A Bezzeganyán hétről hétre olvashatjátok az aktuális terhesnapló szerzőjének bejegyzéseit. Az elmúlt közel hét év terhesnapló-szerzőitől most megkérdeztük, hogyan alakult az életük a szülés után. Ezen a héten absz mesél nekünk a szüléséről.
Egy négynapos kórházi wellnesstől eltekintve problémamentes terhesség után értünk a finisbe, 2016 decemberében. Baromira izgultam, mivel december 19-re voltam kiírva, s a karácsonyt nem igazán akartam kórházban tölteni, illetve leginkább a család nélkül tölteni. Sokáig húztuk-halogattuk az ünnepek tervezését, aztán végül 19-én, mikor még híre-hamva nem volt a gyereknek, lefixáltuk, hogy az egész család (laza 15 fő) nálunk karácsonyozik, mivel én már nem bumliznám végig az országot.
Nosza, rám eső kaja- és süti tervezés, legalább volt mivel tölteni az időt. Persze ez előtt-alatt minden másnap jártam ctg-re, ahol kb. semmit nem mutatott a gép. Összesen 4 vizsgálaton voltam, abból az utolsónál sikerült úgy feltenni a tappancsokat az asszisztensnek, hogy értékelhetetlen volt a lelet. A többit a szülésznőm csinálta, vagy kora hajnalban vagy pedig este, műszakja után. 20-a este ctg és a 40. heti méhszáj vizsgálat, fájásgörbe mint az Alföld, méhszáj 2111-es, ezzel akár szülhetnénk is, na, de fájás híján még nem úgy tűnik. Azzal váltunk el a doktornővel, hogy két nap múlva ctg, ha semmi nem történik, akkor ünnepek után vár a motyómmal, aztán pár nap alatt kiimádkozzuk a gyereket. Ja, és a legfontosabb, Szenteste ügyeletes, ha megvolt a vacsi, akár jöhetünk is, de szerinte addigra már túl leszünk ezen a hajcihőn. Ez nagyon megnyugtatott, mivel a legnagyobb izgalom amiatt volt bennem, hogy ügyeletesnél kell szülnöm. Találkoztam az összes dokival már, s nem igazán voltak szimpatikusak, illetve a szülésznőmmel azért végigbeszéltük, hogy egyikük-másikuk milyen beavatkozásokat végez rutinszerűen/kötelezően, amik nekem nem voltak ínyemre. Bevallom őszintén, ekkorra már baromira nehéz volt minden, plusz 18 kilónál tartottam, kb. minden nap bőgtem és rohadtul untam az „egyben vagy még?!” telefonokat.
21-e délután több nekifutásra elment a nyákdugó, de nem voltam biztos benne, hogy az, mivel teljesen átlátszó volt, se nem darabos, se nem véres (bocsi), inkább csak nagyon sűrű. Este azért még nekiálltam megsütni a gesztenyés karikát karácsonyra, nehogy már ne legyen kész. Épp az utolsó adagot raktam a hűtőbe dermedni, s húgommal beszéltem telefonon, mikor jött az első fájás. Ez volt este 11-kor. Olyan hirtelen és erős volt, győztem elbúcsúzni a telefonba úgy, hogy lehetőleg ne ijesszem meg a lányt. Utána Férj segítségét kellett kérnem, hogy el tudjak vánszorogni a vécéig. Kértem, hogy nézzen rá az órára, mennyi az idő, majd meglepődve konstatáltuk, hogy ez a legelső fájás 5 percig tartott. Ez után 15 perc szünet és jött a következő, hasonló erős, aminek hatására szintén a vécén görnyedve kötöttem ki. Ekkor már sejtettük, hogy valami lesz, úgyhogy elmentünk mindketten zuhanyozni, Férj pedig ledőlt szundítani egyet, mivel aznap hajnal óta talpon volt, s tudtuk, másnap is hosszú napja lesz. Én pizsamába bújva betettem egy filmet angolul, gondolva, ha erre tudok figyelni, akkor még nem is fáj annyira. Közben stopperral mértem, hogy mennyi időnként jön a fájás és milyen hosszúságú. (Off: ha bárki ilyenre vetemedik, dugja be tölteni a telefonját, az enyém pont a szülés utánra totál lemerült, élmény volt kutatni a töltőt...)
A fájásszünetek elég gyorsan rövidültek, kb. 2 fájás alatt feleződtek, a hosszúságuk pedig 1-2 perc volt. Szünetekben a labdán üldögéltem, a fájás alatt pedig a levegővételre nagyon odafigyelve hol négykézláb, hol az ágyra hajolva próbáltam lazítani, több-kevesebb sikerrel. Voltak erősebb és gyengébb fájások, volt közte olyan, aminél azt gondoltam, hogy ez nekem nem fog menni, nem bírom ki. A szünetekben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon ez már tényleg a vajúdás, úgy igazán élesben. Na meg persze vártam, hogy vajon hány perc múlva érezik a következő összehúzódás. Kivártam a 2 órát, az utolsó percben még leszedtem a teregetőt, elraktam a tiszta ruhát, de ez már csak két részben ment, illetve előkészítettem magamnak az indulós göncömet. Még egyszer ellenőriztem a csomagjaimat is, főként a szülőszobait, hogy minden kéznél legyen, amire szükségem lehet.
Fél 2-kor hívtam a szülésznőt, hogy akkor azt hiszem, szülünk. Kifaggatott, hogy mióta jönnek a fájások, milyen gyakoriak, stb. Kérdeztem, hogy szerinte innentől még mennyi idő, mert nem szeretnék feleslegesen bemenni és sok órát tölteni a vajúdással bent, inkább itthon kényelmesen. Ő viszont határozottan azt mondta, időszerű elindulni, öltözködjek szépen, főként, hogy a 6 perces fájások hirtelen már csak 4 percesek lettek. Az öltözködés már elég nehézkesen ment, többször meg kellett állnom, s a cipő vételnél kérdeztem Férjem, hogy fog-e ez ennél jobban fájni. Erre félig nevetve közölte, hogy nem akar elkeseríteni, de szerinte igen. Az autóban a 10 perces utat végigszenvedtem, mivel ott nem tudtam a számomra kényelmes testhelyzetet felvenni. Amikor meg az éjszaka közepén a tök üres úton piros lett a lámpa, s kb. 1 percet kellett állni, míg átváltott, na, akkor nagyon morcos lettem. Út közben próbáltam értesíteni a tesóimat, mivel lelkünkre kötötték, hogy nekik szólunk, viszont mind az igazak álmát aludták, lenémított telefon mellett. Már ők sem hitték, hogy valaha is kijön ez a gyerek...
Az osztályra hajnali 2-kor értünk be, egy fájásnyit elidőzve a porta padjára borulva. Szegény srác ajánlgatta a tolószéket, mondtam neki, hogy kizárt, hogy abba beleüljek, az ülésnél rosszabb most nincs. Hálóing felvétel, adategyeztetés, szokásos kérdések, s bár jeleztem, hogy azért már kb. 2-3 percenként jön a fájás, elég szkeptikusan álltak hozzá, mondván ilyen gyorsan nem szokott ez menni első szülésnél. Aztán szóltam, hogy nekem vécére kéne mennem, erre megijedtek, hogy csak nem kell még nyomni, mintha „nagy dolog” lenne, mire mondtam, hogy de, ez megy már órák óta, ahogy meséltem is. Gyors ébresztés az ügyeletesnek, vizsgálat, ami nem épp a legfinomabb módon történt, de akkor már magasan volt a fájdalomküszöböm. A méhszáj bő 3 ujjnyi, amire kétszer visszakérdeztem, hogy mennyi?! Az eü személyzetnél már csak én lepődtem meg jobban. Kicsit el is pityeredtem, mert izgultam, hogy a dokim nem fog ideérni jó 40 km-ről így tél közepén, a szülésznőért közben Férjem már elment.
Az előkészítést nem úsztam meg, de valahogy így kényelmesebb volt a későbbiek során, hogy a szülőszobán tudtam, max. a magzatvíz csorog a lábamon. Kb. 30 percig ücsörögtem, addig írtam a kollégáknak/barátoknak, hogy helyzet van, reggelre ebből baba lesz. Meglepődtem, mert majdnem mindenki vissza is írt, azóta se tudom, mi a fenét csináltak hajnali 3-kor ébren netezve. Hamar megérkezett a szülésznőm J., s pár perccel később befutott a doktornő is. A szülőszobára még mosolygósan mentünk be, gyors vizsgálat, szívhang-hallgatás, majd burokrepesztés jött. Szerettem volna bemenni az alternatív vajúdóba a kádba, de várni kellett pár fájást a burokrepesztés miatt. Nagyjából 5 perc után újabb vizsgálat, aminek a végeredménye az lett, hogy a kádról szó sem lehet, ahhoz már túlzottan a végén vagyunk, innen már csak külön megyünk ki. Kb. még fél órát vajúdtam az ágy mellett állva, félig rádőlve. Mindenki ott volt körülöttem, de diszkréten beszélgettek. Ekkor már nem kellett elsóhajtozni a fájásokat, mondta a doktornő, ha úgy érzem, nyomni kell, nyomjak csak, jöjjön lejjebb a baba feje. Összesen kétszer volt szívhang-hallgatás és akkor sem kellett felmásznom az ágyra, hanem J. hajolt be alá, ahogy tudott. Férjem sokat segített már csak azzal, hogy kiszolgált, egy szóból értette, mit szeretnék (inni, cukrot, meleget a derekamra, hideget a nyakamba, stb.)
Az ágyra 4-kor másztam fel, és innentől kicsit összefolytak a dolgok. Újabb vizsgálat (szám szerint a 3. és egyben utolsó), méhszáj 4 ujjnyi, viszont a peremét el kell simítani, mert a baba feje már nagyon beilleszkedett. Ezt fájás alatt csinálta a doktornő, s nem fogok hazudni, ez rohadtul fájt, talán ez volt a szülés legrosszabb része. Szerencsére max. 1 percig tartott, addig pedig szorítottam Férj kezét és hangosan káromkodtam, mint egy bérkocsis. Viszont utána felkerült a lábzsák, lehetett végre nyomni. Semmi kengyel, csak kétfelől ültek mellém az ágyra, hogy segítsenek. Szépen elmagyarázták a technikát, lábat, kezet hova tegyem, levegővétel, stb. Viszont valami oknál fogva nekem baromira nem volt kényelmes (kicsi voltam, rövid kezekkel és óriás pocakkal), így kértem, hogy inkább tartsanak ellent a lábamnak én meg támaszkodom, s akkor jóval nagyobb erőt tudok kifejteni. Közben Férj a fejemnél állt és tartotta a fájás alatt. Ezt egyébként ott, akkor nem is érzékeltem, utólag mesélte, illetve azt hallottam, hogy doktornő irányította, mit csináljon.
Egy fájásra hármat nyomtam, az elsőnél viszont elszakadt a cérna, kiestem a ritmusból és kicsit kiborultam. Aztán határozottan rám szóltak, hogy kapjam össze magam, szem becsuk, nagy levegő és hadd szóljon. Szerintem leginkább nagyon meglepődtem azon, hogy milyen érzés volt, ahogy a gyerek elindult kifelé, s azért kezdtem el szétesni. Onnantól viszont ment minden, mint a karikacsapás, csak a végén kellett egy kis oxitocin, mivel elkezdtek nőni a fájásszünetek. Maga a fájdalom nem lett kisebb, csak a szünet hosszabb. Mikor beadták, kérdeztem, hogy mennyivel lesz ezután rosszabb, de mondták, hogy ez nagyon egyéni dolog. Nekem végeredményben semmivel nem volt erősebb, sőt, azt hiszem a legjobbkor kötötték be az infúziót.
A doktornő bátorított, hogy ez már a vége, látja a buksiját, szép nagy, sötét haja van! Valamikor ekkortájt szóltak a csecsemős nővérnek, illetve a gyerekorvosnak is. Amikor a nővér bejött, láttam, hogy elkezdett előkészülni a kis lukban, ahol ellátják a babát. Ekkor mondták (mivel kikönyörögtem, hogy határozzunk meg egy célt, hogy még hány fájás van hátra), hogy ha ügyesek vagyunk, 2-3 fájás és megvagyunk. Kérdeztem, hogy kell-e vágni, még nem tudták, de J. igyekezett nagyon, hogy ezt elkerüljük. Jött is az első összehúzódás, a buksija félig kibújt, viszont utána nem szabadott nyomni a fájásszünet alatt. Na, az elég szar érzés volt, már nem fájt, nem görcsölt, csak feszített. Meg is kérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy ugyan nem fáj, de én azért nyomok?! Ezen jót nevettek, mondták, hogy nem, de nyugodjak meg, jönni fog az mindjárt.
Kicsit még váratott magára, amit én baromira sérelmeztem, vagy háromszor elmondtam, hogy de nem jön, nem jön, nem fog jönni!!! Aztán számoltunk vissza, hogy akkor emlékszem-e, hogy még 2 fájás és megvagyunk, amikor is belépett a gyerekorvos. Itt már tudtam, hogy ez tényleg a finis, ami akkora erőt adott, hogy csak nyomtam, nyomtam, mint az őrült, aminek hatására végül 1 fájás alatt (összesen 4 nekifutásra), 4.30-kor, gátvédelemmel megszületett a kislányunk. Én csak egy pillanatra láttam, mivel a nyomás alatt csukva volt a szemem, utána pedig visszaestem az ágyra és csak zokogtam. Csórikám csupa lila volt és teli torokból üvöltött. Aztán a hasamra rakták, addigra már szépen megjött a színe és csak nyekergett. Én meg nem győztem simogatni a kis buksiját, pocakját, amit elértem. Hamar elvitték ellátni (ezt utólag sajnálom), Férj is odament, majd csak annyit hallottam, hogy Úr Isten, ne akard tudni mekkora. Az én először hatalmasra, majd icipicire becsült babám végül 3530 grammal, 51 centivel és 35-ös fejkörfogattal született.
Közben engem elkezdtek ellátni, levenni a köldökzsinór-vért, megszületett a lepény, elég húzós, közel 2 kilós súllyal. Belülre kaptam egy 8-10 öltésből álló, hosszú varratot, mivel a baba mindkét keze a feje mellett volt, s úgy igyekezett kifelé. Tartottam a varrástól, de igazából nem éreztem belőle túl sokat, csak az utolsó két öltést, ami már a gátnál volt, illetve előtte pár icipici szúrást, amivel az érzéstelenítőt adták be. Az egész kb. 1/2 órát tartott, a végére már nagyon türelmetlen voltam, kimerült és szerettem volna a gyereket is megfogni végre. Férjem közben ott ült mellettem, kezében a bepólyált babával. Szegénykém csak nyekergett, de amint meghallotta, hogy beszélek hozzá, elhallgatott és nézett nagy kerek szemekkel. A megfigyelés ideje alatt jött a csecsemős nővér, segített a szoptatásban, s szerencsére a kisasszony rögtön tudta, mi a dolga, mint egy vákuumgép, úgy cuppantott a szájával. Doktornő a háttérbe vonulva megírta a papírokat, aztán visszajött, hogy megnézheti-e a babát. Kézbe vette, megdajkálta kicsit, megdicsérte, hogy nagyon ügyes volt és hogy jó, hogy végre itt van, ha már ilyen sokat vártunk rá. Hihetetlen volt látni, hogy tényleg milyen örömmel végzi a munkáját, nem csak kötelességből.
Összességében úgy gondolom, könnyű és gyors szülésem volt, az első fájástól 5,5 óra alatt a kezünkbe foghattuk a gyereket. Cseppet sem bántam, hogy fogadott orvosom és szülésznőm is volt, mindketten vérprofik, s tényleg úgy zajlott minden, ahogy megbeszéltük, ahogy szerettem volna. Persze ebben nagy szerepet játszott az is, hogy nem jött közbe semmi komplikáció. A szülőszobán kérdezték, hogy így, hogy túl vagyok rajta, mit gondolok a kistesó témáról, akkor azt mondtam, hogy ahhoz másik feleséget kell keresnie a férjemnek, de harmadnapra, mikor hazamentünk, már azt mondtam, ha csak ennyi lesz, akkor jöhet.
A Szentestét a kórházban töltöttük, hármasban az egyik VIP szobában, s karácsony első napján mehettünk haza, együtt ünnepelni, hiszen volt mit!
absz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
