mégpedig, hogy a baba szívhangja végig nagyon jó és stabil volt, egyszer sem esett le. Így lett a vége vákuum. Két orvos, egy szülésznő, a párom és én is minden erőnket összeszedtük, hogy akkor most. Végül sikerült. Vákuummal ugyan, 6:58-kor megszületett Bianka lányunk 3100 grammal és 49 centivel. A párom nagyon sokat segített, végig bent volt velem és ahányszor csak kellett, biztatott, amikor állva vajúdtam, eszemet nem tudva az oxitól, akkor ő tartott meg, nagy hálával gondolok erre. Mikor vége lett – a gátmetszést fájás alatt csinálták és előtte kaptam fájdalomcsillapítót is – nagy vidáman megkérdeztem, hogy kellett vágni? Hát mint kiderült, kb. kétszer akkorát, mint rendes szülésnél. Végül is a császárnak utánaolvastam, a vákuumnak nem, és örök optimistaként, reménykedtem, hogy a gátmetszést legalább megúszom.
Bianka, amint megszületett, iszonyatos hangon elkezdett ordítani, alig tudták leszívni a nyákot az orrából, szájából, majd a mellkasomra tették, még lüktető köldökzsinórral. Az újdonsült apukára várt a zsinór elvágása. Majd visszaadták nekem, amikor viszont elkezdték rendbe tenni a megviselt alfelemet, kértem a páromat, hogy tartsa ő a babát, ismerkedjenek addig. Sajnos nemsokára elvitték, mondván, hogy cukros kismama babájának a vércukrát óránként méregetni kell, de visszahozzák majd. Engem majd’ egy órán keresztül varrtak, ami a nagyon kellemetlentől a kifejezetten fájdalmas skálán mozgott, pedig a max. mennyiségű érzéstelenítőt kaptam. De azért eleresztettem pár poént közben, hogy jobban teljen az idő. Csak arra nem emlékszem, hogy miket szövegeltem. A rezidens doktornő varrt, és ő ellenőrizte a méhszáj állapotát. Nagyon szimpatikus volt, hogy mindent megtett azért, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozza. Össze sem lehetett hasonlítani az általam addig tapasztalt vizsgálatokkal.
A kétórás megfigyelés után felkerültem a gyermekágyra, mielőtt felvittek, még egyszer lehozták a Biankát, mellre is tettük, szopizott is egy keveset. Majd őt az újszülött szobába, engem egy egyszemélyes szobába vittek. Nem tudom, az egyszemélyes szoba előny volt-e vagy hátrány.
Ami nekem rossz tapasztalat volt, hogy nem voltam felkészülve a szülés utáni dolgokra, arra, ami a testemmel történt. Hogy napokig nem tudok rendesen ülni, hogy 5 percig tart felkelnem az ágyról, miután többszörös nekifutással kikísérleteztem egy hellyel-közzel működő stratégiát. Arra, hogy ahányszor behozzák a Picit, minden bajomat elfelejtem, de amint elviszik megszakad szívem, ugyanakkor nem tudok felkelni sem rendesen az ágyból, hogy kikérhessem. Végül a vasárnap reggeli születés után szerdán tudtam kikérni. A mellbimbóim természetesen nagyon kisebesedtek, erre sem készültem fel. A szoptatásról sajnos mindenhol azt olvastam, hogy megy egyszerűen, de kezdetben érzékenyebb lehet a mellbimbó, a vércsöpögésről már csak akkor találtam valamit, amikor konkrétan ezt kerestem. Vagy, hogy még a háromhetes babámat, ha mellre teszem, az első percben csillagokat látok. A gátsebem elkezdett begyulladni, antibiotikumot kaptam rá. Az orvosok minden viziten kíváncsiak voltak, hogy néz ki, hát egyik reggel, úgy döntöttem, én is megnézem. Lefényképeztem a telefonommal és megnéztem a képet. Mondanom sem kell, egy óra bőgés következett. Nem akartam elhinni. Ezek miatt az események miatt lehet jobb lett volna másokkal egy szobában lenni és beszélgetni, ha nehézségek adódtak. Így engem hatalmas sokként ért az egész. Szerencsére a lányom az első pillanatban belopta magát a szívembe, és azóta ki se mozdul onnan. Ez nagyban megkönnyítette az átbillenést a nehéz helyzeteken. A szoptatás végül a bimbóvédő elhagyása után a 8-9. héten rendeződött.
Eszter
