RENDKÍVÜLI KÜLÖNKIADÁS :D

Öt évvel ezelőtt...

Ügyintézőként dolgoztam, javarészt ugyanazokkal az ügyfelekkel. Voltak néhányan, akik kiszínezték a napomat a kedvességükkel, jófejségükkel és itt mindegy volt, hogy nő-férfi vagy fiatal-idős.

Az irodista csajok, akikkel jókat vihorásztunk vagy éppen a kontyos néni, aki az elszámolása aljára írt egy szívhez szóló, napvidító üzenetet. A fess idős bácsi, aki mindig mondott valami kedveset egy pici csoki társaságában.

Meg a jófej fiatalok, akikkel egy húron pendültünk. 

Már az feldobott, ha ezek az emberek beléptek az ajtón, mégha nem is hozzám kerültek. 

Volt egy srác, akit nagyon bírtam. Ilyen tök fura, izgalmas fazon. Úgy értem, volt valami klassz a kisugárzásában. Bolondság és nyugalom egyszerre.

Akkortájt havonta más színű volt a hajam. Rózsaszín, lila, kék, türkíz... 

(ma is visszasírom)  

Ő mindig mondott véleményt, akár rosszat is. Ami a szívén, a száján. Gyakran futottunk össze. Mindig dumáltunk míg intéztem az ügyeit. Gyorsan kiderült, hogy a kelta-viking kultúra mindkettőnk szívügye, ahogy a rock zene és egyéb marhaságok. 

Aztán egy nyár végi napon észrevettem, hogy ő következne, de kiállt a sorból, maga elé engedve mást, hogy hozzám kerüljön, majd rámmosolygott. Nyilván jól esett.

-De cuki vagy! Feldobtad a napom!

-Jófej csajnak tűnsz!

A Facebooknak hála chatelni kezdtünk. A profilját nézve nem tudtam sírjak-e vagy nevessek?! Bár tudtam, hogy nagyon nem vagyunk egy évjárat, azért ez sokkolt. 

Basszus! 

Mondjuk a négy gyerekem bizonyára nála is hasonlót okozott. 

Kár, hogy nem láttam az arcát....hihihi. 

A korom viszont valahogy egyaltalán nem hatotta meg. Csak meglepte. Nem gondolta.

Mondtam, hogy én nem vagyok "olyanlány", de cseverésszünk, ahhoz van kedvem. 

Neki is volt. Már aznap a bejártanál várt, mikor végeztem. Vagy két órát dumáltunk. 

Akkor egy fagyizóban dolgozott. Ha arra járunk, ugorjunk be a gyerekekkel. Beugrottunk. 

Ha szabadnapos volt mindig taliztunk. Jókat dumáltunk, élveztük a zenét, fetrengtünk a fűben. 

Néha elkísért utána az oviba a gyerekekért. Imádták azonnal. Az oviban más óvónénik azt hitték, hogy KicsiFiú és KicsiLány apukája. Mondjuk elég korai lett volna az az első randi....hehe.

Bizonyára remélte, hogy előbb-utóbb mégiscsak "olyanlány" leszek, de nem igazán lettem. Ő mégis egyre több időt töltött velem/ velünk. 

Simán főzött egy vacsit, terelgette a gyerekeket lefekvéshez vagy felteregette a tiszta ruhát.

 Közben dumáltunk.

Aztán egyszercsak becsapott a villám.

A felismerés, hogy ez nagyonis szerelem. Hiszen a levegő izzott, pattogtak a szikrák, a gyerekek már szorosan egymás mellé rajzoltak minket a lapjaikon, de a kapcsolatunk maradt nagyjából a barátzónában, hiszen ennek semmi értelme nem lenne. Részemről full gáznak éreztem amúgy is. Mármint azt, ami a személyinkben van. Hát nem éppen egymás számszomszédjai. Nagyon nem!

Aztán pontot tettünk, mert ez egy hülyeség. Halálra van ítélve az egész már első perctől kezdve. 

Nem kerestük egymást.

Persze mi hittünk benne. Egy kicsit. 

A szerelmesek vak reményével. Viszont mindig akad aki a földre ránt, amikor épp repkedni kezdesz.

Újra találkozgattunk, de tartottuk a távolságot. Baromi kemény volt. Hol ő lépett hátra, hol én.

Egyre nehezebb volt a barátzónában maradás és nem akartunk nagyobb fájdalmat okozni egymásnak. Megint nem kerestük egymást.

Gyorsan kiderült, hogy mindegy. Ez fáj már most is. 

Pár hét nyüszítve kínlódás után vettünk egy nagy levegőt és belevágtunk.

 Akkor hadd fájjon!

 Lesz, ami lesz, tart amíg tart. 

Gondoltuk ő szerez egy kis élettapasztalatot, nekem meg egy ugródeszka és lelkitámasz a válás nyomorúságos időszakában. 

Ennél rosszabb mi történhet?

Mert a válás akkor is nagyon fáj, ha az ember maga hozza ezt a döntést.

Szóval egy pár lettünk. 

Tomboltak az érzelmek, repkedtek a csillámpónik. Hihetetlen összhang volt közöttünk és valahogy ezek a korai cikis tabu dolgok is teljesen hiányoztak. Ha szőrös, hát szőrös... Ha büdös, hát büdös.

Totál egy hullámhosszon rezegtünk.

Egyszer az életben voltam már ilyen szerelmes. A sors fintora, hogy pont abban az évben lett vége, mikor ő született...

Alig egy hónap telt el, mikor feladtam. Nem bírtam a nonstop ítélkezést a munkahelyen, a család folyamatos aggodalmát.

Meg egyáltalán... Szembenézni önmagammal. 

Néha a szembejövő emberekkel.

Nekem ez nem egy büszkeség volt 40 évesen, hogy juhuhúúú 20 éves pasim van, nézzétek mekkora királylány vagyok!

Inkább nagyonis gáz. 

A személyisége tök oké volt, csak azok a számok...

Szóval már nyomasztó volt a környezetünk annyira, hogy szakítottam. De ő nem ad fel semmit! Pláne nem ilyen könnyen.

Kiállt értem és mellettem. Szembeszállt bárkivel. Kemény időszak volt. 

Alig fél év után hozzánk költözött. A gyerekek már nagyon várták, hogy velünk lakjon. Na őket nem hatotta meg a nagy korkülönbség semennyire. Éppen kamaszodó NagyFiúnak biztos okozott nehézséget, de sok jele nem volt és beszélni se nagyon lehetett vele akkortájt semmiről, ami lelkicucc. De jól kijöttek.

Itthon nem érdekelte, csak kifelé. 

Nem jött velünk szívesen egy darabig. 

A lányok odavoltak. Lehetett cicázni. 

KicsiLány még most is sokszor az ölébe kuporodik. NagyLánynál mostanra ez elmúlt, de kis kihagyással jó köztük a kapcsolat. Újra van esti ölelés. KicsiFiú pedig azonnal megérezte, hogy ők ketten nagyonis hasonlóak. 

Én sokszor csak pislogtam, hogy vajon ez a srác Vekerdyt olvasott kötelező olvasmányok helyett az elmúlt években?! Nagyon durván jól kezelte a gyerekeket. Most is, bár már ő is sokat hibázik, mint minden szülő. Úgy értem jó látni, hogy ő sem tökéletes. Hehehe.

Ugyan a családba illeszkedés gyorsan ment, benne sokáig voltak kételyek. Imádom, hogy még ma is aggódik azon, hogy jól neveli-e a gyerekeket. Nem volt-e túl szigorú és tök magatól vágja, hogy melyik gyereknek kell bónusz figyelem.

Milliószor éreztem, hogy kemény ez az élet amiben élek, cseppet sem fiatal srácnak való. Nem is! De ő bírta, bírja. 

És hogy mi van a generációs különbséggel?Valahogy nem gond. Mivel én lököttebb vagyok, mint az átlag ő meg komolyabb, így valahol középen összeérünk. Végre nem kell azon kattognom, hogy lehetek-e önmagam vagy az ciki lesz a másiknak. A világlátásunk is eléggé egyező. A gatyát egyértelműen ő hordja, anyáskodásról szó nincs! Persze van, amiben kevés a tapasztalata és abban adok tanácsot vagy mondok véleményt, de ennek ellenére sincs az az érzés, hogy ne lennénk egy szinten. Semmit nem oldok meg helyette.

Más dolgokban meg én kérem ki a véleményét vagy pont ő ránt ki a naivságomból.

Nem az a nagy bulizós típus, mint én voltam, szóval nem probléma ez sem. Amúgy se lenne. Buliznánk együtt...hehe. Végülis ezt csináltuk PiciLány születése előtt is.

Néha elmegy a haverjaival vagy ők jönnek hozzánk. Vagy koncertezünk együtt. Ez pont az én kattanásom.

Alapvetően pontosan ugyanolyan témákon vitáztunk/vitázunk mint bármelyik pár. Ez a ki hány éves dolog nem téma köztünk már. Az elején... akkor még ment ezen a kattogás. Főleg nálam. Erre ő mindem tükör és kirakatüveg elé berátnott, hogy "Nézd milyen jól nézünk ki együtt!" Mostmár csak néha poénkodunk rajta.

Ami nehéz, az mindig a környezet. Bár nem sűrűn mondják meg ránézésre sem azt a sok évet köztünk -hála anyum genetikájának meg a nem tudom még minek- nyilván látszik. A csodálkozó szemek már max mosolyt csalnak a szánk sarkába. Ami viszont folyton ott van, az a munkahely. Ahol mindig van, aki furán néz, aki ítélkezik látatlanul, sutyorog a hátunk mögött. Nagy dobra nem verjük, de valaki biztosan tudja, mert azért nem titkoljuk. Onnan meg futótűzként terjed. Hogy az iskolában a tanárok arcát már ne is említsem, mikor NagyLány ügyeit intézi.

Rengeteg meredek pályát dobott az élet. Nyilván a családdal megkűzdés volt az első és legnehezebb. Aztán ott voltak a kamaszodó gyerekek a kamaszbajaikkal, tanulási gondok, nevtanos papírok, covidban online oktatás vagy munkanélküliség...vacak munkabeosztás miatt eltávolodás...és egyáltalán...  a szokásos nézeteltérések a gyereknevelésben, a létezésben.

Vagy a szülés utáni újratervezés. 

Nem kellett azelőtt ilyesmin vitáznom vagy érvelnem a döntéseim mellett. Engedni abból, amit kitaláltam. De ő tudni akarta az első perctől, hogy mit miért. Később meg már döntéseket, szabályokat is behozott a nevelésbe. Soha egyik gyerek sem mondta, hogy neki ehhez itt semmi joga. Egyértelműen apa szerepben volt mindig is. Még a kamasz is előbb fogadott szót neki, mint nekem. Bizonyára a belső nyugalom miatt, amivel feléjük fordul. Ez az a tulajdonsága amiért a legjobban felnézek rá. Képes higgadt maradni, amikor én már lángokban állok. És piszkosul kitartó.

Ő nem vonja ki magát semmiből. Nincs olyan, hogy nem az én gyerekem, nem az én problémám, oldd meg. Olyan van, hogy épp lusta, de ha kell, akkor megy és csinálja. 

Szülői értekezlet, fogadóóra, tanulás-gyakorlás, esti rutin...

Abban egészen biztos voltam, hogy akármit is mond, bármennyire szeret, egyszer vágyni fog saját gyerekre. 

A születési dátumaink miatt viszont nem nagyon láttunk keresztmetszetet. Elkönyveltem magamban, hogy minden nem lehet tökéletes. Már az is álomszerű, hogy egy ilyen pár, mint mi harmóniában él négy gyereket nevelve, nemhogy egy közös baba...

De. Már együtt éltünk két éve, mikor a szülinapjára kért tőlem egy bónusz ajcsit. Hogy vágjunk bele a babaprojektbe. Mert ő szeretne gyereket és tutirabiztos, hogy tőlem.

Hát nem tudtam azonnal lelkesen ugrándozni. Pedig mennyit ábrándoztunk róla! Kellett két hét, hogy átgondoljam és ne csak szívből döntsek, hanem felelősséggel is.

És mst itt van ez a tündéri, lassan egy éves PiciLány a hatalmas pilláival, a mosolygó kicsi szájával és van sok szivárvány meg csillámpóni.

Igaz, mi is megküzdöttük a baba érkezésével járó harcokat, mélységeket. A kialvatlanságot, bezártságot, a hiányzó kettesben töltött perceket. Most is kűzdjük. És öt gyerekkel nincs az az unikornis, aki nem dörrent néha egy cefreszagú szivárványfelhőt... De még így is...

Tündérmese habbal...

És élünk, amíg meg nem halunk....

Nanta