„Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani.  Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé" – írta Kaffka Margitról Ady Endre. Margit 38 évet élt csupán, mégis jelentős életművet hagyott maga mögött. Volt feleség nem is egyszer, és volt anya, volt dolgozó nő és irodalmár. „Férjhez is csak azért ment, hogy a saját lelki életével éljen asszonyéveket. Az anyaságot is azért vállalta, hogy ezt az érzést is a saját, legegyénibb impressziói alapján ismerje meg” – írta róla Sassy Csaba miskolci költő, újságíró barátja. Azt hiszem, Kaffka Margit jóval több volt ennél, a szerelemért volt asszony, az anyaságért anya, s briliáns tehetség, mert mindennek lelkiségét, érzelmeit és hangulatait képes volt átvezetni műveibe.

1880. június 10-én, Nagykárolyban született. Édesapja, Kaffka Gyula Szatmár megye tiszti főügyésze volt. Édesanyját Uray Margitnak hívták. Elszegényedett dzsentricsalád volt az övék, Margit elbeszéléseiben, verseiben visszaköszön a pusztuló feudális eszmék, a röghöz kötött életet megőrizni igyekvő nemesség világa. Margit hatéves volt, mikor édesapja meghalt. Nagykárolyban végezte a középiskolát. Rossz anyagi helyzetük miatt ösztöndíjasként kapott helyet a szatmári Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek anyaházában. Később tanítóként helyezkedett el Miskolcon 1900 júliusáig. Már gyermekkorában sok időt töltött a városban, hiszen itt éltek apai nagyszülei. Budapestre került, az Erzsébet nőiskolában szerzett polgári iskolai tanárnő oklevelet. 1903-ban újra visszatért Miskolcra, édesanyjával és Ibolya húgával lakott és tanári állást vállalt, irodalmat és gazdaságtant tanított. Ekkor kezdett verseket, elbeszéléseket írni.

Az elragadó egyéniségű fiatal nő művészeket, írókat, festőket gyűjtött maga köré, lakása szinte irodalmi szalonná változott. Osvát Ernő, a Magyar géniusz szerkesztője, félredobott kéziratok között akadt Margit versére, a Társaságban címűre, melyet ki is adott. Később a Figyelőben, a Hétben, majd az 1908-ban alapított Nyugatban jelentek meg művei. Első verseskötete 1903-ban látott napvilágot, ezt Levelek a zárdából című naplóregénye követte 1904-ben. Leányként és később férjes asszonyként is tanított. Sem rang, sem vagyon nem állt rendelkezésére, ezért kénytelen volt fenntartani magát. Szakított az otthon ülő és gazdag férjre váró leány képével, akinek hivatása a feleséglét. Mást akart. Mindez verseiben, elbeszéléseiben, regényeiben is visszaköszön: a társadalomba kikerülő, védtelen nő alakja. Margit helyet szerez magának a férfiírók között, egyéni stílusát, a lelki életet átlátó, megismerő, kifinomult nőalakokat megformáló tehetségét felismerte és becsülte az íróközösség. Különleges nő volt, olthatatlan tudásszomjjal.

Nem hiszek

 

Egy fáradt pille ringott haldokolva

 Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

 Sápadt falombok halovány árnyéka

 Remegve űzött őszi sugarat.

 

Nagyon szomorú mese volt az élet.

 A fán már útrakészült száz madár.

 És mind nekem csacsogta búcsuzóra,

 Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

 

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

 És csillagkönnyel lett tele az ég.

 Azon az éjen álmok látogattak,

 Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

 

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

 Mégis egész tündérország befért.

 – És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

 Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

 

Álmodtam én már sokszor égiszépet

 És mindig fájó szívvel ébredék.

 Elég! Álmodni nem akarok többet,

 Se húnyt reményeket siratni még.

 

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

 És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

 Jöhetne már maga a boldogság is,

 Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

 

Jó barátja, Sassy Csaba írta róla: „Csodálatos szemei voltak. Lélekbelátó, embereken átnéző, messzi horizontokba vesző sugarú, sötét tónusú, mély árnyékolású szemek. Beszélgetés, vitatkozás közben, ahogy ránézett az emberre, aki meg nem szokta, szinte kényelmetlenül érezte, hogy nem a szemei közé néz, hanem a lelkébe, a legtitkosabb, legegyénibbnek hitt, biztos rejtekhelyen elbújtatott gondolatok közé. Delejes fényű mágikus sugarú szemek. A mesemondó Seherezád színes, káprázatos keleti pompájú, ezervirágú rajzokkal átszőtt arabeszkeket látó szemei.” Nem adott túlzottan magára, nem volt képes választékos gonddal kiválasztani, összehangolni ruháit, kiegészítőit. Nem úgy nőalakjain. Amit az életben nem tudott, azt képes volt a képzelet világában megteremteni. Ezek a figurák kifogástalanok, szépek, esztétikusak tudtak lenni.

1905-ben szerelmi házasságot kötött Frőhlich Brúnó erdőmérnökkel. Margit édesanyja kevesellte lánya mellé a fiatal, kezdő erdészt. Házasságuk konfliktusokkal terhes, később Színek és évek című regényébe beleszövi ezeket az éveket. 1906-ban verseskötete jelent meg a Atheneum gondozásában, Kaffka Margit könyve címmel. Még ebben az évben gyermekük született, Lacika.

Lackó

 

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,

 Édes, pihegő, bimbószínű lény.

 Vér lüktet benne! Eleven valóság!

 S nézem kétkedve, tanakodva én.

 Vánkospihéit elzilálni félek,

 Már szétterült az álmaim felett,

 Már átölelném féltve, mikor ébred,

 Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!

 – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

 

 Jött valakim, aki nem volt idáig,

 – Felém rajzó, bomló vágyakkal telten,

 (Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)

 Csak nemrég is, be messzi járt lelkem!

 Hát vége volna a titáni hévnek?

 Nagy száguldásnak a viharparipán?

 Közelebb jöttek-é a messzeségek?

 Nem, csakhogy itt. engem keres az élet,

 – Az csak a párna fodra, csacsikám!

 

 Már halkan úszik a soktornyú város,

 A légemelte, rezgő, csalfa kép

 Mindegyre messzebb. És nyomban szálldos

 A vágy – szétfoszló lenge párakép.

 Viharzó tapsok zaja szerteszéled,

 Homályba hullnak kísértő szemek,

 Kilobban a tűz, elhallgat az ének,

 Itthon maradtam – mindörökre véled.

 Egy álom int még. – Ne sírj! Nem megyek.

 

 No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád!

 Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!

 Se lát, se hall egyébrül az anyád,

 – Tejszagú, édes kis testeden át,

 Csak azon át szabad az út már nékem.

 Halkan hívó szók még kísértenek,

 De a kiáltásnak ereje nincsen.

 Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!

 Csitt... aluszik! És akkor jól van minden.

1907-ben Budapestre költöztek, mert férje a Földművelésügyi Minisztériumban kapott munkát. Férjétől teljesen elhidegült, ekkor szeretett bele Osvát Ernőbe, aki akkoriban a Nyugat szerkesztője volt. Osvát azonban elhagyta Margitot, a sértett nő bosszúhadjáratot indított ellene Hatvany Lajosnál, a lap mecénásánál. Többek között Kaffka feljelentései is közrejátszhattak abban, hogy a két férfi kapcsolata teljesen elmérgesedett. Az akkori pletyka úgy tartotta, hogy ha Osvát egy női írónak publicitást ígért, akkor a hölgy közelebbi kapcsolatba is került vele. Feltehetőleg Margit számára ez a kapcsolat több volt futó kalandnál. Az írónő házassága hamarosan felbomlott, 1910-ben elvált férjétől, tanárként dolgozott tovább. Közben 1909-ben megjelent Csendes válságok című elbeszéléskötete és Képzelet-királyfiak című meseregénye. Íróként termékeny évek voltak ezek, verseskötetek (Tallózó évek, Utolszor a lyrán) és elbeszéléskötetek (Csonka regény és novellák, Süppedő talajon) hagyták el a nyomdát. Művei legtöbbször társadalomrajzok, a széteső dzsentri világ alakjai jelennek meg bennük. Feminista nézeteket vallott, úgy gondolta, egy nő nem járhatja kizárólag a házasság kiszolgáltatott útját. „Ha a világ minden asszonya közt csak egyetlenegy volna, ki az emberi haladást egy szemernyivel előbbre viheti – akkor is törvényt kell hozni vagy bontani, és mindent megváltoztatni, hogy azt az egyet dolgozni engedjük, mert az emberiségnek minden szemernyire nagy szüksége van.”

Margit leginkább nőalakjait bontotta ki, érzékenyen kutatta a lelki történéseket, folyamatokat. 1912-ben megjelent regénye, melyet egyik legjelentősebb művének tartanak, a Színek és évek.  A regény Pórtelky Magda életét meséli el, saját kézből, ahogy az idősödő asszony visszaemlékezik életére, küzdelmeire. Az egész regény egy emlék – egy életé. Magda fiatal lányként kiragyog a bálon táncoló lányok közül, de egy a sorsa velük. A bálok, a tánc, minden csak egy magasztosabb célt szolgál: „vittem-e előre ma a dolgomat, közelebb jutottam-e a köteles célhoz: férjhez, jól menni férjhez!”  A tánc, az udvarlás, az egész rituálé, játék sehol sem olyan szép, olyan teátrális, olyan édesbús, mint Magda szülőföldjén. Követni kell mindenben a hagyományokat. A lány nem tiltakozik a nagyszülői, anyai akarat ellen, nincs ellenvetés, hiába szeret mást. Csupán egyetlen átsírt éjszakát enged a szerelemnek és teljes belenyugvással megy hozzá Vodicska Jenőhöz. Szépen élnek, gyermekük születik, Magda takaros, tiszta házat teremt maga köré. De túl sokat foglalkozik a nemesi világgal, a ranggal, az emberek beszédével, mely néha róla is szól. Rangot akar, valaki lenni, férjén keresztül. „Szerettem volna sürgetni, tolni, ösztökélni előre ezt az embert, aki hivatva van rá, hogy teljesítse és véghezvigye a világban, amit az én becsvágyam kíván. Igen, igen, gondoltam, egy férfival mindent el lehet érni; őáltaluk el lehet jutni mindenhez, csak biztatni, akarni, zavarni kell; szívósan és ravaszul, ez az asszonyok dolga.”

Magda a férfiak ősi törvényei által irányított világában csak mellékszereplő. Próbálja mozgatni a szálakat, de mindig kívülálló marad. Öccsei között, férje mellett, az ő külön kis világukból – mint egy titkos szobából – Magda kinn reked. De férje nem nyer a választásokon, nem bírja a kudarcot, s öngyilkos lesz. Magda lába alól hirtelen kicsúszik a talaj, kallódik évekig, Horváth Dénes, egy negyvenes agglegény kitartó udvarlója továbbra is. Pénze fogy, rokonok jóindulatán él, s a regény rámutat: egy ilyen nő, ha egyedül marad, minden társadalmi kapcsolatból kicsúszik, nincs pártfogója, s ha esetleg dolgozni kezdene, az úri társaság mély megvetésében részesül.  „Visszaemlékeztem Szinyéren azokra a jelentéktelen kis írnoknékra, kapaszkodó boltosnékra, akiknek éppígy elég volt az „ott voltam” illúziója, mikor mi fesztelenül mulattunk zárt társaságban, rájuk ügyet sem vetve. Istenem, hát elég lehet nekem ez a semleges szerep? Ha egyszer valahogyan... itt is fenn lehetnék, ragyogva és uralkodva! Lehetséges volna ez?” Budapesten él egy ideig, de a magányos nő pletykák céltáblája lesz és hazamegy.  Horváth kimenti szorult helyzetéből, szeretik egymást, de a házasság nem hoz boldogságot. „Igen, a feleségévé kell lennem; újra férjes asszonnyá, úrnővé; eltartott, védett élethez jutni, magam háztartását vezetni, és itt, itthon, Szinyéren megint.”

Horváth továbbra is agglegényéletet él, mulat, a pénzből alig jönnek ki, folyton veszekednek. Három lányuk születik. A férj nem tud férj lenni, elvette Magdát, mert „így kellett lennie”, de csak marják egymást, egyre kegyetlenebbül. „Egy-egy ilyen bomlott, csúnya jelenetre jöhet megcsendesülés, elszégyellés, újra közeledés; de a következő alkalommal csak még pokolibb, még szörnyűbb lesz az ütközet.” Így élnek együtt, Magda az adósságok és pénztelenség dacára is meleg, szép otthont teremt, mindent elkövet, hogy gyermekeire ne ilyen élet várjon. Első házasságából született kisfiát a nagyszülők nevelik, de három lányáért mindent elkövet, hogy tanulhassanak. „Kislányaim, lelkeim, csak ti tanuljatok! Mindenáron, mindenáron! Ne csináljatok ti semmit a ház körül; majd főzök, seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek, szétment, elhanyagolt testemnek már úgyis mindegy. Ti csak készüljetek szebb, diadalmaskodó, független életre; magatok ura lenni, férfi előtt meg nem alázkodni, kiszolgáltatott mosogató cselédje, rugdosott kutyája egynek se lenni. Csak tanuljatok, mindent; ha az utolsó párnám is adom érte!”

Így élnek együtt, amíg van harag és szenvedély, egymást tépve, aztán már csak csendes utálattal, mikor már veszekedni sem érdemes. S mikor névnapján férje és első szerelme, Tabódy Endre cigánymuzsikával köszöntik, Tabódy bevallja: „…hanem ha ez a szó jutott eszembe „asszony, nő, nő”, én mindig, öntudatlanul is magát értettem alatta. Mi ehhez képest az, hogy nem magával voltam egy fedél alatt huszonöt esztendeig?”  S Magda azt feleli: „Az élet csakugyan nem nagy dolog, mert egy a vége. Akárhogy lett volna dolgunk, sokkal jobban aligha esik a megvénülés. Isten ments, hogy mi együtt éltünk volna!... De amit így az ember mondhat egymásnak, lássa, már tudom, hogy ez a legtöbb. A legnagyobb emberi ajándék, a szó, a szó!” Miután férje meghal, Magda Istenhez fordul egy fiatal papon keresztül, de ez is csak fellángolás, ez is elmúlik, a hitnek is csak a fiatal férfi által volt íze. Egyedül marad, emlékezik. „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez.”

Kedves játéka visszanézni  élete történetét. A régi rend, a feudális berögződések szétestek körülötte. „Így, régi holmik, emlékek, adomák hogy összetapasztják a családot — mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztonságot jelent.” Ez a biztonság eltűnt, Magda még folytatója volt régi házasságoknak, régi szerelmeknek, régi életeknek, lányai már valami újat kezdenek. Nem máson, hanem magukon keresztül fogják megvalósítani önmagukat. Néha Pórtelky Magda alakja szinte ellenszenvbe hajik könnyedsége, a rang, a mások munkája által szerzett érdem iránti igénye, felszínes érdekkapcsolatai miatt. De nem inkább áldozat ő? Nem a kor, a régi szokások, a régi szerepek áldozata? Képes kitörni? Nem, nem képes, ő maga a régi, járt utat választja. De lányainak szebb jövőt biztosít.

A Színek és évek elismerő kritikát kapott. Margit különösen büszke volt Móricz Zsigmond szavaira: „eddigi írói útjának a csúcsára ért s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha” – írta Móricz. Schöpflin Aladár rávilágít a regény fontos, az eddigi dzsentriirodalomtól eltérő vonására: „Magda élete nem tragikus összeomlás, a tragédia megrendítő szépségével. Csupa apró, hétköznapi eseményeken, kicsinyes napi gondokon, szépség és nagyság nélküli súrlódásokon őrlődik fel itt egy lélek.” 1913-ban újabb regény következett, a Mária évei. A főhős, Laszlovszky Mária talán Pórtelky Magda leánya is lehetne, az új kor gyermeke, tanul, önálló életre készül. De nem következik be a boldog végkifejlet, az iskola álomvilágából kilépő lány a való életben már nem találja a helyét. A társadalom még nem képes ezt az új nőtípust befogadni, s talán Mária sem képes végig küzdeni az utat. Sorsa tragikus véget ér. Mária alakja aprólékosan kibontott, minden lelki rezdülés, hangulat elemzésre került.

1914-ben Margit megismerkedik második férjével, Balázs Béla író öccsével, Bauer Ervin biológussal. „Azt tartom, hogy az ember többször is lehet szerelmes, de csalódni csak egyszer csalódhatik. Mert ha csak egy kis esze van, másodszor már nem engedi magát megcsalatni” – mondta Kaffka Margit zátonyra futott házassága kapcsán. S valóban, második férjével házassága sokkal kiegyensúlyozottabbra sikerült. Szegeden házasodtak össze, 1904. augusztus 18-án. „Ahogy neked ez lehetett csak már hátra – ugyanolyan nagy ajándék vagy te nekem, és ugyanúgy nekem csak ez lehetett hátra: veled találkozni”  – írta. Igazi lelki társra talált a tíz évvel fiatalabb férfiban, aki nemcsak jövőjét teheti széppé, hanem elhibázott múltját is helyrehozhatja:

 

A te színed előtt

 

Az én két fáradt asszonykezem

Hogy milyen lágy, amikor simogat,

Mily enyhén tárul, amikor ad:

Terajtad ösmerte meg.

– Köszönöm neked a két kezemet!

 

Szemem, a bágyadt, bús tükröző

(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett;

S megtanulta, hogy tiszta szövétnek,

Betlehemcsillag, égi vezér...

– Áldjon meg az Isten a két szememér'!

 

Mindig azt hittem: rút vagyok,

Csak durva vágyra hangoló,

Szivet bájolni nem tudó.

– Te megszerettél, – s rámigézted

Ezt a halk, esteli szépséget.

 

Oly csúnya volt, mit eddig éltem;

Kevert, pocsékló, fél, törött!...

– Most a multam is rendbejött,

Ahogy tenéked elmeséltem. –

Mert láttad sorsom: megszerettem.

 

Nemes, szent csordultig-hited

Aranykelyhét felém kináltad,

Szerelmed grál-borát ajánltad:

Most már, míg élek, szent leszek;

Felmagasztaltál; fennt leszek;

Végig „te színed előtt” járva...

Ó hála, hála, hála, hála!

 

Közben megjelent Szent Ildefonso bálja című elbeszéléskötete, és regényei, a Két nyár, az Állomások, és a Hangyaboly. Utóbbi a fiatal Kaffka Margit zárdában szerzett élményeire épült. 1918-ban beválasztották a Vörösmarty Akadémia tagjai közé. Margit járt Olaszországban, egyedül, majd második férjével. Itália kultúrája megragadta képzeletét és néhány verset is ihletett. Kisfia, Lacika nem volt mindig mellette, mivel első férje újra megnősült, s a kisfiú sokat tartózkodott apja mellett. Alig keltek egybe férjével, Bauert katonaorvosi szolgálatra küldték. Kitört az első világháború. Margit rettenetesen aggódott szeretett férje miatt, gyakran látogatta. Fenyő Miksa jegyezte le egy akkori találkozásuk emlékét: „Elvesztettük a háborút, mondotta, mi is, ellenségeink is, mindannyian elvesztettük a háborút. Megvetette azokat, akik filozófiával mérték a vérengzést, osteológiát űztek, vagy akik „élmény”, „átélés”, „szenzáció” után lelkendeztek, neki rém volt, szenny volt, sós könnyek tengere, meg egy olaszországi út brutális megszakítása, elmaradt levelek, szép ruhás nők, kiknek semmi közük a ma rettenetéhez, letelt szabadságok – mert egy kicsit ilyenekből is tevődik össze a háborús rettenet.”

Margit pacifista volt, nem akart részese lenni a borzalomnak. 1918-ban kisfiát, Lacikát Dévára adták iskolában. De a fenyegető spanyolnáthajárvány miatt mégis visszahozták Pestre. A kisfiú éppen Margitnál tartózkodott, mikor megbetegedett. Két nappal később a spanyolnátha tünetei édesanyján is megjelentek. Férje az Új Szent János kórházba vitte őket. Külön szobában feküdtek, Margitot azzal vigasztalták, kisfia biztosan meggyógyul. Nem így lett. December elsején elhunyt a híres írónő, s másnap kisfia is követte. A farkasréti temetőben helyezték őket örök nyugalomra. Kevesen jöttek el a borús, hideg decemberi alkonyon – az ország még nem heverte ki a háború borzalmait, s a gyógyíthatatlan spanyolnátha szedte áldozatait. 38 évet élt. Önéletrajzában így írt: „Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni; a kis fiamat nőni látni; néhány álom-messziségnek vasúton nyomába szaladni; dúlásig lakni csak álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlen szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?” Nem adatott meg neki az a néhány év.

 

Forrás:

Önéletrajz (Kaffka Margit)

Balázs Béla: Mária évei

Balázs Imre József: Nőregény, Kaffka Margit, Színek és évek. Helikon 1999/9.

Schöpflin Aladár: Kaffka Margitról

Móricz Zsigmond: Kaffka Margit

Irodalomtörténeti Közlemények. A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata. 64. évfolyam (Budapest, 1960) Vayerné Zibolen Ágnes: Kaffka Margit arcképei

Miskolci Lexikon: Thurzó Nagy László

Fenyő Miksa: Kaffka Margit

Kaffka Margit: Színek és évek

Kaffka Margit: Az élet útján (Versek, cikkek, naplójegyzetek)

http://www.irodalmijelen.hu/node/2530

http://nyugat.oszk.hu/html/alkotok/kaffka.htm

 

A képek forrása:
http://nyugat.oszk.hu/html/galeriak/egyeb_album/pages/kaffka_margit.html
http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/kaffka_m.html