Ismerős zajokat hallok a lépcső felől. Imi szedi a lábát felfelé (egyedül csak kapaszkodva araszolgat fokról-fokra, de kézen fogva lendületesen lépked) és közben nagy hanggal magyaráz az apjának. Kistesó, mint a vadászkutya, fölfigyel és kivár, mielőtt rávetné magát az érkezőkre. Puszi a kisebbnek, csók a nagyobbnak, s míg lekabátolnak, felteszem a szokásos kérdést: na, milyen volt az oviban? – Holnap Te menjél, valamit alá kell írnod – feleli a férjem. – Valami fejlesztésekkel kapcsolatos dolog – teszi hozzá, amikor tovább faggatom. Imit is kikérdezem: kivel játszott, volt-e „e-be” [=ejnye-bejnye] és aludt-e? (Az utóbbinál néha kamuzik és roppantul élvezi, amikor lebukik.)
Másnap reggel tehát én viszem oviba, hozzák is az aláírnivalót, jöjjek, üljek le, olvassam el – majd mintegy mellékesen, vagyis inkább diszkréten megkérdi az óvónő, hogy ugye jól tudja, hogy mi tényleg együtt élünk a férjemmel? – Persze – mondom kissé meglepetten, és már rá is állna az agyam a biztosan-megint-a-lakcímek-kavartak-be vágányra, mire az egyikük megjegyzi: ja, a titkárságon biztosan automatikusan csak engem írtak be gondviselőnek. Mert hogy annak idején a felvételi kérelmet egyedül írtam alá, és hát errefelé ritkaságnak számít, ha a szülők együtt nevelik a gyerekeket. Konkrétan a csoportban egyedül mi vagyunk ilyenek.
Azt tudtam, hogy a hét kisgyerekből az egyik csecsemőotthonos, egy másikat nevelőszülők gondoznak és, hogy a harmadikat az édesanyja egyedül neveli, a negyedik szülei elváltak és felváltva hordják oviba, az ötödikről, meg annyit, hogy az édesapja új családjával él; de most az is kiderült számomra, hogy a hatodik kissrácnak is csak az édesanyja „saját”.
Kilógunk a sorból. Éreztem én ezt már korábban is, amikor legfeljebb csak megértő tudtam lenni a sorstárs szülőkkel, de a problémáikkal azonosulni már nem. Meg aztán ott voltak azok a kurta-furcsa párbeszédek, mint amilyenbe a minap a férjem is belefutott: anyuci öltözteti a kissrácot, aki a férjem felé fordulva mondogatja: apa-apa. Mire anyuci: ő nem a te apád, hál’Istennek. A te apád jó messze van. Hál’Istennek.
Korábban, a különféle kórházi és egyéb terápiás projektek során egy csomó jó fej sorstárs szülővel ismerkedtünk meg, ezért is leptek meg az itt tapasztaltak. Aztán eszembe jutott az az öltöző ajtajára tűzött tájékoztató a sérült gyerekek szüleinek indított, szakember által vezetett csoportról, amire már tanévkezdéskor felfigyeltem, de akkor még el voltam foglalva a beszoktatással… Na, de majd most. Hátha egy nagyobb halmazban jobban menne a haverkodás! Rá is kérdezek az egyik anyucinál, hogy tud-e ezekről a szeánszokról valami közelebbi infót. Ó, ezek mind olyan nyavalygós összejövetelek, ilyesmikre neki nincs szüksége, sőt, inkább ő okíthatná a jónépet, azok után, amiket ő átélt… Aha, köszi. Azért csak felírom a megadott telefonszámot, majd útközben felhívom. Kellemes hang a vonal végén – akiről később megtudom, hogy a kiírás szerint mentálhigiénés koordinátor, valójában pszichiáter – közli velem, hogy a csoport érdeklődés hiányában elmaradt, de szívesen meghallgat.
Pech. Mármint nem az, hogy szívesen meghallgat, hanem az, hogy fuccs a terveimnek, miszerint először csak terepszemlét tartok, elvegyülök a tömegben, meghallgatom, mások miken problémáznak, aztán lépek kedvem szerint. Most muszáj lesz előrukkolnom a magam dilemmáival.
Meg is teszem az első alkalommal. Kissé zavarban vagyok, mert nem voltam még pszinél, eddig csak amerikai filmeken láttam ilyesmit, de annyira nem, hogy ne zúdítsak egy rakás kérdést a dokira. T.i., hogy velem-e van-e a gond-e, amiért nem kudarcként tekintek Imire? vagy amiért azt gondolom, hogy néha simán hülyepicsa vagyok, nem pedig megkeseredett, az egész világra irigy banyek, amiért pont a mi gyerekünk hendikeppes lett? Vagy amiért azzal együtt, hogy nem átlagos kisgyereket is nevelünk, tök átlagosnak – de legalábbis az átlagtól nem rosszabb helyzetűnek – érzem magunkat? Normális az, ha így állunk a témához, vagy csak áltatjuk magunkat, és igenis a sérült gyerekek szülei maguk is mind sérültek lesznek?
A dokitól aztán megtudom, hogy a sérült gyerekek szüleit a társadalom teszi sérültté.
Amikor a férjemet kérdeztem erről, ő annyit mondott, hogy szerinte a sérült gyerekek szülei ugyanolyanok, mint a többi ember: van köztük, aki helyén tudja kezelni a dolgokat, és van, aki nem. Például a Lajos korrektül elmondja a nehézségeiket a sérült fiukkal, de nem vekeng rajta állandóan. És ott van a Kriszti, akinek ugyan semmi ehhez fogható nehézsége nincs az életében, mégis mindig meg van győződve arról, hogy az egész világ összeesküdött ellene.
Az igazság alighanem valahol a kettő között félúton van: számít a habitus és számít a környezet hozzáállása is. Egyik kicsit jobban, a másik kevésbé. Vagy fordítva. Vagy hogy is van ez…
Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtót nyitogató.
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget.
Ifiúságom telik el,
Azért a szívem hasad el.
(Az anyád ragyogós csillaga.)
Ifiúság gyöngykoszorú,
Ki elveszti de szomorú.
De bolond volnék, ha búsulnék,
Ha a búnak helyet adnék.
Én a búnak utat adok,
Magam pedig vígan járok.
MsPoppy
