Nézem a latinos nevűekből álló, de a program szerint németországi kortárs táncosokat, a guineai táncos-akrobata csoportot, aztán a prágai La Putyka cirkuszi csapatot a Szigeten, amelyet tavaly óta a kijevi Cirkuszművészeti Akadémia fiataljai is kiegészítenek, és egyfolytában arra gondolok, hogy az emberi test egy csoda. Csodálatos dolgokra képes. Szavak nélkül egész történeteket elmondani, a legmélyebb és legösszetettebb érzelmeket kifejezni két mozdulattal. Csodálatra méltó könnyedséggel végrehajtani szinte lehetetlen koreográfiákat, mozgásformákat.

Persze csak akkor, ha úgy használjuk, hogy élünk a lehetőségeinkkel. Hogy mozgunk, gyakorlunk, kísérletezünk. Hogy örülünk a mozgásnak, a táncnak, a sportnak – és nem csinálunk belőle se erőltetett rekordkísérleteket vagy egymást és önmagunkat folyamatosan gyötrő versenyt, és főleg nem pusztítjuk valami teljesítmény, vagy valami képtelen életmód kedvéért kemikáliákkal és durva beavatkozásokkal.

Ezekből a táncosokból és akrobatákból ugyanis egyfolytában sugárzott valamiféle könnyedség, öröm – pedig nyilván évek munkája van a produkciójuk minden mozdulata mögött.

Mégis kedvet csinálnak mindenféle mozgáshoz, amellett, hogy elgondolkodtattak, mennyi mindent lehet szavak nélkül is kifejezni – és mennyi lehetőségünk van a szétcincált, félreértett, félremagyarázott, félregondolt szöveg mellett arra, hogy átadjunk valamilyen érzést vagy gondolatot. És hányan vagyunk, akik szinte soha nem használjuk ezeket.

Meg az is eszembe jut, mennyire jó lehet, ha valaki ennyire tudja uralni és irányítani a teste minden porcikáját és mozdulatát.  (Nekem fiatalkoromban se adatott ez meg sosem, igaz, sose próbálkoztam keményen, hogy ezen lényegesen változtassak. De nem is fogtam fel, mit veszítettem, és azt sem, mennyiben befolyásolhatja ez majd idősebb éveim minőségét)

Ahogy azt sem igazán fogtam fel sokáig, mennyivel más lehet a kommunikáció minősége, ha értünk más nyelveken is, nemcsak a sima beszédén. A zene, a tánc, a mozdulat, a szavak nélküli hang, a ritmus nyelvén. (Bár szöveggyáros vagyok, sokszor ábrándulok mostanában ki a szövegből, és az érdekel, ami a szavakon túl van...)

Illetve: mit csinálunk a szabadidőben? Egyre többen vannak, akiknek a szabadidejét csupa passzív dolog tölti ki. Szeretünk összegyűlni, majd nézni, hogy valaki mások csinálnak valamit-  ez alól sokszor a Sziget se kivétel. Nézzük (ülve vagy ácsorogva) a táncosokat, az akrobatákat, a zenészeket, a dobosokat, más helyeken a focizókat, a kézilabdázókat, a futókat, az úszókat. Kutatások alapján ilyenkor az ember agyában hasonló (mondom HASONLÓ! ) érzetek keletkeznek, mintha maga is épp csinálná ezeket – tehát focizna, futna, táncolna, ugrana, énekelne vagy dobolna. Jól is érzi magát tőle – de mennyivel jobban érzi magát az, aki maga is fut, ugrik, táncol, esetleg énekel, dobol, tud még bukfencezni, lovagolni, zongorázni, csárdást vagy flamencót táncolni, és rendszeresen használja is ezeket a tudásokat. Mennyivel érzi jobban magát, mint az, aki ül a munkahelyén, hazakocsizik, majd egy másik képernyő előtt ül tovább? Hétvégén pedig marad szórakozásnak a vásárlás, a másokkal való további üldögélés és eszegetés, mert más nem megy, se a dekázás, se a fekvőtámasz,  de a rock and roll meg a gitár sem, mert nem uraljuk a testünket, a hangunkat, a ritmust, és a gyerekeinknek se tudjuk így átadni – se a tevékenységek örömét, se a titkos vagy közismert módszereit.

Hajnali kettőkor egy totál ismeretlen pakisztáni zenekar játszik a Global Village kis színpadán, tradicionális énektudást (magas, fejhangú, elnyújtott ének) vegyítenek modern elektronikus eszközök keltette ritmusokkal, és egy elektromos erősítőre kötött, de látszólag népinek tűnő hangszer dallamaival, az eredmény meglepően táncolható és befogadható, két ráadást is adnak, le is késsük a HÉV-et, de hamar jön a következő, egye fene, megérte. Az az érzésem, hogy még ezen az amatőr és cseppet sem akrobatikus szinten is nagyobb örömet okoz táncolni-tapsolni, mint pusztán üldögélve bámészkodni. AZ ilyen élmények után szokott az ember beiratkozni salsa-vagy hastánctanfolyamra, elővenni videókat, amelyek lépésről lépésre mutatnak elsőre kacifántosnak tűnő gyakorlatokat, vagy áttervezni úgy a napot, hogy beleférjen némi zongorázás, edzőtermi edzés vagy egy óra biciklizés. Mert van testünk, és hihetetlen örömöt tud okozni a használata – még ha a képernyők előtt görnyedő napokban azt is elfelejtjük, hogy egyáltalán létezik, azokat a tízperceket kivéve, amikor valami ennivalót gyömöszölünk be a testünk felső részébe.

A gyerekek még tudják, lebontják a lakást, ha nem mozoghatnak, borzasztó, mennyire nem tud a városi létforma elegendő lehetőséget biztosítani rá, és borzasztó, pár fogalmatlan felnőtt mennyire el tudja venni a kedvüket később. Akárcsak a profi táncosoknak és akrobatáknak, nekünk is van testünk, és amíg nem hízik-esik szét teljesen, addig olyan jó (volna) így használni!

Vakmacska