A történet 2010 szeptemberében kezdődött. Egy hároméves kapcsolat után, fellélegezve vetettem bele magam a bulikba, szabadságba. Tetszett ez az életforma, fiatalként nem is vágytam másra, csak hogy végre kiélvezzem az életet egy "tiniszerelem" és a rengeteg tanulás, munka után. El is kezdtem hát ÉLNI, buli minden hétvégén, pörgés, másnap lazulás, aztán előről.
Így ment ez jó pár hétig, belecsúsztam sok mindenbe, amire ma már nem vagyok büszke, de akkor nem érdekelt senki és semmi, csak hogy jól érezzem magam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán lejjebb kéne vennem a tempóból, de aztán mindig történt valami, ami miatt elhessegettem a gondolatot. Kit érdekelnek mások? Kit érdekel bármi is? Élj a pillanatnak, ez volt a szlogenem. Ennek hála, nagyon sok dolgot tettem, amit már bánok. Alkalmi kapcsolatokba keveredtem, amik nem vezettek sehová, csak voltak. Akkor és ott jó volt. Másnap már egy üres kartondoboznak éreztem magam, akinek nincsenek elvárásai, nincs tartása. Egyik este végül nem mentem bulizni, bevágódtam a gép elé és chateltem. Csupa ismeretlen ember, senki sem őszinte, szinte mindenki hazudik, szinte mindenki perverz, de vannak kivételek. Egy ilyenre vártam, de csak nem talált meg egy normális ember sem.
Már épp feladtam a harcot a sok hülyével, amikor rám kattintott valaki. Normálisnak tűnt, de elküldtem a búsba, mert addigra már vagy 20 agyamenttel volt négy mondatos beszélgetésem. Elköszönt illendően és megjegyezte, hogy sajnálja. Ekkor valamiért visszakattintottam rá és elnézést kértem, elmondtam neki, hogy mennyi idiótával volt dolgom aznap, és nézze el nekem a kirohanásomat. Beszélgettünk bő egy órát, nagyon egy húron pendültünk. Elkérte az msn címem, ott folytattuk, éjszakába nyúló beszélgetés lett belőle. Kiderült, hogy egy városban lakunk, vannak közös barátaink. Bejelölt a legismertebb közösségi oldalon, ahol egy kép sem volt róla.
Megbeszéltük, hogy találkozunk, elszívunk egy bölcs cigarettát és megvitatjuk az élet dolgait. Vonakodva megadtam neki a számom. Másnap sms-re keltem, valaki feltöltötte a kártyám. Eszembe nem jutott, hogy talán ő, azt hittem félrenyomták a számot. Írtam neki rögvest egy sms-t, hogy mit csinál, merre jár. Visszaírt sokat sejtetően, hogy vajon ki töltötte fel a kártyám? Tetszett ez a kis meglepi tőle, aranyos gesztusnak tartottam, de egyből felütötte a fejét egy gondolat, hogy biztos vár valamit cserébe, így kicsit alább hagyott a lelkesedésem. Kicsit takarékra tettem a dolgot, hadd főjön.
Eltelt pár nap, minden este beszéltünk, megkedveltük egymást, nehezen búcsúztunk el, még így a monitoron keresztül is. Végül hagytam magam rábeszélni egy találkára. Fogalmam sem volt, hogy kivel fogok megismerkedni, már a kinézetét illetően, mégis úgy készültem órákon át a randira, mintha mr.tökéleteshez kaptam volna időpontot. Rettentően izgultam, amikor útra keltem, a szívem a torkomban dobogott. Én értem oda előbb, 2 perc várakozás után megérkezett Ő is. Magas, jóképű, lenyűgöző mosollyal és bugyicsúsztató hanggal. Közvetlen volt, én is vele.
Beültünk a kocsijába és mentünk a semmibe, szó szót követett, kiveséztünk sokmindent. Cirka 5 órát voltunk együtt első nekifutásra, nem akartam elválni tőle. Megkérdezte, lenne-e kedvem felmenni hozzá, mert tél volt, hideg. Nemmel feleltem, azt hittem, csak meg akar fektetni. Nem lett volna ellenemre, de nem akartam ezzel nyitni egy új ismeretséget.
Megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk. Hajnalban még jött egy sms tőle, szívet melengető volt. Másnap szintén találkoztunk, felmentünk hozzá, de nem történt semmit. Filmet néztünk, vacsit rendeltünk, beszélgettünk, péntek lévén nem siettem haza, összebújva elaludtunk. Másnap hazavitt, de már jött az sms, hogy mennyire jó velem, ismételjük meg a tegnapit. Nem kellett kétszer mondani, naná, hogy megint okéztam. Ismételten csak nála voltunk, de ekkor történtek dolgok. Utána a fellegekben jártam, életem legszenvedélyesebb szeretkezése volt.
Teljesen elfeledtette velem az előző pofára esésem, meg úgy mindent. Közben persze még mindig bulizgattam, ha nem vele voltam, pörögtem, amit ő nem nézett jó szemmel, mondván tönkreteszem magam. Igaza volt, de nem értettem, hogy miért nem vagyok jó neki úgy, ahogy vagyok. Fellázadtam, a saját életembe senki ne szóljon bele, csinálok, amit akarok, neki is meg voltak a dolgai, igaz nem olyan durvák, mint az enyémek. Összejöttünk, rengeteget voltam nála, már-már ott laktam, csak dolgozni jártam el és haza, összeszedni a cuccaim másnapra.
Február végén találkoztunk először, áprilisban összeköltöztünk. Mi tagadás, teljesen elvarázsolt. Ő korábban indult munkába, minden reggel írt nekem valamit, amolyan szerelmes levelet, amitől jól indult a napom. Kaptam tőle egy órát, csak úgy, azt mondta, megérdemlem. Azelőtt soha nem kaptam ékszert senkitől, odáig voltam, gondolhatjátok. Borzasztóan féltékeny típus volt, az összes fiú barátom zavarta, na meg a bulik... Budapesten buliztam egy hétvégén, nagyon nehezen akart elengedni. Barátnőkkel voltam, szétcsúszást terveztünk, feltankoltunk hát minden földi jóból, legalábbis azt hittük. Reggelig pörögtünk, mint az ipari villanyóra, aztán vonatra ültünk, hogy indulás haza.
Azt tudni kell, hogy én madárétkű voltam, csak akkor ettem, ha már az ájulás szélén álltam. Kérte, hogyha hazaérek, hívjam fel, ő vár. Nem hívtam, mert olyan állapotban voltam, hogy gondoltam, ebből marha nagy balhét fog csinálni. A nagymamámmal éltem, pontosabban onnan költöztem hozzá, de bármikor haza tudtam menni. A mami épp wellnessezni volt valahol, felmentünk hát hozzá, afterozni. Nagyon rosszul lettem, túl voltunk jó pár utcán és bogyón, ki tudja, hogy mi tartott életben. Remegtem, lila volt a szám, kértem a csajokat, hogy menjenek el. Délután 3 körül aztán beállított Ő és olyan szidást kaptam, hogy csak lestem. Közölte, hogy azonnal hazamegyünk, hogy így soha többet nem akar látni. Valószínűleg valami méreggel kevert cuccot kaphattam, mert már az ájulás szélén álltam, megmértük a hőmet és 35 volt, szájban mérve... Nem akartam kórházba menni, így ő ápolt. Betakart, forró teát itatott velem, rengeteg vizet, elaludtam.
Másnapra arra keltem, hogy ül az ágy szélén és csak néz. Néz, hogy lélegzem-e. Állítása szerint egész éjjel nem aludt, mert annyira aggódott. Ultimátumot adott, hogy vagy befejezem a hülyeségemet, vagy ő kilép az életemből. Nem akar fiú barátokat a közelemben tudni, nem akarja, hogy még egyszer így kelljen látnia. Elfogadtam, de a háta mögött még kétszer belecsúsztam a dologba, eltitkoltam.
Neki is volt szenvedélye, szívott. Kértem, hogy ő is tegye le, tegyük le együtt, kezdjük újra az életet és a kapcsolatot. Letette, letettem. Boldog hónapok következtek, aztán állítása szerint a stressz miatt, elkezdett visszaszokni. Mindennapossá vált, amikor megemlítettem neki, hogy nem erről volt szó, akkor mindig visszavágott, hogy miért ekkora baj ez? Annyira nem zavart, mert rendesen dolgozott, rendben voltak köztünk a dolgok, de nem értettem, hogy nekem miért kellett lezárnom az egész addigi életem és ő miért nem képes az övét? Szeretett, szerettem.
Múltak a hónapok, jó volt együtt. Aztán terhes lettem, valószínűleg 2012 januárjában, a születésnapomon foganhatott meg, védekezés mellett. Februárban vártam a havim, csak nem jött. Gyógyszert szedtem, mindig pontosan jött, de amikor már a 7 napos szünet ötödik napján sem volt híre, akkor vettem egy tesztet. Másnapig vártam, ő dolgozott, én szabadnapos voltam, gondoltam reggel ellövöm, de kizárt, hogy terhes vagyok. Megjelent a két csík... Teljesen elsápadtam, hogy ez hogy lehet, miért pont most, miért??? Rögtön kértem időpontot a nődokihoz, gondolván, ő majd megmondja a tutit. Arra a hétre kaptam is, alig bírtam kivárni.
Betipegtem, elmondtam gondom-bajom, közölték, hogy olyan nincs, hogy gyógyszer mellett terhes lettem. De, mégis volt. Ott volt egy fekete kis paca a képernyőn, egy feketelyuk a méhemben, egy másik galaxis, egy ismeretlen lény háza. Elküldtek egy tucat vérvételre, pisi-vizsgálódásra, a gyógyszerszedés miatt. Minden érték rendben volt, előálltam hát a hírrel. Ő teljesen ledöbbent, azt mondta, hogy nem akar még apa lenni, nem és nem. Én sem akartam anya lenni, nem egy év ismeretség után akartam volna bárkitől is gyereket. Aztán eltelt pár perc és azt motyogta, hogy tartsuk meg. Ennek így kellett történnie, ez így lesz, lesz egy gyerekünk. Hallani sem akartam róla, de ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, hogy velem van.
Magyarán kezdődött a rosszullét, a szédülés, minden kellemetlen tünet. A 9.hét tájékán vége lett a rossznak, felváltotta egy eufórikus állapot, hogy egy emberi lény növekszik bennem. Letettem a cigit, mert elhatároztam, hogy megtartom. Felneveljük, végülis jó a kapcsolatunk, igaz vannak hullámvölgyek, de kinél nincsenek? Itt kezdődtek a gondok, vagy micsodák. Nem akart szeretkezni. Azt szajkózta, hogy én most gyereket várok és neki így nem megy. Én most anyahajó vagyok, nem szenvedélyes szerető. Különösebben nem is kívántam a szexet, így nem vágott földhöz a dolog, rá meg nem gondoltam, hogy ő talán mégiscsak igen. Egyszer sikerült rábírnom egy hancúrra, úgy 12 hetes lehettem, aztán ennyi volt.
17 hetesen durva görcsökkel bekerültem a kórházba, el is tiltottak szinte mindentől. A munkától, szűzi életre ítéltek és kímélő módba kellett kapcsolnom magam. Eleinte tetszett is, aztán egy hónap után kezdett nyűg lenni a dolog. Itthon tettem-vettem, sütöttem-főztem, átrendeztem az egész lakást. A kapcsolatunk jó volt, leszámítva a szenvedélyét, ami engem nagyon zavart. Zavart, hogy semmihez sem volt kedve, nem akart vásárolni, mert még korai... 30 hetes voltam, amikor megvettük az első dolgokat, akkor is csak fújtatott, hogy mennyi pénzt el kellett költenie.
Én boldog voltam, ő ingerült. Veszekedtünk is emiatt, hogy rettentően indulatos és ezt látva/hallva én is csak ideges leszek. Mindig ígérgetett, hogy mielőtt megszületik a babánk, leteszi, amit le kell. Sokszor sírtam a finisben, mert közölte, hogy elmegy ide, elmegy oda, egy óra és jön, amiből persze lett három, de tudtam (tudtam?lehet ilyenben biztosnak lenni?), hogy nem csal meg, csak csinálja a hülyeségét.
A szülésre sem akart bejönni, mert nem bírja a vért. Nem is erőltettem, szíve joga. Aztán ahogy közeledett a nap, meggondolta magát. Bent akart lenni a fiunk/lányunk (akkor még nem tudtuk) születésénél. Eljött a nap, 2012 októberében megindították a szülést.
Hamar lezavartuk és megszületett csodálatos kisfiunk, Ádám. Sosem láttam sírni a párom, akkor viszont patakokban folytak a könnyei. Ott volt ő, egy ordító, ragacsos, véres, lila, csúcsfejű kis gombóc, aki mindennél és mindenkinél szebb volt, tökéletes. A következő napok meghittségben és szeretetben teltek. Kaptam egy hatalmas csokor virágot, benne levélke:
"Most még jobban szeretlek, mint eddig! köszönöm Neked a fiunkat, köszönöm, hogy vagy nekem, hogy vagytok nekem, hogy családot kaptam."
Minden szuper volt, rózsaszín mázas sütemények, tökéletes boldogság, elfeledtetett mindent, amit nem lehetett elfelejteni.
Még mindig nem tette le AZT, pedig voltak nagy ígérgetések. Én el voltam foglalva a fiunkkal, ő élte tovább az életét. Amikor hazahoztuk, csak nézte, szeretgette, csodálta, ahogy én is. Teltek a hetek, nem volt kedve semmihez. Soha semmihez nem volt kedve, amit én szerettem volna, csak menni a haverjaihoz, főleg esténként, cigizni, lazulni, aztán hazaesni, kérni a vacsorát. Nem akart velünk sétálni, ingerült volt, ideges. Tudtam, hogy a cigizés miatt van, én is csináltam régen, megváltoztatja az embert. Ha kértem, hogy tegye le, mérgesen hozzámvágta, hogy örüljek, hogy nem részegre issza magát. Nem örültem.
Bár ez egy fokkal jobb volt annál, de nálam kb. annyit tett, minthogy: örülj, hogy csak a lábadat vágom le, nem a fejed. Nem vette komolyan a kérésem, elviccelte, elterelte, én hülye pedig mindig hagytam vakvágányon állni a dolgot. Voltak napok, amikor kikeltem magamból, ilyenkor kiröhögött, rámszólt, hogy ne emeljem fel a hangomat vele szemben. Én felemeltem, mert jogos volt, ő faképnél hagyott. Soha jelét nem láttam annak, hogy egy kicsit is elgondolkodna azon, amit mondok.
Aztán egyszer teljesen komolyan leültem elé és közöltem, hogy válasszon. Vagy az a szar, vagy mi. Kérdezte, hogy jól hall-e? Mondtam, hogy igen, tökéletesen. Ha ezt nem képes feladni értünk, akkor elgondolkodom, hogy hogyan tovább. Úgy tűnt, észhez tért, egy hétig mellőzte a mókáját, aztán talált rá okot, hogy megint begyújtsa. Annyit mondtam, hogy most már értek mindent. Kikelt magából, hogy ez miért akkora baj, miért zavar engem, miközben én is csináltam? mondtam, hogy épp ezért, mert csinálTAM, már nem csinálom és nem akarom őt minden nap beállva látni. ezt leszámítva normális életünk volt/van, dolgozik, mint a güzü, jól élünk. azonban... vannak dolgok, amik felett nem tudok elsiklani és forrok a dühtől, hogy ezt képes megcsinálni.
A gyereknek új zokni kellett, kérdezte, hogy minek az, hisz van neki. Válaszoltam, hogy csúszásgátlós kell, mert álldogál,lépeget és kicsúszik a lába a simában. Most nincs pénzünk rá, érkezett a válasz. Majd este elment és vett magának, amit szokott. Baromi mérges lettem, hogy a gyerekére nincs pénze, de a szarjára van és ez nem egyszeri eset volt, megismétlődött párszor. Sokszor össze kellett húzni a szíjat a hónap végén, de a kis haverjára mindig volt pénze, mindig megoldotta, hogy legyen mit szívnia.
Emiatt nincs intim kapcsolat közöttünk, a telefonján pornót néz, engem elhanyagol. már régóta nem mondja, hogy szeret, csak ha kérdezem. nem közeledik felém, ha kérdezem, akkor faggatásnak veszi, sóhajtozik. Jelenleg 9 hónapos a fiunk, és nagyon sokat gondolkodom azon, hogy miért törődök bele a dolgokba. Tényleg ennyire ragaszkodok hozzá, miközben semmi érzelmet nem kapok? Tényleg elhiszem, hogy megváltozik még egy 30 éves ember és tényleg, őszintén hiszem, hogy lehetek még boldog vele? Igen, talán épp itt hibázom. Ha reálisan előretekintek, akkor ugyanezt látom évek múlva is - és nekem nem ez kell, nekem érzések kellenek, szeretet, szerelem, szenvedély, úgy, mint régen, de ez már sosem lesz az... Ő még egy gyereket akar, én is, de így nem. Így ezer százalék, hogy nem. Néha arra gondolok, hogy oké, legyen, legalább ők szeretni fognak engem és legalább őket szerethetem.
Miért volt az elején annyira tökéletes minden, és most miért nincs meg ennek legalább a töredéke?
Niki
