Bea egy átlagos lány volt, átlagos élettel. Tavaly ment férjhez, lediplomázott. Munkát sajnos nem talált. A muszáj nagy úr, elhelyezkedett pincérként. Gondolta, a nyári szezonban ez is megteszi, a lakáshitelt fizetni kell.
A kertes házat nem tudták saját erőből kifizetni. Felújításba kezdtek, hogy legalább a ház egy részét ki tudják adni nyaralóknak. A lány szülei velük éltek – segítettek valamicskét, de az alacsony nyugdíjból nem sokra telt. Bea és a férje minden nap dolgozott, este otthon festettek, gipszkartonoztak, takarítottak. A lány egyre fáradtabb lett, kezdte furcsán érezni magát.
Egy nap belázasodott, rázta a hideg. Az orvos antibiotikumot írt, hazaküldte. Egy-két nap után ment dolgozni. De a betegség visszatért, az újabb antibiotikum kúra semmit sem használt. Bea egyre többet dolgozott, egyre fáradtabb és idegesebb volt. A felújítás rosszul haladt, a pénz elfogyott. Egyre többet veszekedett férjével. A férfit láthatóan idegesítette, hogy Bea újra és újra lebetegszik. A drága gyógyszerek miatt nemegyszer kiabált vele. Bea éjjel nem aludt, azon zakatolt az agya, hogyan lehetne pénzt szerezni. A láz ekkor már napokra levette a lábáról, néha hallucinációszerű tünetei voltak, nem bírta a fényt, lefogyott. Későn döbbent rá, hogy komolyabb kivizsgálásra lesz szükség. Az orvosa Lyme-kórra gyanakodott. A kórházban elvégeztek néhány vizsgálatot, a lány vérében baktériumokat találtak. Sajnos a fertőzés már a szívét is elérte. Beutalták a fertőző osztályra.
Ekkor már nemcsak testileg, de lelkileg is teljesen legyengült. Az osztályos doktornő nem sok jóval kecsegtette. Bea sírva kérdezte: meghalhat? Az orvos ekkor elmondta, hogy igen, persze, bármi lehet. Meg hogy nem kell itt hisztizni, de ha gondolja, hívnak egy pszichológust. Másnap meg is jött. Magas, csinos nő volt. Felírt valamit és pár perc beszélgetés után távozott. A diagnózison ez állt: szuicid hajlam. Bea elkeseredett. De hát ő nem akar öngyilkos lenni! Ő csak fél a haláltól! Miért mossák össze a kettőt! Ettől fogva a doktornő még lekezelőbben beszélt vele. Semmit sem tudott erről a betegségről, fogalma sem volt, hogy mire számíthat. Voltak napok, mikor a gyógyszeres dobozában dupla vagy tripla adag nyugtatót talált. Úgy érezte, a nővérek egyáltalán nem figyelnek rá, sőt, gúnyolódnak rajta. Az állapota javult, már nem lázasodott be. A szívultrahang leletei viszont még nem változtak.
A férje majdnem minden nap látogatta, de csak veszekedett vele. Az anyja is eljött néha, de inkább csak a lakáshitel miatt aggódott. A lány úgy érezte, összeesküdtek ellene. „Ezeket csak a pénz érdekli, nem én.” Már nem akart meggyógyulni. Fel sem szívesen kelt, pedig kinn sütött a nap. Valamikor szerette a nyarat.
Egy nap a férje azzal állított be, hogy elválik. Már ahogy belépett az ajtón, a szemébe vágta. Bea sírt, könyörgött. A férfi azt mondta, Bea hibája minden. Amiért olyan, amilyen. Mert veszekedős, mert csak folyton nyaggatja őt. Úgy búcsúzott, hogy még gondolkozik. Mondandóját szándékosan úgy intézte, hogy a folyosón trécselő nővérek mindent halljanak. A lányban tehetetlen düh tombolt. Férje ezután is jött, minden nap, de nem lett kedvesebb. „Ezért utazik minden nap ennyit.” A lány egész nap sírt, azt gondolta, kihasználták, most pedig elhajítják, mint egy használt zsebkendőt.
A szüleivel kényszerből éltek együtt, nem volt más választásuk. Külön nem tudtak volna kertes házat vásárolni, úgy gondolták, nem túl nagy kompromisszum álmaik házáért az együttélés. A lakáshitelt azonban egyedül fizették a férjével. Hatalmas érvágás volt minden hónapban kigazdálkodni az összeget. A lány el sem tudta képzelni, hogyan fog ez menni 20 éven keresztül… Hiába tudta, hogy egyszer az övé lesz a ház, a napi gondokat most kellett megoldaniuk. Az, hogy a házasságuk is megromlott, csak hab volt a tortán. Senki sem volt, akiben megbízhatott volna, akinek elmondhatta volna, mi bántja. Elege lett. Úgy érezte, elrontott mindent, de még nem késő helyrehozni. Ettől fellelkesült. Azon gondolkodott egész nap, hogyan változhatna meg, és hogyan győzhetné meg róla férjét is. De ekkor már teljesen elvesztette maradék realitásérzékét. Valahogy könnyűnek és egyszerűnek tűnt minden. Úgy érezte, eddig szerepet játszott, s most végre sikerült kilépnie a valóságba… A férfi másnap még egy lapáttal rátett: gúnyos és elutasító volt. Az anyja semmit sem értett abból, amit a telefonba mondott neki. Csak azt ismételgette delejes hangon: össze vagy zavarodva, majd szólunk az orvosodnak, hogy figyeljenek rád, mert teljesen össze vagy zavarodva… Okokat keresett. A nagyanyja depressziós volt… Az anyja sokat verte gyermekkorában… Mintha már akkor is lettek volna fura dolgai… Talán tényleg őrült, csak eddig el tudta leplezni a világ elől? A lány összeomlott. Maga mondta az orvosnak: vigyék a pszichiátriára. Először nem vették komolyan, de közölte, hogy ha nem viszik, maga megy. Másnap jött érte a betegszállító.
A szubintenzívre került. Mindenét elvették, egy hosszú, bő hálóinget kapott. Egy darabig rejtegette a mobilját és a tárcáját a párnája alatt, de ezt is elvették, mondván, a többiek ellophatják. A kórterembe félóránként bejött egy-egy ápolt. Különösek voltak, alig érthetően szűrték a mondatokat foguk között. Egy doktornő felvette az adatait, és elmondatta vele, miért van itt. Aztán kapott egy injekciót. A kérdésre, hogy mi az, a nővér csak annyit mondott: nem mindegy?! Nemsokára már ő sem tudott tisztán szavakat formálni. Fuldoklott a zárt szobában. Az ablakot nem tudta kinyitni. A fürdő olyan állapotban volt, hogy úgy döntött, nem használja. Este hallotta, amint a nővérek a többieket fürdetik. A betegek egy része ordított, az ápolók szintén. Válogatott káromkodások röpködtek a levegőben. „Nem lehet könnyű itt dolgozni” – gondolta. Korán elaludt.
Éjjel arra ébredt, hogy villanyt kapcsolnak. Egy ordítozó, hatvan év körüli nőt hoztak. Meztelenre vetkőztették. A mentősök és nővérek arról beszéltek, delíriumos állapotban van, az elvonás miatt. Villanyoltás után a nő tovább kiáltozott. A lány lassan aludt el. Éjjel látogatója volt. Valaki az ágya fölé hajolt, majd fojtogatni kezdte. Ő ellenállt. Birkóztak pár percig, a lány nem bírt felülkerekedni a támadón. Aztán valahogy vége lett e küzdelemnek. A valami eltűnt, ahogy jött. Bea másnap nem értette, mi történt. Élete legpokolibb éjszakáját élte át.
A férje ide is jött látogatni. Bea sajnálta kicsit: A férfi mindig olyan realistán látja a világot. Nem biztos, hogy képes ilyen lelki mélységekbe ereszkedni, hogy mindezt megértse. Feltehetőleg szégyellte is, ami történt. „Miért az a szégyen, ha valaki segítséget kér?!” A szubintenzíven megállt az idő. Valahogy már ő sem értette, hogy került ide és komolyan úgy érezte, innét már nincs kiút. Szerencsére kapott egy szobatársat. Egy fiatal nő volt, éppen egy válás és gyermekelhelyezési per közepén. Elpattant nála a húr, egy nem túl kedves bolti eladó hatására kicsit összetört egy üzletet… De ennek ellenére viszonylag pozitívan látta a világot, és ez most nagyon jót tett Bea összekuszált lelkének.
Pár nap elteltével felvitték a pszichiátriai osztályra. Itt teljesen más volt minden. Az ápolók nagyon kedvesek és figyelmesek voltak. A betegekkel hamar megbarátkozott. Voltak özvegyasszonyok, néhány drogos fiatal, depressziós, idős nők, kisiklott életű, elvált, elszegényedett, reményvesztett emberek. Egy lány hangokat hallott korábban, már hónapok óta az osztályon élt. Az itt gondozott betegek azért sokkal jobb állapotban voltak, mint a szubon lévők. Bár az a hír járta, hogy aki „nem viselkedik jól”, hamar visszakerül pár napra. Bea igyekezett jól viselkedni. A rengeteg gyógyszer segített ebben…
Innét az udvarra is ki lehetett menni. A fertőzésre kapott kezelésből már nem volt sok hátra. Terápiára is járhatott. Orvosa nem szándékozott hetekig-hónapokig benn tartani a lányt, hiszen gyorsan javult állapota. Számos gyógyszert írtak fel neki ugyan, de hazaengedték. Félelemmel töltötte el a gondolat, hogy haza kell mennie, újra a saját lábára állnia. Nem nagyon számíthatott segítségre. A depresszió és a pszichózis hatásai még hosszú hetekig rányomták bélyegét életére. A férjével lassan jött helyre a kapcsolata. A mozgása, gondolkodása lelassult, gyakran remegett, szédült, nem bírt emberek közé menni. Többször voltak rosszullétei, melyekről kiderült, hogy csak elméje játszik vele, hiszen semmilyen fizikai tünetet nem produkált. Úgy döntött, leáll a nyugtatóval, orvosa antidepresszánst írt fel neki. Minden erejét összeszedte, hogy legyőzze a depressziót. Néha letargiába esett, néha teljesen feldobottá vált. A jövő nem töltötte el már félelemmel.
Csak később értette meg, annyira félt a jövőtől, hogy kitörölte elméjéből még a gondolatát is. Mintha nem is létezne, csak a most, csak a jelen. Így védte magát. Voltak emberek – köztük rokon is – aki segíteni akart neki. Relaxációval, természetfeletti módszerekkel. Olyan is akadt köztük, akinek voltak hasonló élményei, mint az éjszakai látogató. Ajánlottak neki reikit, természetgyógyászt meg ki tudja, mit még. Bea viszont tudta, nem túlvilági személy látogatta meg akkor éjjel: beteg volt. Könnyű lett volna bármire fogni a dolgot, de ezzel csak becsapta volna önmagát. Sikerült meggyőznie családját, hogy eladják a házat, és külön költözzenek a szülőktől. Fel kellett építenie újra életét, a kapcsolatait, a világról és az önmagáról alkotott képet, saját erőből. Majdnem egy évbe tellett, míg sikerült, de az eredmény jobb lett, mint valaha bármikor volt.
Az emberek hajlamosak rá, hogy egyes fizikai betegségeikről tabu nélkül beszéljenek ismerőseik, rokonaik körében. Idősek között szinte megszokott az orvosi rendelő várótermében licitálni egymás bajaira. Hiszen senki nem a boltban vette, mit kell ezen szégyellni… Más a helyzet a lelki bajokkal. Azt, hogy depressziós, pszichiátriai gondozott már senki sem meséli el a buszon, vagy a közértben. Pedig ez is egy betegség, az illető általában nem tehet kialakulásáról. Szörnyű titokként nehezedik az ember vállára, még a családtagok sem mindig tudnak róla. Sok esetben a beteg fel sem ismeri a bajt, így lépni sem tud az ügyben.
Úgy látom, a közvélekedésben még mindig tudatlanság övezi ezeket a betegségeket. A beteg megbélyegzetté válik a társadalom „normális” tagjai által. Sokan a depressziót és egyéb lelki nyavalyákat még mindig úri huncutságnak tartják. „Mi nem értünk rá ilyesmikre, mert dolgoznunk kellett!” – hogy egy ismerősöm szavaival éljek. Hozzáértés hiányában nem tudok reális képet festeni a lelki bajok ügyében, mégis úgy éreztem, írnom kell róla egy keveset. Méltatlanul szőnyeg alá söpörték a témát a magyar egészségügyben. Sötét középkor uralkodik a fejekben, a média sajnálkozik az OPNI megszüntetésén, de mégsem történik semmi… Számos beteg kikerült a folyamatos gondozás alól. Néhány tévécsatorna mostanában felhívta rájuk a figyelmet, de sajnos a szenzációhajhász riportok visszhang nélkül maradtak. A betegek addig jóformán ellátás nélkül tengetik napjaikat. Néhányuk saját magára is veszélyes, viselkedésével, dühkitöréseivel folyamatos gondot jelent környezetének. Kezelésre lenne szükségük.
Gyakori nyavalya nálunk a depresszió. Egyes tanulmányok szerint minden harmadik-negyedik ember átesik élete során egy depressziós epizódon. Talán maga sem ismeri fel a jeleket. Okot könnyű találni rá, mert számtalan lehet: rossz párkapcsolat, anyagi helyzet, terhesség, munkahelyvesztés, betegség, genetika, stb. Végtelen a lista. A lelassult, szorongó, jövőképet vesztett ember pedig nehezen tud saját erőből kimászni a csapdából. Segítségre van szüksége, gyakran ahhoz is, hogy felismerje és elfogadja: baj van. A szakorvos már a következő lépés.
A pszichiátriai kórképek rengeteg család életét nyomorítják meg, legyen szó skizofréniáról, pánikbetegségről, vagy valamiféle függőségről, alkoholról, játékról, sorolhatnám… Vannak mellette a „szimpla” lelki bajok is, melyeket egy krízishelyzet vált ki. Nem komolyak, de azzá válhatnak, rányomják bélyegüket a mindennapokra. A pszichológus vagyonokat kér, az alternatív technikák eredményei kérdésesek. Az áruk mindenesetre még a kipróbálásuktól is elrettenti az átlagembert. Lassan el kellene fogadnunk, hogy a testünk mellett a lelkünkkel is foglalkoznunk kell. A pszichiátriai betegeknek pontosan olyan joguk van a segítséghez, mint a többi betegnek. Csak én látom ilyen sötéten a helyzetet? Vajon más országokban is ilyen rosszak a körülmények?
Juditty
