Figyelem! Az alábbiakban a nyugalom megzavarására alkalmas életem egyik szeletét mutatom be.
A válság évét írtuk. Egyik közeli hozzátartozóm halála után nagy lendülettel vetettem bele magam az új évbe, tele tervekkel, tele hatalmas tettvággyal. Hogy mi történt? Semmi és minden. Sok mindenre már nem is emlékszem pontosan, valamit a mai napig blokkolok, mert nem kellemes visszaemlékeznem rá. Mostanában fog eljönni az ideje, hogy felkeressek egy pszichológust, és feldolgozzam ezeket az élményeket, de egyelőre még félek a fehér köpenyesektől. Lehet, azzal, hogy ezt képes vagyok leírni, már megteszem az első lépést.
25 év alatt voltam. Dolgoztam, mint az állat. Senki nem vert ostorral, de akkor nem tudtam másként. 3 év alatt, havi kb. 30 túlórával olyan nevet vívtam ki magamnak, amit más csak kíván. Jól nem kerestem, közepes fizetésem volt, viszont elismerést kaptam érte, fiatal korom ellenére felnéztek rám még a főnökök is, egyik jobb kihívást kaptam a másik után. Akkor még azt gondoltam, ezért érdemes. Ha-ha.
Napi kb. 9 vagy 10,5 vagy 12 órát gályáztam – azért tudom ilyen pontosan, mert nem volt jogosítványom és a busz meghatározott időpontokban indult. Minden nap kb. 2x másfél órát utaztam, hogy dolgozhassak. Legkésőbb fél 7-kor el kellett indulnom otthonról és a legjobb napokon is csak fél hétre értem haza. Rossz napokon ez fél 10-et, 10-et jelentett. Volt, hogy hónapokig rossz napjaim voltak.
Két éve éltem távkapcsolatban egy külföldi úriemberrel. Mivel én még otthon laktam, a közös megállapodás az volt, hogy én látogatom meg őt, amikor csak tehetem, ő pedig a kintlétemet finanszírozza – tehát enni ad, ha valahova elmegyünk, mindig ő fizet, stb. Így mindenkinek megvolt a fizetéséhez mért, normális kiadása, senki nem élősködött senkin, és én sem éreztem magam kitartva. Nyaralni pl. Balatonra mentünk az én üdülési csekkjeimből, mert akkor így én is tudtam beleadni valamit. Volt, hogy minden hétvégét nála töltöttem, de legalább kettőt egy hónapban – ahogy a havi kiadásaim és teendőim engedték. Az utazás az ő lakásáig, busszal és minden várakozással együtt kb. 4-5 órát vett igénybe. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megterhelő lehet. Szerettem őt, a kapcsolat pedig működött.
Aztán a fejembe vettem, hogy megoldom a kis családom kicsi életét. Mint ahogy az már a kommentjeimből kiderült, mások számára elképzelhetetlen tragédiát éltem át. Sokszor nagyon nehéz volt, de láttam rosszabbat is. Összetartani mindig összetartottunk. A lényeg, hogy lassan kezdett kinyílni a szemem és észrevettem, ki mit csinál rosszul. Na, majd én segítek nekik, ami által sokkal teljesebb életük lesz! Akkor sajnos még nem értettem, hogy mindenki a saját életéért felelős, valamint részben a saját problémáimmal sem kellett így foglalkozni.
Még arra is vetemedtem, hogy elmentem Hellinger-terápiára. Borzalmas volt. Nem részletezem, mert nem szeretnék elrettenteni senkit, nagyon sok embernek segít! Nem kóklernél voltam, hanem a Hellinger intézetben, ennek ellenére nem kívánom senkinek, amit átéltem.
Emellett elvált az egyik testvérem, akit nagyon szeretek. Sokáig nem volt jó kapcsolatunk, részben a nagy korkülönbség, aztán a nagy távolság miatt, de akkoriban kezdtünk egymásra találni. Meg akartam oldani az ő életét is. Naponta 4-5 órát beszéltünk telefonon (sokszor munka után, lehet kezdeni számolni).
Ha ez még mindig nem lenne elég, volt egy zsarnok főnököm. Jól indult a kapcsolatunk, mondhatni, barátokká váltunk. Megint egy elveszett lélek, akit meg lehetett menteni (én vezettem rá, hogy pánikrohamai vannak, innentől az ő lelki szemetesládája is lettem). Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy az eszemmel és a munkában nyújtott teljesítményemmel a fejére növök. Pedig nem akartam, eszembe se jutott. Sajnos az ő főnöke felhívta rá a figyelmét, ha én esetleg nem lépnék le a szerelmemhez külföldre, egy-két éven belül, megkérdőjeleződne az ő főnöki széke és én kerülnék bele.
Onnantól ott rúgott belém, ahol csak tudott. Mindenre az volt a válasza, hogy ő a főnököm és én azt csinálom, amit ő mond. Mivel az igazságérzetem mindig is sokkal fejlettebb volt az átlagnál, szenvedtem, mint a kutya. Amúgy is nagyon emlékeztetett sok dologban az édesapámra, egyszerűen nem tudtam rá felnőttként reagálni. Ha szembekerültünk egymással, úgy éreztem magam, mint egy gyerek.
Az egész folyamat a kórházig kb. 10 hónap alatt zajlott le. Sosem volt egy könnyű életem, mindenért véres verejtékkel küzdöttem, de ezzel lelkileg sosem volt problémám. Valahogy mindig megtaláltam azt az utat, hogy békében tudtam lenni az élettel és önmagammal. Sokan felnéztek rám emiatt. Azt gondolom, hogy ha nem másokkal foglalkozom, ha nem játszom Teréz Anyát, hanem odafigyelek magamra, máshogy alakulnak a dolgok. Azonban hiába kapja a jeleket az ember, nem mindig veszi észre. És néha az életnek husánggal kell fejbe khm, hogy észhez térj.
Állandó félelemben éltem, de ezt akkor nem láttam meg. Hozzájátszott ehhez a válság is, természetesen. Azt gondolom, azért nem vettem észre, mert az egész alattomosan, fű alatt történt, nem rohamokban tört rám. Szépen lassan, egyik napról a másikra, a félelem az életem részévé vált és elvette a maradék erőmet is. Nem tudtam, enni, nem tudtam kikapcsolódni, nem tudtam aludni, de mivel fokozatosan épültem le, nem volt feltűnő. Mire rájöttem, hogy baj van, már majdnem késő volt.
Mire kétségbeesésemben egyik este édesapámhoz fordultam, addigra nem voltam teljesen eszemnél. Egyrészt a kialvatlanságtól és a fáradtságtól, másrészt pedig az alultápláltságtól. Ő teljesen pánikba esett, amikor elkezdtem össze-vissza beszélni a kimerültségtől. Ijesztő dolgokat mondtam, nem hibáztatom, plusz mentségéül legyen mondva, hogy pár hónapja akkor már a nagyimnál laktam, tehát nem láttuk egymást minden nap. A fele persze nem volt igaz, de nem ellenőrizte le. Anyuból kiindulva azt gondolta, én is mindjárt ugrom. Elvette a telefonom, elvette a bankkártyámat, megtiltotta, hogy betelefonáljak a céghez, megtiltotta, hogy felhívjam a páromat. Járt utánam, még a vécére is. Ekkor omlottam össze teljesen, az idegeim felmondták a szolgálatot és már csak képekben emlékszem a történtekre. Elvitt a háziorvoshoz, aki azonnal beutalt a pszichiátriára.
Megérkeztem a kórházba, és kétségbeesésemben, az utolsó erőmet összeszedve belevágtam az öklömmel egy ajtóablakba – az üvegen kívül senkinek nem lett semmi baja, vigyáztak rám odafentről. Ezek után összeestem. Arra emlékszem, hogy fekszem a földön és arra gondolok, meg akarok halni – de nem azért, mert tényleg véget akartam volna vetni az életemnek, hanem mert annyira szégyelltem magam azért, ami történt. Vártam, hátha megnyílik a föld és elnyel magával. Azt is hallottam, hogy mondják, álljak fel – de nem tudtam.
Gondoljatok bele. Felkelsz reggel 6-kor és délután fél 3-kor már a pszichiátrián fekszel. Előtte nap még dolgozni voltál, élted az életed, tudtad, hogy valami nincs rendben, de erre álmodban sem gondoltál volna. Hogy ott mi történt? Megpróbálom összeszedni az emlékeimet, nem biztos, hogy értelmes lesz. Valószínűleg nem fogom visszaolvasni, amit most leírok.
Először is leszanáltak. Majd elvittek a sebészetre, hogy megnézzék, nem kering-e esetleg bennem egy üvegszilánk. Aztán elbeszélgetett velem az osztályvezető. Már nem emlékszem, miket mondtam, valami rémlik, hogy arról beszéltem, hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul, valamit magyarázott a depresszióról. Meg persze sírtam. Mint utólag kiderült, apukámmal is elbeszélgettek. Nem kellett volna. Vagy legalábbis neki végig kellett volna gondolnia, mit mond. De nem haragszom rá. Átélte ugyanazt a lelkében, ami anyuval történt és minden múltbéli cselekedetemben az őrület első jelét látta akkor – nem nekem akart rosszat, csak próbált jobban cselekedni, mint annak idején. Nem sikerült, de akkor ezt ő nem tudhatta.
Kaptam a karomra szalagot, aztán bekerültem egy kórterembe egy hírességgel, meg két öreg nénivel. Arra emlékszem, hogy első éjszaka riasztanom kellett a nővéreket (leszanálva, mezítláb, a kórház hálóingében, biztos szép látvány lehettem), mert az egyik néni el akart menni a piacra és segíteni akart a másiknak kimászni a rácsos ágyból, hiszen akkor így lesz társasága. Visszaküldtek az ágyamba.
Apukám és az egyik testvérem volt bent nálam az első két nap. Ebből a két napból nem nagyon tudok visszaemlékezni semmire. Két dolog maradt meg bennem. Az egyik az, hogy a testvéremmel elmegyek dohányozni. A dohányzó a férfi kórtermen át vezetett, már ez is egy csodálatos megoldás, főleg, hogy a betegek nagy része tényleg durva eset, másrészt pedig a legtöbbjük pizsamában volt. Próbáltam sehova sem nézni, csak menni előre. Kint ültünk 1x4 méteren (derékig fal, deréktől felfelé rács) és azzal próbált megnyugtatni, hogy nem baj, most már jó helyen vagyok, itt leszek 2-3 hónapig, ez alatt rendbe raknak. Aztán elmesélte, fekszik bent egy bácsi, akinek gumilabda van a szájában és le van kötve. Az egyik betegtől megtudta, hogy a bácsi mindenkiben a sátánt látja. Ami nem lenne baj, de meg is akarja ölni… Mármint a sátánt. Vagyis éppen azt, akiben látja…
A másik, hogy a második nap megjelent az ágyamnál 2 vagy 3 férfi és aláírattak velem valami papírt, hogy nem akaratom ellenére tartanak a kórházban. Minekután azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, ezt utólag egy nagyon okos dolognak tartom, de mindegy. Nekik is le kell védeniük magukat, gondolom. Mindenesetre a mai napig nem tudom, pontosan mit írtam ott alá - iszonyatosan be voltam tojva és gyorsan körmöltem a nevem.
A harmadik nap megérkezett a másik testvérem és igen, vele a párom is. Akkor tértem vissza először az életbe. Testvérem szerint az volt a legmegnyugtatóbb a számára, hogy folyékonyan elkezdtem beszélni idegen nyelven, mindenféle zavar, nyelvtani hiba nélkül. Ott voltak velem egész nap. Mire este indulni készültek, rám jött az öt perc – valószínűleg a kimerültségtől és a gyógyszerektől. Testvérem azt mondta, egyszer csak a semmiből üveges tekintettel néztem rá és közöltem vele, hogy meg akarok halni. Szólt a nővéreknek és jött a szuri. Ezt az emlékezetes szurit azt hiszem kétszer vagy háromszor megkaptam, amikor teljesen különböző indokokból rosszul lettem – azóta se tudom, hogy mi volt az, mi volt benne. A zárójelentésen sem volt rajta. Úgy emlegették, a sürgősségi.
Onnantól a testvérem minden egyes nap bent volt nálam - reggeltől estig. Lezuhanyoztunk együtt - mármint én zuhanyoztam, ő csak őrzött engem, hiszen semmit nem lehetett bezárni, a WC ajtót sem. Meleg víz sem volt. Behozott nekem egy csomó fontos dolgot, mint tusfürdő, testápoló, szőrtelenítő krém (borotvát ugye nem volt szabad a többi beteg miatt), parfüm és kaptam listát, hogy felkelni, fogat mosni, mosakodni, felöltözni, reggelizni és utána már ő ott is van nálam.
Ő jött rá, hogy miután beadják a reggeli gyógyszert, kb. fél óra múlva nem emlékszem semmire, ami előtte történt. Én azt hittem, megőrültem már teljesen, de mivel ő kívülálló volt, észre tudta venni, hogy ez csak a gyógyszer után jön. Innentől kezdve listát íratott velem, amikor jól voltam, hogy érzem magam. Leírtam, hogy szép az idő, nevetek, ettem, lezuhanyoztam, tiszta ruha van rajtam, jobban érzem magam, zenét hallgattam, kártyáztunk – bármit, ami jó érzéssel töltött el és az „emlékezetkiesésnél” segíthetett.
Később átkerültem a megfigyelőből (ahol az újoncokat és az öngyilkossági kísérletet elkövetőket, ill. a súlyos eseteket tartják, mert közvetlenül a nővérszobával szemben van) egy kisebb szobába, két másik beteghez. Egyikőjük, egy 30 éves nő volt, akinek agyon volt nyiszálva a karja és abból, ahogy a viziten beszéltek vele, régi vendég volt az osztályon. A másik egy 50 év körüli hölgy volt. Róla nem igazán derült ki, hogy miért, de úgy viselkedett, mint egy 10 éves kisgyerek.
Párom is rendszeresen látogatott, az illatos rózsának, amit kaptam tőle, a csodájára jártak. Egyszer az egész osztály tanúja volt, ahogy 10 percen keresztül zokogva öleltük egymást az ajtóban, mert el kellett mennie haza… Majd kicsattantam a büszkeségtől és a boldogságtól, amikor a viziten a doktornő közölte velem: „Úgy hallottam, magát nagyon szeretik. És ez nagyon fontos.”.
Mit meséljek még? Kijárás nem volt, mert nem kaptam rá orvosi engedélyt. Mivel senki nem tájékoztatott minket arról, hogy hozzátartozókkal kimehetek, erre csak az utolsó előtti nap jöttünk rá.
Egyszer elájultam, nem tudom mitől. Utólag sok helyen azt olvastam, hogy a pszichiátriai betegségekre adott gyógyszerek leviszik a vérnyomást és lecsökkentik a pulzust. Mivel nekem a vérnyomásom nem volt sose magas, gondolom, ezért. Testvérem szaladt az ápolónőkért. Ezt csak hírből tudom, mert ugye én el voltam ájulva. Megérkeztek a nővérek, állítólag közölték velem, hogy „Álljon fel!”, meg megrugdostak picit, hogy mozduljak már. Kiderült, egyikben sem Jézus született újjá, mert nem keltem fel és nem jártam. Testvérem felemelte a karom, visszaejtette a földre, mint egy darab rongyot és felvilágosította őket, hogy NEM fogok felállni. A BETEGEK kapartak össze… Majd kaptam egy sürgősségit. A testvérem a mai napig emlegeti, hogy a betegek és a betegek hozzátartozói sokkal többet segítettek, mint az ápolók, orvosok.
Egyszer pánikrohamom lett. Testvérem odarántotta az ápolónőt, aki valamit hablatyolt, hogy minden rendben van, meg simogatta a karom, de ennyi erővel sót is hinthetett volna rám. A pulzusom már kétszáz körül volt és sírtam, hogy mindjárt meg fogok halni. Hozni akarták a sürgősségit. A testvérem akkor mellém ült az ágyra, rátette a kezét a mellkasomra és elkezdte mondogatni, hogy semmi baj, érezd, ahogy ver a szíved, ahogy lélegzel, ez mind az élet jele, nem fogsz meghalni, egyre nyugodtabb vagy. 2 perc alatt teljesen helyre hozott, az ápolónő nem tudta honnan összeszedni az állát… Nézett, mint Iván a kör moziban.
Itt szeretném megjegyezni, hogy két normális ápoló volt az egész osztályon, egy nő és egy férfi – mind a ketten cigányok voltak. Tőlük kaptam igazán segítséget, ők voltak az egyetlenek, akik jöttek hozzám, kérdezgették, hogy vagyok és megálltak beszélgetni…
Csináltak velem különböző teszteket. Biztos sok értelme volt egy leszanált emberrel teszteket csináltatni, de ők jobban tudják. Ha valaki végigolvassa a zárójelentésem, kb. az áll benne, hogy teljesen hülye vagyok és ez soha nem is lesz jobb, de a gyógyszerekkel legalább szintre hoztak. A diagnózis pedig, hogy bipoláris zavarban szenvedek. Mint később megtudtam a pszichiáteremtől, ez nem azért van, mert tényleg beteg vagyok, hanem azért, mert különben nem írhatnának fel nekem ilyen gyógyszereket. Mivel anyukám mániás depressziós volt, ez volt a legésszerűbb diagnózis. Jó, mi?
Velem sosem volt semmi gond. Ösztönből, az első naptól kezdve teátrálisan nyeltem le a gyógyszereket, mint kacsa a nokedlit – én voltam az egyetlen beteg, akinek nem néztek bele a szájába. Gondolom, hogy látták, van, aki törődik velem – testvérem minden nap bent volt, párom minden második nap jött és egyfolytában külföldiül beszélgettem vele. Mindenki mást testvérem kitiltott. Kb. 4 nap után rájöttünk, hogy semmit nem szabad kérdezni, mert információt úgysem kapunk (tényleg, amikor testvérem megkérdezte a főfőfő doktor doktorovics doktort a vizit után, az aranykeretes szemüvegest, hogy vagyok, közölte vele: de hát bevert egy üveget! Mire a testvérem megkérdezte: Jó, éééééés? A pszichológusnőt arról akarta faggatni, jó-e az, amit csinál velem, meg mit tud ajánlani, hogy kezeljen engem. A doktornő nem volt vele hajlandó segíteni.).
Ha kérdeztem valamit, úgy beszéltek velem, mint egy komplett idiótával, amit ettől már kezdtem is elhinni, úgyhogy nem szóltam inkább senkihez. A legjobb feltűnésmentesnek lenni, úgyhogy kártyáztunk, beszélgettünk, testvérem próbálta tartani bennem a lelket. Néha kiborultam, hogy én sosem fogok innen kijutni, de mindent hősiesen elviselt. Persze azért is kiborultam, hogy mi lesz, ha apu nem enged ki a páromhoz a kórház után, nem engedi, hogy dolgozni menjek, stb. Iszonyat erőről tett tanúbizonyságot, utána majdnem ő is belerokkant, de saját elmondása szerint akkor és ott mindent ösztönösen csinált. Nem volt se ideje, se józan esze elgondolkodni azon, hogy segítsen-e, ő hogy érzi magát. Egy dolog lebegett a szeme előtt: engem össze kell kaparni. Ezért soha nem tudok neki eléggé hálásnak lenni. Benne meg volt mind fizikailag, mind lelkileg az a plusz, amivel kimozdított a holtpontról és talpra tudtam állni. Ha mondogatom neki, hogy „mert mit tettél értem, nélküled sose éltem volna túl”, mindig kijavít. Mindig emlékeztet, hogy ő csak a körülményeket teremtette meg ahhoz, hogy én felálljak. De én álltam fel. És ezt soha nem szabad elfelejtenem.
Mindegy, 10 nap után végül eljöhettem. Kaptam gyógyszereket. Fogalmam sem volt, mire jók, annyit mondtak csak, kettő megnyugtat éjszakára, hogy tudjak aludni, a nappali pedig szinten tart, bármit is jelentsen az. Kezelés a járóbeteg rendelésen továbbra is javasolt és keressek egy pszichológust. A járóbeteg rendelésen 3 héttel későbbre kaptam időpontot. Nagyon karakánul közöltem az ápolóval, hogy egy hétre még írjon ki, aztán megyek dolgozni. Az jelentette nekem akkor a normálist – ha nem tudok dolgozni, nem vagyok normális… Úgyhogy kórház után egy héttel már megint dolgoztam.
Aztán elmentem kiváltani a gyógyszereket. Hazamentem. Az allergiám miatt hozzászoktam, hogy elolvasom a betegtájékoztatót. Nem kellett volna. Az egyik konkrétan skizofréneknek való gyógyszer volt és fogalmam sem volt, hogy most akkor én bipoláris vagyok, vagy skizofrén? Elkezdtem parázni, hogy ha magamban gondolkodom, akkor azok a hangok?
A másik kettő mezei antidepresszáns volt.
Na, az első sokkból és pánikból felébredve természetesen beszedtem a gyógyszereket. 1-1,5 órával alvás előtt javasolt. Hát jó, fél hét, vegyük be, aztán olvasunk az ágyban. Fél óra múlva olyan álmos és kókadt lettem, hogy alig bírtam menni. Nekimentem az ajtófélfáknak, nem tudtam megmosni a fogamat, mert kiesett az elektromos fogkefe a kezemből. Kétszer elestem, mire bele tudtam bújni a pizsamámba, aztán bezuhantam az ágyba és éreztem, hogy zúg a fejem. És nem tudok megmozdulni. Utána elájultam. Reggel csak a sokadik csörgésre ébredtem és fél órát tartott, amíg úgy össze tudtam szedni magam, hogy fel tudjak kelni.
Ezután minden estém és reggelem hasonlóan telt, amíg el nem érkezett a pszichiátriai járóbeteg rendelés időpontja. Egyetlen egy előnye volt: iszonyat sokat aludtam, álom nélkül, baromi mélyen, így nagyon gyorsan regenerálódott a szervezetem.
Pár nappal a gyógyszer kiváltása után felfedeztem, hogy a gyógyszertárban nem a 400 mg-os tablettát adták ki a skizofréneknek való csodából (az orvos 400 mg-ost írt fel), hanem a 100 mg-osat – tehát amiből én 2-őt szedtem, abból 8-at kellett volna. Pánik. Úristen, mi lesz, ha megmondom az orvosnak a rendelésen, biztos visznek vissza… Nade én nem merek ebből bevenni nyolcat, már csak a tabletta mennyiségének a látványa miatt sem voltam képes rá. Ha ennyitől úgy viselkedem, mint egy kugligolyó, akkor mi lenne, ha beszedem a négyszeresét? Neeeeeeem.
Szerencsére ez volt az első lépés az adagok lecsökkentésében. Amikor nagy nehezen kiböktem a problémát az első alkalommal, meglátta a doktornő is, hogy az, amit kapok, nekem még úgy is lórúgás, hogy nem a teljes adagot szedem. Így még jobban lecsökkentette az adagot. Ma már azt mondom, lehet, belehaltam volna, ha beszedem a 800 mg-ot. És akkor utólag biztos azt mondják, öngyilkos akartam lenni. Vagy kiugrom az ablakon, mert minden gyógyszerem papírján nagy betűkkel az állt, hogy gyakori (!) mellékhatás: öngyilkossági gondolatok és a pszichotikus állapot, ezért ha ilyen gondolataim támadnának (öngyilkosság, gyilkosság, stb.), azonnal forduljak orvoshoz.
A következő lépés az adagok csökkentésében az volt, amikor elkezdtek lila foltok megjelenni a lábamon. Először azt hittem, biztos bevertem, csak nem emlékszem rá. Egészen addig, ameddig egy hét alatt 50-et össze nem számoltam. Akkor elővettem megint a gyógyszerek használati utasításait. Az egyiken szerepelt, hogy ha véraláfutásaid lesznek, azonnal fordulj orvoshoz. Mentem a háziorvoshoz. Ahhoz, aki anno beutalt, mert a pszichiáter doktornő aznap nem rendelt. A háziorvosok gyöngyének, természetesen, halványlila segéd fogalma se volt róla, hogy mi a fenét keresek ott, de utána se akart nagyon nézni. Jó, ha gondolja, akkor csökkentse le. Egyébként hogy vagyok. Próbáltam neki nagyon finoman elmagyarázni, hogy mit tett velem (tényleg finoman), de nem értette. Közölte velem, hogy ha egy fiatal ember bekerül a belgyógyászatra, ott is előfordul, hogy naponta halnak ki mellőle a betegek. Mindenkivel előfordul, hogy nem olyan súlyos betegek közé kerül, mint amilyen ő maga. Nem vitatkoztam, de azt gondoltam, jó lenne, ha valaki bezárna téged úgy, csak egy napra, mint ahogy engem bezártak 10-re.
A pszichiáter doktornőt másnap értem utol, telefonon. Kicsit kigúnyolt, de azt mondta, rendben van a gyógyszer csökkentése, a következő időpontra meg utánanéz a tüneteimnek. És tényleg utánanézett. És tényleg nem voltam hülye. És elnézést kért, mert csak a gyógyszerészeti lexikonban talált rá (tehát nem voltam hipochonder), de nem mondta meg, mik azok a foltok és miért kellett azonnal orvoshoz fordulnom – azt hiszem, jobb is. Lehet, azonnal eldobtam volna az összes gyógyszert. Viszont közölte, hogy „na, maga lesz az a fajta beteg, akinek rohadt nehéz lesz gyógyszert találni, mert minden mellékhatás ki fog jönni rajta”. Ekkor jutott legelőször eszembe, hogy OK, a szervezetem most kezdett el telítődni és küzdeni a méreganyagok ellen. Azt hiszem, itt lenne az ideje lerakni a gyógyszereket.
Mindeközben jártam pszichológushoz. Úgy indítottunk, hogy felhívtam, pár szóban elmondtam, mi a bajom és már másnapra akart időpontot adni. Hát, öööö, izé, megyek a páromhoz külföldre, nem lehetne a jövő héten? Dehogynem. De ha bármi problémám van, akármi, ha hajnali kettőkor is, azonnal őt hívjam, rendben? Rendben. El voltam ájulva. Soha életemben nem láttam, mégis ezt mondja. Nem tudom, hogy ez egy alap szöveg-e, de úgy megnyugtatott, hogy soha utána nem féltem.
Az első beszélgetés végén közölte, hogy a zárójelentést eldugom a fiók legeslegmélyebb szegletébe, és ígérjem meg, hogy nem veszem elő. Majd biztosított róla, hogy nem vagyok beteg. Az, hogy bevertem az üveget, egy teljesen normális emberi reakció volt. Azt mondta, aznap engem megfosztottak a saját életem felett való rendelkezés jogától – más is bevágta volna azt a rohadt üveget. Biztosított róla, hogy attól, amit én végigcsináltam a kórház előtt, bárki sokkal hamarabb összeomlott volna. Kiszámoltuk, egy hónapban 3 napot utazással töltöttem és minden nap 3 órával kevesebbet aludtam a szükségesnél, 9 hónapig. Ha előbb kerülök hozzá, felírt volna nekem egy altató kúrát, egy hét otthon és 10 alkalom nála, aztán kutya bajom. Ami viszont nagyon megdöbbentett, hogy külön kiemelte, nagyon köszönjem meg a testvéremnek, amit értem tett, mert ebbe akár bele is halhattam volna. Akár 4 hét alatt is meghalhat valaki odabent, aki nem oda való.
Nem csináltunk konkrét terápiát, de ezt akkor nem tudtam – előtte sosem voltam pszichológusnál. Minden héten egyszer elmentem hozzá, meghallgatott, támogatott, kaptam házi feladatnak gondolkodnivalót. És bátorított. Elmondta, mi tetszik neki bennem. 10 hétig jártam hozzá, a 10. héten már nem szedtem a gyógyszert és visszakaptam önmagamat. Egy erős, kiegyensúlyozott nőt. Azzal bocsájtott útnak, hogy semmi bajom. Találna turkálnivalót, ha akarna, főleg az anyu terén. Egyszer pl. megkérdezte tőlem, nem mondták-e nekem sokat, hogy olyan vagyok, mint az anyám. Óóóóó, mondom, dehogynem, amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom. Ha bármi rosszat csináltam, akkor mindig ez volt a kísérő mondat. Azt mondta, akkor nem csodálja az egészet. Ugyan terápia nélkül nem mer kijelenteni semmit, de szerinte az is benne lehetett a pakliban, hogy kipróbáltam, tényleg olyan vagyok-e, mint az anyám. De nekem most az a dolgom, hogy megtaláljam az egyensúlyt az életemben. Ha majd készen leszek rá, akkor bele lehet kezdeni egy terápiába, ha fel akarom dolgozni azt, ami a kórházban velem történt, de most csak megborítana.
Azóta semmi bajom nincs. Végigcsináltam még egy évet a cégnél, majd majdnem a kórházból való távozásom évfordulóján felmondtam. Megint kezdtem érezni, hogy ha ez így megy tovább, ugyanoda lyukadok ki, úgyhogy először életemben megtettem azt, amit én akartam. Mindenki a frászt kapta és le akart beszélni róla, mert felelőtlen vagyok, miből fogok élni, de nem érdekelt. Fogtam magam, kiköltöztem a páromhoz. Csak úgy, a semmibe. Ez is egy olyan lépés volt, amit már évek óta készültem megtenni.
Nem sokkal később találtam állást, 2 hónappal később megkaptam a munkavállalási engedélyt. Azóta itt élek, berendeztük a közös otthonunkat. Imádom a munkámat, a kollégáimat. Negyed annyi erőfeszítéssel 3x annyi elismerést kapok a mostani munkahelyemen és boldog vagyok.
Megcsináltam a jogosítványt (amit szintén anya miatt otthon nem javasoltak, mert anyu is milyen szeleburdi volt, nekem sem való az autóvezetés, de szerencsére nem hittem nekik), elsőre átmentem és jól vezetek. Lett egy kiskutyánk és igen, összeházasodtunk. Ilyen esküvőt kívánok mindenkinek. Többen úgy nyilatkoztak róla, hogy soha még ilyen összetartozó párt nem láttak és az egész olyan volt, mintha egy felsőbb áldás kísérné végig. A gyereket jövőre tervezzük.
Mi maradt vissza? Félek a lélekgyógyászoktól. Félek elmenni pszichológushoz és megpróbálni feldolgozni ezt az élményt. Nem attól félek, hogy valami kókler megint azt mondja, beteg vagyok és életem végéig gyógyszert kell szednem, mert ez olyan, mint a migrén, vagy az epilepszia, esetleg a pajzsmirigy probléma – ezekkel is ugyanúgy életed végéig együtt kell élned és ugyanúgy nem tehetsz ellene semmit. Elmész évente, félévente kivizsgálásra, szeded a gyógyszered és kész, attól még nem kell lehúznod az életed a klotyón. Akkor sem, ha sokan még segítenének is leöblíteni.
Az sem érdekel, ki mit gondol. Ebből a történetből se csináltam sose titkot, hiszen pont ezáltal és az őszinteségem által derült ki számomra, hogy MINDENKINEK (munkatársak, barátok, főnökök, ismerősök) a környezetemben volt már valami hasonló parája, csak nem kerültek vele kórházba, ill. azt sem tudták, hogy ami nekik van, esetleg kezelésre szorulna.
Attól félek, hogy megint jön valaki, aki azt mondja, mész a pszichiátriára és én nem tudok tenni ellene semmit. Amit a mai napig nem tudtam feldolgozni, az a kiszolgáltatottság érzése, hogy bármi megtörténhet velem – ha akarom, ha nem.
Bármilyen hihetetlennek is hangzik, a másik oldalon iszonyatosan hálás vagyok ezért a tapasztalatért. Megértettem rengeteg dolgot és megtanultam, hogy én vagyok a fontos. Megtanultam, hogy kéretlenül nem kell senkin segítenem, és mindenki a saját életéért felelős – senkinek nem tudom megoldani az életét helyette. Megtanultam, hogy bivalyerős vagyok, mert onnan jöttem vissza, amit mások elképzelni sem tudnak. Alázatos lettem az élettel szemben és nagyon odafigyelek magamra, a saját boldogságomra. A környezetemben csak azokkal az emberekkel foglalkozom, akik igazán fontosak, megtanultam, kik az igazi barátaim.
Kiderült, hogy egy milyen nagyszerű ember van mellettem, aki egész végig támogatott, aki nem átallott leutazni 7 órát minden második nap, csak hogy egy koszos, lepukkant, ócska kórházban láthassa a barátnőjét. Aki soha nem kételkedett a gyógyulásomban, soha egyszer meg nem fordult a fejében, hogy elhagyjon, mert „defektes vagyok”. Tőle mindig csak azt hallgattam, hogy egészséges vagyok, és egy ilyen történet bárkivel, bármikor előfordulhat.
Kialakítottam a saját prio listámat és, érdekes módon, nem a munka szerepel az első helyen.
Megtanultam, mit kell ilyen helyzetben tennem, akár saját magammal, akár másokkal.
Még közelebb kerültem édesapámhoz és végre elfogadta, hogy felnőtt ember vagyok, saját élettel és saját akarattal. A családomnak is segítettem, mert mindenki újra átélte azt, ami anyával történt és, érdekes módon, mostanra mindenkinek sokkal jobban alakul az élete, mint előtte. Remélem, elmondhatom, hogy ha más nem is, a katalizátor én voltam.
Mi legyen a végszó…
„Ember, küzdj és bízva bízzál.” Mert a pokol legmélyebb bugyrából is van kiút.
Pupäk
