A terhesség – bár közhely – életem legboldogabb időszaka volt. A kilenc hónap nem csupán a testemet sodorta visszafordíthatatlan változás irányába; az addig rugalmatlan és kemény személyiségem a bennem lassan emberformát öltő kis babszem hatására medúza puhaságú, lágyan alkalmazkodó, mégis önkifejezésre és -reflexióra képes felnőtté érett, aki végre hajlandó saját magáért is felelősséget vállalni, a korábbi étkezési zavarai ellenére a testét és lelkét táplálni.
Ehhez nagyban hozzájárult választott orvosom emberséges bánásmódja. A pici, törékeny, nálam csupán néhány évvel idősebb – akkor még – rezidenssel a nőgyógyászom javaslatára találkoztam. A doktor úrhoz évek óta jártam már rákszűrésre, először egy visszatérő hüvelyfertőzés miatt kerestem fel, alapos terápiával végül néhány hét alatt megszabadultam a betegségtől, így bíztam az ajánlásában.
A doktornővel kapcsolatban eleinte vegyes érzéseim voltak. A terhesgondozáson minden apró eltérést már-már túlzó alapossággal vizsgált, visszagondolva úgy értékelem, hogy ez a lelkes hozzáállását jelezte. Az utolsó CTG-vizsgálatok egyikén megállapították, hogy a magzati szívhang már nem megfelelő, így mintát vett a magzatvízből, amiről kiderült, hogy mekóniummal szennyezett.
Az eredmény ellenére – bár láttam rajta az ijedséget -, vette a fáradságot és leült a férjemmel és velem megbeszélni a stratégiát. Ami nem azonnali császár volt a SOTE I. híre ellenére. Egy fiatal orvos, aki szembemegy a gyakorlattal, és minden lehetőséget megad arra, hogy természetes módon szülessen meg a babánk. Nagyon izgatottak voltunk mind, én kicsit kétségbeestem, mert aznap még „be akartam rakni egy mosást” (félelmemben bármilyen bagatell szalmaszálba megkapaszkodtam volna, csak még hazamehessek egy kicsit), de nem volt apelláta. Apa hozza be a cuccaimat, én meg nem mehetek sehova; este ballon, meglátjuk, mennyit tágulok, és ha nincs eredmény, reggel indítás oxival. A pakkom már napok óta bekészítve várt a kocsiban, hátha!, és most eljött a pillanat.
Berendezkedtünk, aztán nehezen elbúcsúztam a férjemtől, rettegtem, hogy majd éjszaka megindul a kislányunk és egyedül kell végigcsinálnom az egészet. Akkor voltam utoljára kórházban, amikor megszülettem, így sírva hívtam fel a szüleimet, kicsit megnyugtattak, aztán váratlanul megjelentek, hogy erőt adjanak.
Este nyolc körül felrakták a ballont, ami teljesen jelentéktelen beavatkozásnak tűnt; a nővérek sokat tanácskoztak a lábam között, hogy mekkorára kellene állítani, pontosan hova tegyék, de végeredményben nem éreztem belőle sokat, körülbelül mintha egy rosszul felhelyezett tampon lett volna bennem. Amikor kiesett, vissza kellett mennem, hogy ellenőrizzenek. Menstruációra hasonló görcseim lettek, amik nem hagytak aludni, aztán a mellékhelyiség meglátogatása után kicsúszott az eszköz. Boldogan kopogtattam az ajtón és büszkén meglóbáltam előttük a ballont. (Bizonyára azt nem kellett volna magammal vinnem, csak kidobnom, mert aztán fintorogva felém tartottak egy szemetest, hogy abba tegyem, de ez nem vette el a kedvem; kiálltam ezt a próbát is, gondoltam, most már jöhet a java.) Tájékoztattak, hogy reggel hétkor jöhet az indítás, a ballon hatására sincs változás, így szóltam a férjemnek, aki ott is volt a megbeszélt időpontban.
A szülőszobára egy mogorva nővér kísért le, pontosabban csak én nem voltam neki szimpatikus, mert egy másik nővel szemben kifejezetten gyengéd és megértő volt, míg rajtam mindig talált valami kivetnivalót. „Miért van ekkora táskája, ezt nem viheti be; rosszul vette fel a köntöst, igazítsa meg; miért nem tudja, merre kell menni, miért van így megijedve, nem volt még kórházban?!” Amikor már majdnem elsírtam magam, és mondtam, hogy nem, akkor kicsit megenyhült és nem szekírozott tovább.
Kicsit türelmetlen voltam, mert elkezdték rámcsatolni azokat a szörnyű „szíjakat”, és klausztrofóbiás lévén már vízionáltam magam előtt, ahogy teljesen betekernek a drótokkal, mint a pók az áldozatát. „Itt van a férjem, mikor jöhet be?” – próbálkoztam ismét, de türelemre intettek.
Aztán megjelent az ügyeletes szülésznő. Fiatal, hozzáértőnek, kicsit távolságtartónak tűnő hölgy volt, de aztán látva az ijedségemet, kedvesen bemutatkozott. „Látom, druszák vagyunk, én leszek ma itt Önökkel, hogy segítsek.” – mondta, és ez nem csak egy kötelezően eldarált monológ kezdete volt, elkötelezettségét jelezte az, hogy bár már lejárt a műszakja, péntek este volt, végig velünk maradt, amíg tizenhárom óra vajúdás után rendben meg nem született a kisbabánk.
Szakszerűen bekötötte az infúziót, amibe lassanként csepegtette az oxitocint, nem akarta, hogy viharos fájásaim legyenek. Csak nevettem az egészen, még fél óra elteltével sem éreztem semmit, a CTG sem mutatott kiugró eredményeket, a férjem is bent volt már, így fényképezkedtünk, körbetelefonáltuk a családot, ő elment ennivalóért, így én is megettem még néhány banános csokit, utána figyelmeztettek, hogy nem lett volna szabad, ami tulajdonképpen később értelmet is nyert. (Spoiler: nem azért, mert műtét lett belőle.)
Kilenc körül beesett a doktornő is, energikusan, felszívva magát, szórakozott halak személyiségét azért meg-megvillantva, és úgy tűnt, nem igazán örül annak, hogy felszabadultam ugrabugrálok a labdán, mint egy játszóházba leadott kisgyerek. Megvizsgált, még nincs semmi jel, úgy tűnik, jól el fog ez húzódni, gondolta. Az oxit megnövelte, rám parancsolt, hogy ne üljek, hanem sétálgassak, és hogy legközelebb, amikor jön, már nem akar viháncolva látni. Vele tartott két tanuló is, engedélyt kértek, hogy megnézzék a szülést. Örömmel fogadtuk őket.
Tizenegy fele újabb látogatás történt. Egy kicsit fájni kezdett a derekam, a férjem masszírozott, a lelkesedésünk megcsappant, és a remény, hogy talán nem is olyan vészes a szülés, szertefoszlott. Ennél már csak rosszabb lesz – gondoltam, pedig még mindig nem jelzett intenzív összehúzódásokat a gép, és a méhszáj sem tágult sokat, csak éppen annyit, hogy burkot lehessen repeszteni.
A doktornő eszelős mosollyal az arcán lépett be ismét a terembe, a kezében egy fecskendő és gépfegyver kombinációjára emlékeztető fém eszközzel, ami majdnem akkora volt, mint a felsőteste. „Ne ijedjen meg” – mondta – „ez nem fáj, csak egy kis pukkanást hall majd belőle”. Azzal egyik lábát felvetette az ágyra, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta „na ide rakja a lábát, a combomra!” Attól tartottam, ha kerek húsz kilós hízásom után valóban rátámaszkodom a nőre, ő összerogy a súly alatt, de ügyesen ellentartott, majd jött a pukkanás és a spriccelő víz. „Így ni. Most már erősebbek lesznek a fájdalmai, de ez szükséges ahhoz, hogy a baba feje beékelődjön, így kerülünk közelebb a célhoz.”
Innentől datálódik a szülés fertelmes, gusztustalan és rettenetesen fájdalmas része. Mindaddig, amíg a burok sértetlen volt, minden feszélyezettség nélkül, gondtalanul fickándoztam én is és a baba is ebben a strapabíró lufiban. Most azonban elképzeltem, hogy a víz, amit a mekónium teljesen zöldre színezett, elkezdett fogyni; eszembe jutott egy akvárium, amiben addig egy halacska úszkált önfeledten, és most elkezdtem érezni körülötte a burok fojtogató szorítását, elképzeltem, hogy ez a rugalmas, gumis anyag az arcára tapad és ő kétségbeesetten vergődve keresi a kiutat. Ez a ronda máz, ebben kellett már valószínűleg napok óta tengődnie; ilyen környezetben én sem érezném jól magam, és most tessék, engem is eláraszt, beszennyezi a köpenyem, a lepedőm, az egész padló tele van pár a bűzös folyadékkal. Át kell élnem, amit neki is, végül is ez az anya feladata, hogy az önálló életre kelt „testrésze” minden fájdalmát és örömét átérezze. A sorsunk összefonódott. Ez az első próbatétel, amit ki kell állnunk, és ez a szövetség felbonthatatlan. Mind a kettőnk felelőssége, hogy elősegítsük a folyamatot.
Ahogy fogyott a víz, élesedett a fájdalom. Éreztem, ahogy a gyerek feje neki-nekiütődik a méhszájamnak, ami olyan érzés volt, mintha egy izzásig hevített vastuskóval erőszakolnának meg. Előző nap még megpróbált keresztbe fordulni a hasamban, most faltörő kosként igyekezett utat vájni magának az idegekkel behálózott keskeny résen, mint aki ráébredt, hogy nincsen más kiút.
Bejön a főorvos úr és engedélyt kér a tapizáshoz, oké, legyünk túl rajta, ő szadista módon a méhszájam akarja erőszakosan jobb belátásra bírni, próbálom kitalálni, mit gondol a vén perverz, ejnye, rossz kislány, ez még nem fáj ELÉGGÉ, „elég, hagyja abba!” – rúgok felé, és ő lassan, komótosan veszi ki a kezét onnan, ahova soha máskor nem kapna meghívót, ezt ő is tudja, még kiélvezi, hogy ő az úr, aztán pár lekezelő szót intézve a személyzethez távozik.
A hátmasszírozást már nem éreztem, csak ezt a pokoli, égető fájdalmat, amit csak a labdán való ütemes előre-hátra ringatózás tudott valamennyire mérsékelni. Gyötrelmes gondolatok dübörögtek az agyamban, mintha ez egy büntetés lenne, amiért élvezem a szexet, sőt, tessék, még most is az jár a fejemben, más kontextusban ez a mozgás elhozhatná a gyönyört, de most csak szenvedés fakad belőle egyre intenzívebben. Bekövetkezett, amitől féltem, semmivel sem vagyok több egy vajúdó állatnál, az ember az állatvilág tagja, mondta mindig a töritanárom a kopasz fejével, úgy jött a világra is, és tessék, öregkorára úgy végezte, ahogy születtünk, pőrén, pucéran, szemérmetlenül, mint a szeretők egy eldugott parkolóban egymásról felajzva hámozva le a ruhát, tudva, hogy a másik is csak őket akarja; furcsa emlékképek zakatolnak az agyamban; a gyerekkori macskánk, aki úgy döntött, anyu ágyában fial, az a szörnyűséges, elkeseredett nyávogás, ami fülledt, tavaszi napokon visszhangzik a messzeségben, büdös, ázott kiscicák szaga, talán egy bokor alól, egy hűvös gödörből; lám, nem mindenkinek jár a profi személyzet, pedig mind egyek vagyunk, van, aki nem is vágyik rá, csak a befelé fordulásra, mint a nővérem, aki otthon szült és majdnem belehalt, még bevillan a pergamen tapintású, viaszos arca, ahogy viszik el az érzéketlen mentősök alig takarva a meztelen, kiszolgáltatott testet, mert mintha már csak az lett volna neki, az elméjét az eufória különös ködje lepte be.
„Hányok... a virág... a kaspó...” – mondom, és ahogy a férjem a kezembe csúsztatja a rigid edényt, a félig megemésztett banánformájú cukor émelyítő édességgel és gyorsasággal teszi meg az utat visszafelé a dekoratív, ámbár élettelen virág alatti csészébe.
„Milyen kreatívak. Hogy vannak?” – veszi ki a kezemből a cserepet a nővér, aki belépett a szobába, válaszul az edény fölé szédülök és búcsúzóul még egyszer belehányok.
Még csak négy óra körül járt az idő, és már úgy éreztem, ezt nem tudom tovább elviselni. Próbálom megszüntetni a fájdalmat minden lehetséges módon, le kell zárni a kapukat, akkor nem fáj, gondolom, de a szülésznő beleszól „vegyen levegőt! Oxigén kell a gyereknek!”. Szalad az orvos, hívják az aneszteziológust, aki türelmesen és együttérzően megsimogat, talán csak kitapogatja, hova kell szúrni. „Mondja, amikor nagyon fáj” – kéri, lázban égő testemen libabőr jelenik meg a résnyire nyitott ablakon beszökő fuvallat nyomán. „Most fáj... most nagyon fáj” – sírok, ő pedig kivárja, amíg az egész testemben érződő, szinte hallható sámánzenéhez hasonlatos dobolás csendesedik. Észrevétlenül húzza végig a gerincem mentén az érzéstelenítőt, lassanként megbénítva vele az altestemet.
„Van már baba? Nincs? Ó, szegények...”- kukucskál be a takarítónő az ajtón, aki kitartóan sepregetett a szobánk előtt.
Döntöttek, egy kicsit pihennem kell, különben nem tudom végigcsinálni. Nagy adag fájdalomcsillapítót kevernek, a vérem gyorsan szállítja a segítséget, hamarosan testetlen léleknek érezem magam, kéjes sóhaj hagyja el az ajkaimat, borzongató, ismeretlen megkönnyebbülés, bárcsak korábban ismertem volna ezt az érzést, nem is akarok szabadulni belőle, nincs szükségem semmire, korlátlan vagyok, egy végtelen kiterjedésű lélek, ott vagyok az űrben, a csillagokban és a telehányt kaspóban, mintha szólongatnának a túloldalon „mit mondtál?” – kérdezem, de senki nem válaszol, csak aggódva néz rám a férjem, így nyugodtan ellazulhatok. Végre nincs az a zaj a fejemben, sem a fizikai valóm terhe, nincs lábam, amit megmozdíthatnék, de nem is akarom, mert most éppen jó ez így...
Majd tisztul a kép, az illúzió elszáll és az a „cuki kislány” beszél hozzám kíváncsian, vagy inkább ijedten, az arcomba hajol, nagy, barna, csillogó szemek fürkészik a tekintetemet, a doktornő az, és azt kéri, hogy figyeljek rá. „Itt vagyok” – mondom, és közben megpróbálom feltartani a kezem jelezve, hogy még képes vagyok önálló döntéseket hozni, és továbbra is együttműködöm a baba születése érdekében.
Este van már, az orvosom, a szülésznő és több nővér tanakodik a szobában, a főorvos úr felpaprikázva érkezik „idióták, nem látják, hogy ez már elég tág?! Négy ujjnyi! Kezdjék el!” – fakad ki, szerencsére már nincs kedve vagy gusztusa matatni, csak elhagyja a helyiséget. Aggódva összenéz a csapat, míg valaki felveti, hogy pózt kellene váltanom. Egy ideig még bódultan fekszem, egyik oldalamról a másikra, az orvos, aztán a férjem vezényli, majd az ágytámlát felemelik. Mintha az életem múlna rajta, kapaszkodom bele. Képtelenség beleengedni magam ebbe a fájdalomba teljesen, óvatosan ereszkedem rá a tüzes vasra, magasról, szédülök és remegek, ez a férfi vállra emlékeztető szivacsdarab az egyetlen mentsváram, kapaszkodóm – annyira hiányzik egy ölelés -, sírok, hogy nem akar kijönni a kislányom, sírok, amiért erre kényszerítem, pedig ő nem akarna még elszakadni, de ígérem, együtt leszünk és szeretni foglak, gondolom, és az utasítást követve eltolom magamtól a segítségemet. Úgy érzem, felnyársal a kemény kobak, a csípőm szétfeszül és a lábaimat már képtelenség összezárni. A fejem hátranyaklik, ez a tetőpont, érzem, egyre hangosabbak a dobok, a ritmusa kiszámítható, érzem, hogy már egyre közelebb van, és lassan elfogadom a változást, már csak kívülről ölelhetem meg a babámat, már nem védhetem meg mindentől, de bízom benne, hogy ő maga mindenre képes lesz majd egyedül is, meg kell adni neki a lehetőséget, másképp nem megy; egy korszak lezárul, és talán még sokkal szebb is lesz az élet, mint azelőtt.
„Még ne nyomjon!” – kiáltják, addigra összeszedem magam és újult erővel pikk-pakk megfordulok a kért pozícióba, optimistán és elszántan a célegyenesben, visszatér a lelkesedésem, a valóság sokkal nyersebb, tökéletlenebb, de izgalmasabb, mint illékony fantáziákban lebegni.
„Amikor jön a fájás, nyomjon. Először próbáljuk el.” – mondja az orvos, és már látja, hogy nem sok kell a sikerhez. „Csukja be a szemét mindenképpen!” – szól mosolyba rejtve idegességét egy nővér, aki a hasamnál áll készenlétben „csak tartom, hogy ne csússzon vissza, ne dolgozzunk hiába” – kacsint rám cinkosan. Mindannyian felveszik a légzésem ritmusát, együtt szuszogunk a termben mind, mint egy összeforralt massza, az orvostanhallgató megszeppenve, mégis tenni akarva áll és néz lélegzetvisszafojtva, hihetetlen, hogy kivárta, alázatos orvos lesz belőle, és a harmadik-negyedik nyomásra egyszer csak kirepül és csattan az orvos kezében valami, mintha egy pókháló ugrott volna ki a lábaim közül, a férjem feljajdulva elfordítja a fejét egy pillanatra, az orvos pedig a magasba tartja a kislányunkat, mint Simbát, az oroszlánkirályt, és viccesen megjegyzi „ejj, ne nézz ilyen morcosan!”. Tényleg morcosan nézett, mi pedig csak nevettünk mindannyian, hát megérte a nagy hajcihő, itt van végre! Mint egy diadalittas bajnok, tartja a magasba az egyik kezét, én is így teszek, véletlenül belebokszolva az orvosba, aztán bocsánatkérés és hála gyanánt megsimogatom a vállát, remélve, hogy ez nem túl furcsa, bár legszívesebben összeborulnék vele, amiért bízott bennem és én is rábízhattam magam. Gratulációk záporoznak és én nem győzöm megköszönni, nem ezeket, a támogatást, a bátorítást, együttérzést, amire akkora szükségem volt.
Megkérdezik, hogy elvihetik-e a babám egy kicsit, leszívják a torkát, beleegyezem, bizonyára indokoltnak tartják, de azonnal hozzák is vissza, amíg a vágást összevarrja az orvosom. Sem ezt, sem magát a metszést nem éreztem.
Az első közös fotónkat a hallgató készítette rólunk még mindig ledöbbenve az élet csodájától, ettől a szakrális atmoszfrérától révülten.
Az orvos még megkérdezi, mi lesz a kislány neve, majd elköszön, a szülésznő még segít a babánknak megtalálni a cicit, nem kell sok neki, mert úgy kúszik fel a mellkasomon, hogy olybá tűnik, akár járni is képes lenne, elszántan kutat a fejét ide-oda mozgatva, porszívózva a bőröm, aztán - cupp! – többé le sem szakad, csak piheg nyugodtan a testemen. Majd elviszik, hogy gondját viseljék, amíg én regenerálódom, és nincsenek kétségeim afelől, hogy jó kezekben van.
Valaki vacsorát hoz nekem, de épp csak beleharapok, nincs erőm megkenni, rágni, nyelni. Felülök, nagyon vérzek, hirtelen megszédülök, ahogy felállok és visszazuhanok az ágyra. Elönt a vér, azonnal bugyit kell cserélnem. Felajánlják, hogy adnak egy tolószéket, de összeszedem magam és végigkapaszkodva a falon eljutunk valahogy a szobáig. A férjem leteszi a csomagom és elköszönünk. „Holnap reggel jövök.” – mondja, ő is rettenetesen elfáradt, látom rajta, mennyi lelki erő kell egy embernek, hogy ebben a feszültségben talpon maradjon, de ő derekasan helytállt.
Kisvártatva nyílik az ajtó, és a sötétségből egy idősebb nő alakja rajzolódik ki. Tálca és egy befőttesüveg van nála. A boszorkányosan boglyas haját finom, nőies, már-már púderes puhaságú hang ellensúlyozza: „Ica vagyok, az ügyeletes szülésznő. Hallom, nagyon vérzett a szülés után. Hoztam ennivalót, EGYEN! Az egészet! Visszajövök, és ellenőrizni fogom. És igya meg ezt a kancsó teát. Hozok még később.” Az anyukás határozottsága miatt nem merek ellenkezni vele, néhány falat után jól is esik a vastagon megkent kenyér. Ica nem sajnálta belőle az anyagot. Az öt szendvics elfogyasztása és az üveg meleg tea ledöntése után végre ismét melegség járja át a testem, kicsit én is gyereknek érzem magam, megható, jóleső a gondoskodás, hogy számítok valakinek, akivel egyébként nem is ismerjük egymást.
Sírást hallok, a kislányom hangja, biztos vagyok benne, így összeszedem magam és megkeresem a hang forrását. A csecsemősök nyitott ajtajába állok érdeklődni. „Az én babám sír?” – kérdezem, a fiatal lány bólint a nevet hallva, őszinte melegséggel a hangjában hozzáfűzi, hogy éppen fürdeti őt, de minden rendben van. Óvatos mozdulatokkal mosdatja a kicsit az alig megnyitott csapnál, a levendulás fürdető illata tölti be a szobát. „Pihenjen még egy kicsit” – mondja, és nekem több se kell, visszasurranok a szobába és kihasználom még ezt a pár óra nyugalmat.
Hajnalban Ica behozza a kislányunkat. „És most mit csináljak vele?!” – kérdezem hirtelen felocsúdva, hihetetlen, hogy tényleg megtörtént és most már örökké mellettem lesz ez a kisbaba, hihetetlen, hogy valaki bízik abban, hogy tudok rá vigyázni, sőt, hogy éppen rám van a legnagyobb szüksége. „Nem kell vele csinálni semmit, csak vigyázzon rá” – mondja a szülésznő, így magam mellé veszem a pólyást az ágyba, és reggelig alszom a kis csomagot ölelve.
Reggel sorban jöttek az orvosok ellenőrizni az állapotunkat, köztük Éva, a szülésznő is benézett, és elismerését fejezte ki ezért a kitartásért. Elmondta, hogy ő biztos volt benne, hogy nem tudom megcsinálni, de mindenképp látni akarta, hogy alakulnak a dolgok, mert a doktornő nagyon bízott bennem.
A késő esti szülés miatt elhúzódott a papírmunka is, így körülbelül négy napot töltöttünk a kórházban, azalatt a doktornő kiszedte a gátmetszésből maradt varratokat is, tapintatosan megjegyezve, hogy sajnos a lochia nagyon kellemetlen szagú, de normális, nem kell miatta aggódni. Megbeszéltük a kontroll idejét.
A négy napban minden közeli rokon meglátogatott a kórházban, (a COVID előtt, 2019-ben még volt erre lehetőség) csupa finom ennivalóval. Miután a kórházi koszt, úgy tűnt, a berendezéssel együtt még a kommunizmus korából is származhatna, ez rám is fért.
A súlyom éppen csak a baba súlyával volt kevesebb, ahogy hazaértem, de két-három hónap múlva már nyoma sem volt a terhességnek, leszámítva a végérvényesen kiszélesedett csípőcsontomat, mintha a semmiből jött volna ez a szép kislány, és véget ért a baby blues, ami miatt kezdetben bármikor képes voltam sírva fakadni. Kitartó próbálkozás után végre beindult a tejem. Helyreállt a méhszájam és az egyensúlyérzékem, és szinte azonnal, ahogy elmúlt a gyermekágyi folyás, a testem felkészült az esetleges újabb jövevény befogadására, megjött az első menstruációm.
Köszönöm, hogy megoszthattam a történetünket, remélem, egyre több ilyen pozitív élményt lehet majd olvasni a blogon, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor minden orvos valódi elhivatottságból választja a szakmáját, egyúttal minden most szülő nőnek kívánom, hogy ilyen csapat legyen velük akkor is, ha éppen a jelenlegi látogatási tilalom miatt a szeretteikkel nem találkozhatnak azonnal. Ez a bátorító, támogató közeg mindenkinek kijár.
É.
