Még a múltkori konferencia adalékaként mutatták meg, hogy akár álláskeresőként, akár csak úgy, miféle módszerekkel tarthatunk tükröt önnön magunk elé. Mert mi tagadás, önismeretből mindig van hova fejlődni, hiába érezzük úgy mi, vén szamarak, hogy mi aztán tudjuk, merre hány méter.

Hogy aztán egy munkaviszony vagy egy párkapcsolat romjain tűnődjünk a következő pillanatban, mit kellett volna másképpen csinálni, vagy mit tagadtunk le már a kezdetektől önmagunk előtt is.

Megfelelő munkát, ahogy megfelelő párt, életstílust vagy bármit csak akkor választhatunk jól, ha tisztában vagyunk önmagunkkal, és ha vetítünk (ennek egy vetületét hívják a szakemberek personának, azt az arcot, amit mindenféle „hivatalos” helyeken használunk mint Felnőtt Viselkedést) akkor ezt másoknak tegyük, lehetőleg ne magunknak. Mert másoknak időnként muszáj, de magunknak alighanem tilos. Használjunk inkább „tükröket” – ami lehet egy megfelelő tudással összeállított teszt, vagy egy megfelelő tudású szakember. Nekem kombinálva mindkettőhöz van szerencsém, megosztom, hogy is megy ez.

Katona Erzsébet, Böbe a konferencián már bemutatkozott, mint karrier-tanácsadó és tréner. Utóbb megtudtam, eredeti végzettsége gyógypedagógus, el is tűnődöm, a nem átlagos vagy épp sérült gyerekkel nehezebb-e, aki viszont általában önmagát adja, vagy a normálisnak kikiáltott felnőttel, aki meg mindent képes adni, de sok esetben a legkevésbé önmagát. Ő és a mögötte álló Alitera bocsátotta rendelkezésemre azon tesztek némelyikét, aminek segítségével könnyebb valakinek például olyan tanácsot adni, mely szakma vagy szerepkör lenne számára a legtesthezállóbb. Mert ugye a jogászság, az orvosság, a színészet, a programozói lét sem csak arról szól, hogy be bírunk-e seggelni hosszú szövegeket, fel tudjuk kapásból sorolni a vakbélgyulladás összes tünetét vagy a nempenicillin antibiotikumokat, vagy hogy tudjuk, mi a végtelen ciklus és miért nem szabad olyat írni.

Az általam kitöltött tesztek többfélét mértek: az egyik a mostanában gyakorta használt „kompetenciák” némelyikét: konfliktuskezelési stílust, interperszonális kommunikációt. Az orientációs teszt kifejezetten arra irányul, jól választunk-e hivatást. „Számtalan foglalkozás különféle szempontok szerint nagyobb csoportokba sorolható aszerint, hogy milyen beállítódást, hajlamot, alkatot, érzésvilágot igényel. Akik jól érzik magukat a munkavégzésük közben, kiegyensúlyozottak és magas a komfortérzékük, akkor ők jól választottak hivatást, szeretik és tudják, örömmel végzik a munkájukat.” – így a bevezető. Ha túllépünk az alapigényen, miszerint a választott munka ellenértékéből ki bírjuk fizetni a napi számlákat (egy fejvadász szerint van, aki egész életében nem jut túl ezen, általában nekik vacak és vacakul fizetett tucatmunka jut), akkor bizony nem mindegy, hogy általában kedvvel vagy utálkozva fogunk a napi feladatainkhoz.

Maga a teszt igen egyszerű, az egyiknél minden pontban van két darab állítás, amiből a rám inkább jellemzőt kell kiválasztani, vannak visszatérő állítások, más kombinációban és sorrendben, vannak ugye ahogy kiderül „ellenőrző” meg „vatta” kérdések is. Válaszolni zsigerből illik, mivel „jó” meg „rossz” nincs, ezért értelme megpróbálni becsapni a rendszert. A másiknál a kérdésre az „igen”, a „nem” és a „néha” közt lehet választani.

Az eredmény az egyik tesztnél egy pókháló, amit az adott képességben mutatott szintünk szerint töltünk ki. Böbe szerint nem olyan nagyon ritka az olyan egyéniség, ahol „színes” azaz telített az egész pókháló, néhány képességünket jobban használunk, , és hát van, amit kevésbé, különféle élethelyzetek eredményeképpen. Macsek pókhálója a kommunikáció (nahát, nahát) és az „érzelmi szituációk vállalása” (nem rohanok el visítva és nem hülyézem le az illetőt, ha valaki leszólja a posztomat vagy az általam főzött ebédet) terén csúcsosodott ki, míg a „társas viszonyok” és a „légkörjavító készség” területén kevésbé szerepeltem fényesen, nem én vagyok, akinek van 1354 ismerőse a Facebookon, akire a „nagyszerű csapattag” jellemzést aggatják a munkahelyi értékelésen,  vagy kínos szitukban is eléri, hogy felsüssön a viharfelhők mögött rejtőző nap. Hát igen, sok van bennem a régi Kipling-idézetből: „én a macska vagyok, aki egyedül jár és akinek minden hely egyformán jó.”

A konfliktuskezelési teszt nagy újdonságot nem mutatott: megoldom a problémát, vagy kereket oldok. Lehetnék még versengő, alkalmazkodó vagy kompromisszumkész. Böbét arról faggattam, mennyire érdemes ezen „dolgozni” felnőttkorban – alaptermészetünk valószínűleg már nem változik gyökeresen, de mondjuk az arányokon lehet még változtatni – hogy az én esetemben például hányszor lesz a dologból problémamegoldás, és hányszor nyúlcipő. Merthogy a másik félre is érdemes sandítani szerinte, vajon mit okozok vele, ha mindig elfutunk a konfliktusok elől, és persze azon is érdemes filózni kicsit, hogy hosszútávon jó ez magamnak, ha így marad…

Az orientációs teszt felosztja a szakmákat alapterületekre: emberek, tudomány és technika, kommunikáció és művészet, rendszerek és folyamatok. Ezen belül is elválhat az inkább elméleti és gyakorlati orientáció – ami ezt a területet illeti, ezt bizony nem „fejleszteni” érdemes, hanem figyelembe venni, hogy ne legyünk boldogtalanok – akkor is saját utunkat járjuk, ha a munkaerőpiac vagy a felsőoktatás magukat mindentudónak gondoló korifeusai másfelé terelgetne minket. Mert amit utálunk, abban aligha leszünk sikeresek. A pályaorientáció pedig a szakember szerint nem egyszeri esemény, hanem folyamat. Egy átlagos mai ember a statisztikusok szerint élete során legalább hatszor kényszerül valamiféle szakmai váltásra.

A konzultáció másik része beszélgetés, illetve bizonyos nyilvános profilok – például Facebook-profil – vizsgálata, mit mutat az adott személy önmagáról ezeken. A beszélgetésből pedig affélék derülhetnek ki, hogy mennyire vagy udvarias, figyelmes, empatikus a szakmára vonatkozó kérdésekben mennyi motiváció van, de vannak értékelhető jelek az érzelmi terhelhetőség, a felelősségvállalás, a nyíltság vagy zárkózottság szintjéről is.

Végeredményben óriási meglepetés nem ért, viszonylag jól vizsgázott az önismeretem – ami ebben a korban már valószínűleg elvárható. Kíváncsi lennék, mennyire lettek volna újdonságok az értékelésben mondjuk a tizennyolc éves önmagam esetében, választottam volna-e akkor esetleg más pályát, irányt egy ilyen „mankó” hatására, bár a tesztből az is kiderült, lényegében a helyemen vagyok. Karrierfejlesztéssel, tanácsadással, személyiségfejlesztéssel foglalkozók szerint nem feltétlenül az egyetemen színjeles tanulókból lesz a legjobb építész, orvos, jogász vagy pszichológus, bár ez sem kizárt. Arról meg, hogy társadalmi szinten hol áll a témáról a tudásunk, sokat elárul Böbe egy mondata: „Értékesítőknek tartottam önismereti tréninget, 30 év felettieknek, sok éves értékesítési tapasztalattal - és nyolcvan százalékuk nulla darab tréningen vett részt eddig (!) -,  erre megkérdezték, mi haszna van, ha ők ismerik önmagukat?  Na, én erre a kérdésre nem számítottam, de a rutinommal megoldottam a dolgot, de azóta is itt cseng a fülembe, hogy ezzel a gondolkodással kezdeni kell valamit, mert ez bizony baj, hogy ez kérdés: „mi haszna van az önismeretnek?”

Vakmacska


Aki Böbe gyógypedagógiai énjére kíváncsi (autista, értelmi fogyatékos, SNI gyerekekkel foglalkozik) annak ajánlom a blogját is.