A Középső ovis, a Nagy elsős volt. Én meg egyedül.
Rohanás, kapkodás reggelente: amíg az egyiket fogat mosni vittem, a másik ruhástól visszabújt az ágyba, amíg kihúztam őt a paplan alól, a másik elaludt a mosdóra borulva, fogkefével a kezében. Nem volt mit tenni, Középsőt oviba kellett vinni, levetkőztetni, a másikat meg iskolába, és a dolgozó 8 órakor kezdődött. Szaladás volt minden reggel.
Este ugyanez.
A nagyért mentem a suliba, utána jött a kisebb.
Mire odaértem, általában egyedül ücsörgött az előszobában a kispadon, a szobában a székek az apró asztalokon, alatta felseperve, felmosva, az én középsőm orra pedig mindig a földig ért.
Nemszeretem látvány volt, megszakadt a szívem.
Az óvónő valahonnan hátulról került elő, igen paprikás hangulatban: hogy jöjjek előbb!
- Nem tudok, fél ötig dolgozom és előtte még a nagyért, az iskolába is el kell mennem! - irgum-burgum.
- Ez a lány rossz, nem tud a fenekén ülni!- folytatta.
- A rossz gyerekekért előbb kell jönni? – kérdeztem. – És mi az, hogy rossz? Mit csinál? Verekszik? Nem fogad szót, vagy mi?
–- Nem tud a fenekén ülni -–csattant fel, pedig 4 órakor kezdenek seperni és ilyenkor az előszobában kellene ülnie a padon, és nem tud nyugton várni!
- Miicsoda?! Kiteszik ezt a szegény kölköt, ide, egyedül, és 4 óra óta itt csücsül szegényke? Hogy képzeli? Takarítsanak később! (Már majdnem öt óra volt!) Neki játszania kell, nem pedig majdnem hátratett kézzel csücsülni, időnként felemelt lábbal (mert az előszobában is söpörnek, meg felmosnak) várakoznia. Ágival nincs semmi baj, nagyon jó gyerek, meg okos, és kedves, és kikérem magamnak, hogy így bánjanak vele! – vörös volt a fejem, hát nem hagyom a lányomat!
(Kiderült, hogy az elején még nincs egyedül, mert öten, hatan várnak kint, hogy takarítsanak a játszószobában, és oda vissza már nem mehetnek, fő a rend és a tisztaság!).
Miután kiüvöltöttem magam, indultunk haza.
Ági arca felvidult.
- Jól megmondtad neki! – kézen fogva sétálunk haza.
Csillogott a szeme.
A vacsoránál is, és a fürdés alatt is ez volt a téma.
Miközben szappanoztam, csacsogott a lelkem, aztán egyszer csak kiszaladt a száján valami:
- Csak nehogy a pokolra jussak!
- Mi van?!! – megállt a kezemben a mosdókesztyű.
- Ezt a szót nem tőlem hallottad, ugye?
- Nem. A vasorrú mondta – már a hajmosásnál tartottunk.
- Hát az meg ki? – megint megáll a kezemben a zuhanyrózsa, miközben öblítem a haját.
- Titokban tudom, hogy a Piri néni boszorka! Olyan izé az orra és bibircsók is van rajta - súgta.
Most, ahogy mondja, valóban ott egy anyajegy, szőrökkel a közepén. Engem soha nem ez zavart, hanem a keménység, a kedvetlenség okozta ráncok az arcán. (A személyiség lenyomatai: sehol egy nevetéstől, mosolygástól származó.) Lehet, hogy akkor mosolygott utoljára, amikor fiatalként még nem rakódtak rá a szarkalábak?
Nem mondtam semmit.
- Ő mondta, hogy a pokolra kerülök, ha nem hiszek istenben, családostól. És az szörnyű lenne! Anya, te hiszel istenben? – kérdezte, miközben le nem vette a szemét rólam.
A kád szélén állt, egy magasságban voltunk, már törölgettem.
- Tudod, hogy kiben, miben hiszek? - néztem hosszan a gyönyörű szemébe.
- Igen, tudom: bennem! - és fülig ért a szája.
Kalimpa
