Van a reggeleknek egy pillanata, amikor életre kel a régi varázsige a meséből. Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.  A sűrű pillarácson át az első reggeli fénysugárban lehetünk ott, ahol már soha többé nem lehetünk.

A hely, az akkor létező világok legjobbikában, ahol mindennap gyereknap volt, májusban és decemberben, napsütésben és hóesésben, pedig nem volt se lufi, se arcfestés, se ugrálóvár, utóbbiról azt se tudtam akkoriban, micsoda.

Ez itt az ágy, a sarokban, az ajtó mögött, az utcai nagyszobában, anyám vette első lánykori keresetei valamelyikéből, fejem felett a kis könyvespolc a likőrgyűjteménnyel, amit mi unokák szép apránként megiszogattunk, furfangosan vizet töltve a helyére. Ott vannak az Olcsó Könyvtár elnyűhetetlen, kézbe való kis kötetei, nyugágyba, vécébe is kiváló. Az üvegajtón horgolt függöny, de van, ahol átlátni, ha számunkra tilos tévéműsort kéne titokban követni.  A túloldalon a nagyrekamié, nyikorgó rugóin ugrálni remekül, aludni kevésbé remekül lehet, az innenső falon a Büdös Olajkályha, majd annak dicstelen távozása után (nálunk is bevezették a gázt) ismét gyerekkori fehér rácsos ágyam, ami leginkább már ágyneműtartó. A két utcára néző ablakon át tisztán hallatszik a falubeli asszonyok aznapi pletykája, mikor megállnak nagyanyámmal beszélgetni, aki már fent van, és kinézett, hátha jön arra valaki. Ha akarom, ha nem, megtudom, ki hány naposcsibét íratott az utcában, min veszett össze Vörösmari a férjével, kit műtenek epekővel a jövő héten, és virágzik-e a borsó vagy a dália.

Az üvegajtón túl az előszoba, tornác volt valaha, aztán újabb divat szerint beüvegezték, élő ember nem közlekedik ezen az úri bejáraton át, mindenki a konyha felől jön be, így szoktuk meg.  A konyhából át kell jönni a sötét fürdőszobán, beleakadva a függönybe, amit ajtó helyett van odaakasztva, szorosabbra zárom a szemem, felmondom az ajtóhangokat, nyekk, a bejárati kiskapu, aztán a konyhaajtó tompa kattanása, nyáron be se csukjuk, de függöny leng ott is, ne hagyd nyíva, begyün a légy. A fordítós-trükkös szobaajtó, klatty, az utcai szoba üvegajtajának üvegje laza egy kicsit, csörr. Itt vagyok megint, a piros ágyon, fejem felett a polc, a vízzel tele apró likőrös üvegekkel. Már régen csak akkor látom, ha becsukom a szemem.

Aki azt szeretné, hogy élesek legyenek a gyerekkori emlékek képei a pillarácson át, az ne cserélgesse túl sűrűn a díszletet, vésődjön be a gyerek fejébe, hol a fotel, a titkos rejtekhelyként működő fiók, a bújócskára is alkalmas szekrény, a nagymama esküvői képe a falon, fel tudja idézni, ha kell.

Nem kell énnekem mennyország, vonogattam a vállam akkoriban, elég ha jövőre is hoznak kiskacsákat, nem vágják ki a körtefát, se a macskaszépítő bokrot (nyírott bukszus, felül beengedtük a macskát, hogy nyávogva-kapálózva, igencsak borzasan és morcosan kerüljön elő alul), lehessen ugróversenyt rendezni a tyúkoknak (drótháló közére zöldsalátát aggatni, majd visítva-ugrálva lesni, melyik éri el), és tessék megragasztani a csillagos úszógumit, mert ha ereszt, nem tudok bemenni vele a nagyvízbe a strandon. A nagyvíz, az megvan még. A többit elmosta az idő.

Két éve a panzió ablakából néztem a 'házhátúja-falat', ami megmaradt, onnan sose láttam még, bólintottam, elmúlt, nincs. Másnap hazautaztam, aznap éjjel fogant a fiam. Aligha küldhettek volna kedvesebb üzenetet a valaha létező világok legjobbikából, ahol minden nap gyereknap volt.  Néha elgondolkodom, mit fognak majd a gyerekeim  látni, ha a gyerekkori díszletet szertefújja a szél, és már csak reggel láthatják, a sűrű pillarácson át, ahogy rásüt az első napsugár.

Mielőtt felébrednek.

 

Vakmacska