A friss közgazdasági Nobel díjat a 77 éves Claudia Goldin olyan kutatási életmű alapján kapta, amely egy sokat cincált, de általában kevésbé alaposan elemzett témát jár körbe. Még pedig azt, hogy a nők és férfiak jövedelme a mai napig nem egyenlő azonos munkakörben, vagy azonos végzettség és életkor esetén se – és nem, nem attól, hogy hülyébbek lennénk. Ugyanakkor megmutatta azt is, milyen döbbenetes mennyiségű változás zajlott a fejekben és a gazdasági-társadalmi folyamatokban a nőket illetően alig néhány évtized alatt. Ezek - nem véletlenül -épp Claudia Goldin aktív, munkával töltött évtizedei.
A Nobel-díjas tudós tudomány és a számok szikár nyelvén támaszt alá vagy cáfol népi megfigyeléseket és hiedelmeket, összerakja a mögöttes okokat, és évtizedeken át feltett azonos kérdésekre adott válaszokból mutatja, "odabent" mi változott, ami aztán megváltoztatta az "odakint" jelenségeit és viselkedését is.
Goldin kutatásai néhány közkeletű tévhitet is helyre bírnak tenni. Visszanyúlnak az iparosodás előtti időkbe, amikor is az otthon végzett munka még nem volt annyira elkülönülve a pénzért végzett munkától, illetve gyerekek társaságában végeztek sokféle munkát férfiak és nők – mezőgazdasági, kézműves és egyéb tevékenységeket. A gyárak és irodák elszaporodása ennek véget vetett, amelyekből valóban sokáig kiszorultak a nők, mivel sokuknak nem volt megoldott a gyerekek felügyelete. De aki holmi ősidőktől elrendelt munkamegosztásról hadovál, annak lehet, kevés valós tényadata van arról, hogyan éltek a családok és társadalmak az iparosítás előtt. Vagy összekeverte a munkamegosztást a vagyoni, öröklési jogok, politikai szerepvállalási lehetőségek akkori állásával – amelyek valóban sokáig szinte csak a férfiakat hozták helyzetbe. Dolgozni, azt lehetett nőnek is. A fizetett alkalmazotti státusz viszont csak a nagyipar korában lett olyan elterjedt, mint amilyennek most ismerjük.
Az iparosítás társadalmában, ahol sokféle munkához fizikai erőre is szükség volt, nőnek, főleg gyerekes nőnek sokáig nem volt sok helye, ha háború vagy hasonló miatt nem volt muszáj mondjuk a szalag mellé állni. Nem véletlen talán, csak 1963-ban hozták az USA-ban is azt a törvényt, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kell adni – de itt se „összehasonlítható”, csak „ugyanolyan” munkáról volt szó - és csak ott, ahol ténylegesen foglalkoztattak is nőt.
Claudia Goldin számokkal, interjúkkal, elemzésekkel támasztja alá a népi megfigyelést, hogy a jól képzett fiúk és jól képzett lányok viszonylag hasonló helyzetből rajtolnak számos országban – de megdöbbentően megváltozik a helyzet az első gyerek megszületése után.
Amit utána a mostani céges eljárások és szokások tartósítanak – a különbség nagyjából a nyugdíjba vonulásig eltarthat, még akkor is, ha nem is születik több gyerek. Ha és amennyiben a megtermelt javak mennyiségénél fontosabb az előmeneteli rendszerben, hogy ki mennyi ideje dolgozik valamilyen pozícióban, és időben mérve mennyi tapasztalatot szedett össze. Ez a rendszer inkább a jobban fizetett, nagyobb képzettséget igénylő munkáknál és pozícióknál jellemző, amelyekről viszonylag korán hozunk döntést, inkább minták, mint valós képességfelmérések alapján – meg is van az eredménye. A megoldása sajnos még nincsen meg. (Arra talán valaki más kap majd Nobel-díjat...)
A magyar nyelvű sajtóban megjelent már pár alapos cikk Goldin életművéről – itt meg itt meg itt például – én nem is ezeket szemlézném, inkább beleolvastam a professzorasszony friss tanulmányába, amely alapján mondhatjuk, hogy a „nők aranykora” az Amerikai Egyesült Államokban a hetvenes években, pontosabban kb. 1963 és 1973 közt jött el. Csak ekkor jutottak el oda, hogy az állapotos tanár megtarthatta az állását, a nők saját nevükön igényelhettek hitelkártyát és kezdtek el kicsi gyerek mellől is tömegesen dolgozni, akit később szültek meg. Széles körben elfogadottá és elérhetővé vált a hormonális fogamzásgátlás, ami kitolta a házasságkötés időpontját. Formális jogokat – választójog, munkajog, egyenlő oktatás – nagyjából a húszas évektől kezdtek szerezni tömegesen a nők, részben párhuzamosan a szintén jogfosztott fekete amerikaiakkal.
Goldin többféle jogot is megkülönböztet:
- Munkához kapcsolódó jogok – foglalkoztatás, fizetés, az alkalmazás körülményei
- Gazdasági és szociális jogok – vagyonjogi rendelkezések, szerződésekkel összefüggő jogok, társadalombiztosítás, házasság és válás, adózási kérdések
- Politikai jellegű jogok – hozzáférés a politikai döntéshozatalhoz, nőmozgalmak és (vezető) pozíciók a kormányzati, törvényhozási, végrehajtási területeken (bíróságok, törvénykezés, pártban és máshol betöltött egyéb politikai pozíciók)
- A saját testtel összefüggő jogok: a fogamzás és fogamzásgátlás önrendelkezése, abortusz vagy a szexuális zaklatás elleni intézményes védelem
Az amerikai rendszer azoknak, akik sosem éltek benne vagy kutatták alaposan, tulajdonképpen nehezen átlátható, pedig ebben a tanulmányban erőteljesen megjelenik, az összes történelmi vonatkozásával együtt, ezért a dokumentumot nem tudom mindenkinek ajánlani.
Talán azt a részt érdemes elolvasni belőle, amely azt magyarázza el, hogy van, aki inkább az egyenlőséget, más pedig épp a sajátos élethelyzetekhez alkalmazkodó, megkülönböztető intézkedéseket magába foglaló diverzitást véli nagyobb értéknek – tehát hogy azzal teszünk-e jót a nőknek, ha mindenben tökéletesen egyenlően kezeljük őket a férfiakkal, vagy ha egyedi helyzetüknek (hiszen gyereket szülni ma is csak a nők tudnak) megfelelő „kiegyenlítő” jog-és szokásrendszert hozunk létre, amely különbözően kezeli a két nem tagjait, eltérő élethelyzetük vagy adottságaik alapján.
Az előbbi híveit nevezik hagyományosan „feministának”, míg a megkülönböztetett bánásmódot támogatók közt többen vannak „konzervatívok” vagy épp „antifeministák”. De mielőtt hibásan fordítanánk le ezeket a kifejezéseket a saját kulturális környezetünkben (ami sok tekintetben nagyon, nagyon más mint a mai amerikai társadalom), olvassunk tovább- azzal, hogy bizonyos kezdeti követeléseket teljesítenek, így a nagyobb egyenlőség megvalósul, sokan ki is szállnak a feminista mozgalmakból, ahol a radikálisabb követeléseket megfogalmazók maradnak inkább- ma őket nevezzük feministáknak, miközben harminc-negyven éve ez egy másmilyen csoport volt, mivel más jogokért kellett másképpen harcolni.
A „feminista” és a „nőjog” egyébként a negyvenes vagy hatvanas évek Amerikájában egyáltalán nem volt szitokszó. A legtöbb megkérdezett amerikai már a hatvanas években egyetértett azzal, hogy a családos nő is vállalhasson munkát, akkor is, ha a férje képes eltartani a családot, és sokan jelentették ki azt is, hogy tehetséges nőt simán támogatnának abban, hogy a törvényhozásban és a politikában magas pozíciót kapjon – vagy akár az USA elnöki székéért induljon. (Ehhez képest ugye egy nő saját nevére hitelkártyát csak a hetvenes évek első felében igényelhetett először…)
A konzervatívok és a feministák legnagyobb törésvonala kétségkívül az abortuszjogok körül van. Minden más területen, nagyjából a negyvenes években kezdődő és talán a nyolcvanas évekig tartó periódus alatt a többség elfogadta és megszokta, hogy a nők dolgoznak, politikai és gazdasági pozíciókat töltenek be, sőt, radikálisan lecsökkent azok száma is, akik szerint a család súlyosan megszenvedi, ha egy nő egy vagy több még nem iskolás korú gyerek mellől áll vissza dolgozni.
Az emberiség életében ez egy nagyon rövid periódus- írja a Nobel-díjas kutató-közgazdász – ezért meglepő, mekkora változások bírtak ennyi idő alatt végbemenni. Még akkor is, ha az „antifeminista” vagy „konzervatív” irányvonal a nők közt is jelentős az Egyesült Államokban, akik számos női jogot elleneznek. A kutatások szerint a nők ebben a kérdésben jobban megosztottak vallás, családi állapot, lakóhely vagy munkaerőpiaci helyzet alapján, mint a férfiak.
A hajdani nőmozgalmak eredményei nélkül egyébként nem lenne egy rakás női Nobel-díjasunk sem, ha jól belegondolunk. Köztük a magyar Karikó Katalin. Vagy maga Claudia Goldin.
Vakmacska
