Név nélkül, de szeretném megjelentetni a szülésem történetét.

Ez egy megtörtént „eset”, amit máshogy élt meg az orvos, a nővérek, a család, és máshogy Én… Én lelkileg sokat vesztettem: hitet az orvosban, hitet magamban, bizalmat, önbizalmat…

A szülésem napján szép, meleg idő volt. Reggel 7-re voltam behívva a nagy napon a kórházba, császármetszésre. (Előző két terhesség is az volt, de becsülettel kivártuk a másodiknál és a harmadiknál is a 39. hét végét, nincs panasz) Elköszöntem a gyerekeimtől, mentek óvodába, a megszokott kis világukba, s mi is mentünk, mentünk a cél felé, a harmadik gyermekünk világrajövetele felé. Pontosak voltunk, reggel 7-re kellett mennem.

Az én műtétem mégis délután kettőre lett eltolva, kiírva. A várakozás az infúzión felőrlő volt, mégiscsak 7, azaz hét hasznos óra az életemből…. Fáztam, egyedül voltam majdnem egész végig ez idő alatt. A legjobb az egészben az volt, hogy aludtam 7 év óta először egy jót, 1-2 órát. Nem tudom mennyit, a telefonom nem lehetett nálam… Majd megszámoltam unalmas óráimban az összes lámpát, csempét, repedést. Az eredményre már nem emlékszem ennyi idő után, de akkor pár óráig jobban tudtam, mint egy pók vagy légy a falon.

Az ideg már majdnem szétszakított belülről, de kicsit beengedték páromat is. Ekkor megérkezett az aneszteziológus, aki rögtön le is teremtett, hogy nem mentem el előzetesen aneszteziológushoz. Én rákérdeztem a doktoromtól háromszor a 35. héttől, ő mindig csak legyintett, hogy felesleges, majd ott helyben eldöntik, ha gond van. Első hiba: hittem neki. Persze én voltam a hibás az adott pillanatban, konzíliumot kellett a vérképem miatt összehívni. Végül úgy döntöttek, határeset, nem lesz altatás.

Visszatértek a szülés előtti balsejtelmeim, ez nem jól kezdődik, nem fog jól végződni.

Elkezdődött a császármetszés, nehezen érzéstelenedett el a terület. Nem hittek nekem. Közben, akik ott voltak a szobában, nem tudom már, nővérek, főnővérek, vagy az aneszteziológus, morgolódtak, hogy pont ma elkéredzkedtek hamarabb haza, a konzílium miatt már csúsznak… miattam…Majd elkezdődött a műtét.  Szokásos dolgok, elfüggönyözés, narancssárga pocak…gondoltam, már csak fél óra, s utána már tudom mi jön. Hamar felkelek, megerősödöm, iszom sokat stb…

Aztán jött a feketeleves! Csak azt hallottam, hogy hólyag, hólyag! Halkult a doktor és a műtős segéd, nem tudtam mi történik. Hallottam, félszavakból, hogy baj van. Aztán mondta valamikor x perc elteltével a fogadott dokim, hogy így jártunk „Katikám”, megsérült a húgyhólyag! Legutóbb ilyen másfél éve fordult elő vele. Abban a kiszolgáltatott helyzetben nem tudtam szólni…Most legszívesebben, utólag pofán…..ám: mi az hogy "így jártunk"?????? Milyen alpári szöveg ez? Babukát kirángatták, megmondom őszintén, nagyon fájt most, nagyon. Kérdezni nem maradt erőm. Doktor úr jelezte, jól van.

Elvitték, s mi még vártuk az urológust. Vártuk az urológust, felém nem sok jó szó esett. Annyit mondott a doktor, hogy a protokoll miatt urológus varr össze, amúgy ő is meg tudná oldani…Ballonokról beszéltek. Meg hogy vajon melyik „kedves” urológust küldik az osztályról, az újoncot, vagy aki vendégségben van más klinikáról… Nekem mindegy volt, csak emberi legyen, gondoltam félkómásan magamban.

Közben a nővérek valamilyen családi videót nézegettek, benne hangosan szólt a Nézését meg a járását...Mosoly hagyta el az arcomat, hogy ilyen nincs.….Közben flegmatikusan jelezték, hogy miattam nem tudnak hazamenni, pedig korábban elkéredzkedtek.

Szabadulni akartam a műtőasztalról, letörni láncaimat, rohanni haza a kis újszülöttemmel a másik kettőhöz, átkarolni őket hatalmas kezeimmel, s a végtelenségig ölelni őket.  Végtelen volt minden perc…és nem anyabarát.

Az elvileg félórás császárműtét így lett 3órás…arra még emlékszem, hogy megszámolták a rongyokat, nem maradt-e bennem valamelyik. Hát ezért hálás köszönet…A második megkezdett órában már nagyon fájt, jeleztem, nemigen hitték, lefogtak, de elaltattak végül. Gondolom azt hitték, egy hisztis pi… Én meg úgy gondolom, ment ki az érzéstelenítő…

Felébredve rámtették a picit, amire nem emlékszem, csak fényképek tanúskodnak róla. Állítólag tesztelték, hogy ki vagyok, mikor születtem stb..én nem emlékszem…döbbenten szembesültem itthon a fényképekkel…

Az első éjszaka az őrzőben kegyetlen volt. Két zsák lógott belőlem, a hasamon homokzsák, s hozták a picit ellátásra, szopira, kemény volt… De hamar talpra álltam, hisz tudtam, hogy császár után így kell. Közölték, hogy a katéter 10 napig lesz bent, egy világ omlott össze benne, alapjáraton az ember 3-5napra készül. Öt napra készítettem a gyerekeknek elő apró ajándékokat, minden nap kaptak egyet otthon. A középső fiamnak ekkor volt az ötödik születésnapja.

Nagyon felerősödtek bennem a negatív érzések.  Aludni ez idő alatt szinte semmit nem bírtam, mert mivel sokat ittam a tejecske miatt, a vizeletes zacsit egy-másfél óránként ürítenem kellett.

Ha nagyritkán tudtam látogatót fogadni, vagy kivittem az ebédet, akkor a fürdőköpenyemre csíptettem a katétert. Volt, aki kikerült a folyosón…Ha a bal oldalamon szoptattam, a zacsit a bőröndömre tettem, ha a jobbon, akkor a szekrényemre. Az ágyon nem volt olyan lehetőség, hogy állítani lehetett volna, ezért mindig fel kellett rá másznom, amikor „cicicsere” volt

A kórház bababarát, azaz a baba nonstop velem volt. Eszméletlen volt a helyzet. 10 nap, nem sok, de nekem akkor több volt a kelleténél, két fiam otthon, én itt szerencsétlenkedek a zacsival, magammal, a babával. A baba egy angyal volt, segített, átérezte a problémánkat.

Dokik vizitkor olyan lekezelőek voltak, ő a katéteres, a húgyhólyagos…ez volt a nevem… Szemem előtt lebeg: megkérdezi a vizitelő orvos, hogy van anyuka, de választ nem várva, hátat fordít és kimegy… A sorsom nem érdekli, de az igen, hogy mire jön vizitelni, csillogjon-villogjon a szoba.

Az egyetlen emberi hangú orvos a gyerekorvos volt, aki mindig megkérdezte, hogy vagyok, jelezte, ha fehér vagyok, és adott egy kis erőt, biztatást, pedig ezeregy dolga volt…A saját dokim az 5-6.napon jött be a szülés után, pihenni volt valahol. Nem értette, miért van még bent a branül, s elcsodálkozott, hogy még antibiotikumot is kapok benne…hm….Azt mondta, nem tudja, mit kell itt problémázni, öregapáink is katéterrel dolgoznak kint a kertben. Haza akart küldeni, s majd jöjjek vissza pár nap múlva. Nem vállaltam, a kórház 10 napot írt elő, maradtunk.

Nem mintha nem vágytam volna haza, de így éreztem magunkat biztonságban. A doki dúlva-fúlva elvágtatott. Talán szégyellt engem? Szégyellt, mint egy sikertelen esetet? A 10.nap még a hazamenetellel megvárattak vagy 5órát, már meg se kottyant, hab a tortán volt. Tudjuk milyen eufóriában, izgatottságban telik a várakozás. Például, hogy mondják, 12-kor mehetsz haza, készülsz csomagolsz, már semmi nem érdekel.  De helyette fél öt lesz belőle…mert a papírt csak akkor írják alá.

Az orvosom az ágyamon szedte ki a varratot, nem a varratszedőben. úGY érzem, nem szeretett volna velem kettesben maradni. De én semmi rosszat nem tettem, csak bíztam benne. Szavaival, tetteivel megalázott, Megijedt a helyzettől, nem tudta kezelni. Félt hogy presztízst veszt? Talán…Én nem ezt érdemeltem tőle. Sok nőn segített, jó szüléseket hajt végre, sok baba születik a keze alatt.

Én az ezerből voltam az egy sikertelen, de ezért emberibb bánásmódot érdemeltem volna. Támogatást. Minden értelemben. És egy "elnézést" ott és akkor.

Nehezen ment a szoptatás, szoptatási tanácsadót kellett igényelnem. A kórházban hiába kértem segítséget, csak azt hallgattam, hogy tud maga szoptatni, szoptasson. A picim meg éhezett, kevés tejcsi volt. A történtek miatt nehezebben indult el a kötődés a gyermekemmel. Elhagytam magam, nehéz volt, teljesen megtört valami belül. Pszichológushoz kellene fordulnom, hogy elfelejtsem a történteket, amit röviden összegeztem.

Így éltem meg én, nem álltam ott és akkor ki magamért, a párom sem igazán tudott fellépni mellettünk. Én, aki elhatároztam, hogy bátor és önbizalomteljes leszek vélhetően utolsó szülésemnél, leforrázva jöttem haza a kórházból.

Megalázottnak éreztem magam, tehetetlennek és senkinek. S hibáztam, igen, mert nem álltam ki magunkért. De az lebegett a szemem előtt, hogy bármiféle kockázat történhet, aláírjuk az elején. De azt nem írtam alá, hogy az orvosok, fogadott orvosom bepánikol a helyzettől. A 6 hetes kontrollon pedig mintha semmi sem történt volna, úgy tett…Én még mindig nem álltam talpra, évente vannak kemény napjaim, fiam születésnapja körül!