Kemény fába vágta fejszéjét Emma Donoghue kanadai írónő, mikor A szoba megírásába belefogott. Választott egy témát, amely leginkább eddig csak a bulvárhíradásokban szerepelt – egy pszichopata elrabol egy fiatal nőt, évekig rabságban tartja és elzárja a külvilágtól, gyermeket nemz neki, de a nőnek egy napon sikerül gyermekével együtt megszabadulnia a fogságból – illetve választott egy elbeszélői módot (az ötéves kisfiú nevében, egyes szám első személyben elmondva a történetet), amelyben olyan nagy elődök árnyékával kell megküzdenie, mint például Daniel Keyes, az Ötödik Sally vagy a Virágot Algernonnak szerzője.

„Anya semmitől sem fél. Csak talán a Patástól. Legtöbbször csak úgy hívja: ő, én nem is tudtam, mi a neve, egész addig, amíg nem láttam egy rajzfilmet egy emberről, aki éjszaka jön, és Vén Patás a neve. Én azért hívom így az igazit, mert éjszaka jön, de nem úgy néz ki, mint a tévés, akinek még szakálla meg szarva is van. Egyszer megkérdeztem Anyát, hogy vén vagy nem, és Anya azt mondta, majdnem kétszer annyi idős, mint ő, ami elég vén.”

Keyest érzem is a sorok közt (főleg a milliószor elolvasott Virágot Algernonnak könyvet), talán a tévés rajzfilmfigurák és a belőlük növesztett szimbólumok, talán a fordítás miatt, talán a téma miatt, de nem úgy, hogy az írónőt egyszerűen epigonnak kiáltsam ki, az viszont valószínűleg igaz, hogy aki szerette azt a könyvet, az ezt is szívesen elolvassa majd.

„Mézeskalács Jack kiugrik a sütőből és fut és gurul és gurul és fut, hogy senki se tudja elkapni, se az öreg néni, se az öreg bácsi, se a cséplők, se a szántók. De a végén hülye, mert hagyja, hogy a róka átvigye a folyón és jól bekapja.

Ha én tortából lennék, megenném magamat, mielőtt más meg bírna.”

Ha valaki tizenhét négyzetméteren él le öt évet, az egyetlen eleven ember, akit maga körül lát, az az anyja, és a külvilágról mindösszesen egy tetőablakból, egy pár másodpercekre kinyíló ajtóból és a televízióból tájékozódik, akkor valószínűleg máshol lesz neki a világ közepe, mint azoknak, akik „rendesen” élnek, nagymamával-nagypapával, szomszédokkal, kerttel és pajtásokkal. De a legszörnyűbb azzal szembenézni, hogy a meglehetősen traumatikus szabadulás utáni élet cseppet sem olyan egyértelmű és problémamentes, mint ahogy a Szobából tűnt, ahol a Kint maga volt a minden földi élvezetek paradicsoma. És újratanulni élni akkor sem egyszerű, ha a legtöbb segítő tele van jóindulattal, sőt a tudományos alapjaik is megvannak, hogyan kellene Jacket és anyját visszavezetni a normális életbe.

El kell dobni a Fogat, ami Anya rossz foga, és Jack a szájában tartja, ami Anya, ha anya épp Nincs Ott. Egyáltalán, meg kell szokni, hogy van olyan, hogy Anya Nincs Ott. A Kintben az ötéves kisfiúk már nem vigasztalódnak úgy, hogy az anyjuk szoptatja őket, és a Kintben a kisfiúk általában rövid hajat viselnek. A Más Emberek nem értik a meséinket, mítoszainkat, nem ismerik a Szobát, amit Anya soha többé nem akar látni, de Jack búcsút akar inteni neki még egyszer, látva, hogy többé nem olyan, mint volt, de kétségkívül létezett.

„-Nagymama azt mondja, van még  belőle több.

-Mi?

-Olyan emberek, mint ő, a világban.

-Értem – mondja Anya.

-Ez  igaz?

-Igen. De az a csel az egészben, hogy sokkal több ember van középen.

-Hol?

Anya kinéz az ablakon, nem tudom, mire.

-Valahol a jó és a rossz között – mondja. – A kettő darabjaiból vannak összerakva.”

Az író meglehetősen óvatosan ábrázolja az anya és elrablója viszonyát. Az asszony, talán annak köszönhetően, hogy a fia vele lehet, meglehetős távolságtartással viszonyul hozzá, hiszen nem ő az egyetlen beszélgetőtárs és létező emberi lény, mint a nagyon is valóságos Natascha Kampusch-ügyben. A Szoba így inkább valamiféle abszurd börtönre emlékeztet, amiből Pillangó-Anya és Pillangó-Jack folyamatosan szökne. Látszólag semmi jele a Stockholm-szindrómának, ami szabadulás után keserítheti meg igazán az áldozat életét, bűntudattal, zavart érzésvilággal, egyfajta kóros kötődéssel az elrabló-erőszaktevő iránt. Hogy mégsem sikerült ép lélekkel túlélni a több éves fogságot, azt azért érzékelteti a szerző: az anya, aki vitamintablettákkal és tornagyakorlatokkal vigyáz saját és fia egészségére, mindennap mesét mond és mókázik, öngyilkosságot kísérel meg a kórházi rehabilitáció ideje alatt. "Sokszor úgy van, hogy Jack nekem elég" - mondja, miután évekig hiába vágyakozott arra, hogy Jacken és a Patáson kívül valaki mást is láthasson.

„Nagymama elolvassa nekem A csavargó kisnyuszit, de ma este nem tetszik. Egyfolytában arra gondolok, hogy mi van, ha az anyanyuszi az, aki eltekergett és elbújt, és a kisnyuszi nem tudja megtalálni.”

Bár a kötet végén hosszú lista olvasható arról, ki mindenki segített a regény megírásában, a gyermeklélektani-pszichológiai (tudományos) források felsorolása hiányzik.  Ha valaki többet akar megtudni magáról a Stockholm-szindrómáról vagy a poszttraumás stresszről, akkor  A szoba azért úgy érzem, ehhez önmagában kevés. Arra viszont elég, és kellően jól megírt is, hogy árnyalja a bulvármédia által tálalt „szörnyű szenvedéseken ment át, de most, hogy kiszabadult, boldogan és könnyedén él, míg meg nem halt”  típusú, felszínes történeteket, amelyek semmit nem árulnak el abból, valójában mi mehet végbe az áldozatok lelkében. Attól tartok, ez teljes mértékében még a pszichiátereknek sem sikerült.

Alexandra Kiadó, 2011. 2999 Ft

Vakmacska