Szél ellen nem érdemes, mondja a régi bölcsesség, kérdés, mit tekintünk szélnek.  Volt mostanában néhány olyan tanulmány, bölcs könyv, ami arra hívta fel a figyelmemet, hogy átmenetinek tűnő „zavaró jelenségek” valójában már évtizedek óta tartanak, csak most kezd láthatóvá válni a hatásuk, és ahelyett, hogy megpróbálnánk a lehetetlent, tehát eltéríteni ezeket, inkább azon kéne törni a fejünket, hogy hogyan lehet ezekkel elviselhető módon együtt létezni.  

A mélyben rejlő, lassú, mindenre kiterjedő és kérlelhetetlen folyamatokat meg vagy átmenetinek tekintik, vagy helyi sajátosságnak, vagy észre sem veszik őket, miközben ezek csendesen, de feltartóztathatatlanul változtatják meg az életünket.  A legtöbb befolyásolásra alkalmas erő viszont egyelőre úgy tűnik, vagy a megváltoztathatatlant akarja nagy erőkkel módosítani, vagy Pató Pálként szemléli, ahogy lassan eltűnik a tető a feje fölül. Sajnos az általam olvasott bölcs emberek beismerik, hogy könnyebb megmászni a Himaláját, mint a belénk rögzült gondolkodási és viselkedési sémáktól eltérni.

Egyre kevesebbet szülnek a nők - mindenhol

Németh Tibor Megatrendek c. húszoldalas tanulmánya (amit rövid regisztráció után bárki elolvashat a Munkaügyi Szemle oldalán http://www.munkaugyiszemle.hu/megatrendek-20 ) például külföldi tanulmányok és statisztikák alapján sokak számára meglepő eredményeket közöl:  a nők teljes termékenységi rátája(TTR)  például ötven (50) éve mindenütt a világon  erőteljes csökkenésbe kezdett. Nemcsak a „fejlett nyugati világban”, a válsággal sújtott esztendőkben, vagy ahol háborúk törtek ki, esetleg járványok tizedelték a népet. Mindenhol, folyamatosan.

Forrás: Németh Tibor: Megatrendek

Sőt, teszi hozzá a grafikonok alapján Németh Tibor, az igazán meredek zuhanást ott lehet megfigyelni, ahol 50 éve igen magas értékről indult a görbe, Európában például Törökországban –  a megszületett gyermekek száma sokkal gyorsabban csökkent, mint a fejlettebb európai államokban.

"Lehetetlen döntést hozni, ha mindent meg akarunk tartani a jelenből, és úgy továbblépni. Önkéntes kompromisszum csak akkor születik, ha van egy közös cél, amely nagyobb nálunk, illetve ha megbízunk a másikban. Ha a fiatalok körében kimegy a divatból a kompromisszum, akkor kisbabák sem születnek."

A kormányok igyekeznének befolyásolni a demográfiát, ám népességnövelést célzó beavatkozásaik általában csak rövid távú befolyást jelentettek a megatrendre, jelenti Németh Tibor, de az ellenkező irányú folyamat erőltetése sem mentes a járulékos problémáktól. Magyarország vagy Kína példája jól érzékelteti ezt:  a kiemelkedően népes „Ratkó-generáció” addig járult hozzá pozitívan a gazdasági folyamatokhoz, míg nem lettek a kilencvenes évek elején tömegesen munkanélküliek, és amíg nem érik el tömegesen a nyugdíjas kort, mivel a  nagy kiugrásokat és nagy visszaeséseket mutató „cakkos korfát” nagyon nehéz kezelni.  A kínaiak pedig már most nehezen kezelhető szociális feszültségeket tapasztalhatnak az elmúlt évtizedek „kötelező egykézés” gyakorlata miatt.  A hirtelen bekövetkező, vagy nagyon is átmenetinek bizonyuló változások önmagukban képesek bajt csinálni.

Kis kitérő: képzeljük csak el, mi történne, ha bármilyen érv, jutalom vagy fenyegetés hatására az összes biológiailag szülőképes nő 3 éven belül szülne legalább 2 gyereket. A katasztrófa azonmód bekövetkezne, mivel ezen nők tömegével esnének ki a munkából fél-három-öt évre, gyerekeiknek a mai állapotokra tervezett oktatási rendszer képtelen lenne megfelelő szolgáltatásokat nyújtani, ha pedig ez a felfokozott szülési kedv csak mondjuk egy-két politikai cikluson át tartana, akkor lehetne azzal is számolni, mi történne, amikor önmagukat eltartani képtelen idősekként rázúdulnának életük végén a társadalomra. Ilyesmit tehát józan ember nem kíván – a Megatrendek kutatói szerint pedig azt igencsak elfogadhatjuk, hogy a csökkenés világtrend évtizedek óta, az a kérdés, mely szinten fog majd egyszer megállni és stabilizálódni. Globálisan ugyanakkor azt sem kívánhatjuk, hogy végtelen ideig növekedjen a világ népessége – hiszen a bolygó eltartó képessége véges, a túlszaporodott populációk csúf végét pedig mindenki ismeri, aki csak egyetlen tanulmányt vagy könyvet olvasott mondjuk Konrad Lorenz tollából.

„Az ellentmondásos helyzetek olyanok, mint az időjárás, azaz olyasmi, amivel együtt kell élni, nem pedig megoldani, a legrosszabb szempontokat lebegtetve, a legjobbakat élvezve és a jövőbe mutató út jelzőiként kezelve. Az ellentmondást elfogadni, kezelni és értelmezni kell, legyen szó akár életről, munkáról, közösségről vagy nemzetekről.”

Egyre kevesebb a munka – egy idő után mindenhol

Németh Tibor tanulmánya egy másik megatrendet is bemutat, amit most már nem csak a kutatók látnak, de a nem-kutatók nagy része átmeneti jelenségnek tarthatja, és leginkább a válságra, esetleg a „túlfejlett” jóléti rendszerekre kenné az egészet.  A gazdaság fejlődésének egy pontján világszerte egyre több országban kezd „elfogyni” a munka – mármint az a hagyományos bérmunka, alkalmazotti munka, ami a gépesítés korában kezdett általánossá válni, az archaikus önfenntartó létformák helyett. A gépesítéssel járó fejlődés előrehaladtával a technológia rengeteg munkahelyet „fal föl” vagy telepít távoli országokba a hatékonyság jegyében, de hosszabb távon minden országban zárulhat a „foglalkoztatási kapu”.

A modern gazdaságokban a hatékonyság nevében egyre kevesebb embert alkalmaznak,  nekik pedig egyre többet és szorgalmasabban kell dolgozniuk, ha életszínvonalukat legalább szinten kívánják tartani. Többek szerint a munka és a pénzköltés ördögi köre jött létre, amelyben az emberek egyre inkább a fogyasztáshoz fordulnak kielégülésért és az élet értelmének megtalálásáért – és a többségnek vagy csak pénze, vagy csak ideje van, miközben a kettő egyensúlya volna a kívánatos.

„A verseny egészséges dolog, talán elengedhetetlen is, de az élet többről kell, hogy szóljon, mint a győzelemről, mert így mindannyian vesztesek leszünk.”

 „Figyelemreméltó, hogy a kiemelt fejlett országokban a 60 év teljes hossza alatt sehol sem növekedett a bérmunka terjedelme, akár egy dolgozóra, akár egy lakosra vonatkoztatva, s ez a kör adja a világ GDP-jének mintegy a felét. Ahol már elérték a teljes gépesítés korát, ott biztosan nem emelkedik számottevően a bérmunka terjedelme, sőt, csökkenésre lehet számítani. Mélyebb kutatások kimutatták, hogy a sokak által irigyelt Kínában 4-5 százalékos a városi munkanélküliség, vidéken 150 millióan élnek munka nélkül. Mivel az atomerőművekben, robotizált gépsorokon, a szoftverfejlesztésben Kínában és Indiában sem kell több ember, mint az USA-ban vagy Japánban, ez a folyamat ott sem fordítható vissza. Ha a kapu becsukódik, akkor százmilliók lehetnek munkanélküliek. Nem egy fejlődő országban már 50 százalék fölötti a munkanélküliség, s közöttük nagy arányban vannak városi, képzett, világlátott fiatalok.” – idézi a Megatrendek tanulmányt bemutató HRportal-cikk.  Németh Tibor szerint lényegében ez indította be az arab tavaszt is, a foglalkoztatási kapu bezáródásának egész világra kiható veszélyét nem lehet alábecsülni.

 A technikai fejlődésnek először inkább a szebbik arcát láttuk – nem kellett már dolgoznia gyereknek, öregnek, betegnek, a fizikai erőfeszítések egy részét energiazabáló gépeknek adhattuk át, és tömegek éltek egyre jobb színvonalon. Most azonban elkezdtük a fejünket fogni azon, mit kezdjünk azokkal, akiket nem tudunk sem szellemi dolgozóként, innovátorként, vezetőként, sem pedig a gépeket kiszolgáló operátorként foglalkoztatni, személyes szolgáltatásokat nyújtóként meg azért nem, mert bár igény esetleg lenne arra, amit csinál, de megfizetni már kevesen tudnák. 

Mi már nem tudjuk megcsinálni, mással végeztetni meg nem érdemes

Figyeljük meg, írja Charles Handy üzleti gondolkodó az Üres esőkabát című könyvben, mennyiféle munka tűnik el azzal, hogy nem végezzük el magunk, inkább másra bíznánk, de úgy egy idő után túl drága lesz – és sorolja a példákat az egyszerű javításokon át az olaszországi családi olajbogyó-termelésig. Én ezt olvasva eltűnődtem, tényleg, vásárolt mostanában bárki például kézzel kötött pulóvert? Ha belegondolunk, hány óra elkészíteni egy ilyet, és egy ember hányat képes elkészíteni egy hónapban – megfizetné-e ezt elegendő ember, hogy a kötéssel foglalkozó ember megéljen belőle hónapról hónapra? Nyilván nem, hiszen nem véletlenül nem űzi errefelé senki ezt a foglalkozást. Pedig tizenöt-húszéves koromban még szinte minden nő tudott kötni – és sokan szerettünk is. Számos efféle alapjában véve hasznos tudás és tevékenység, hogy úgy fogalmazzak, ment a levesbe. Kész csoda, hogy számos megfizetetlen és piaci alapon megfizethetetlen tevékenység, mint a gyereknevelés vagy az idősgondozás fennmaradt még. Néha még a divat is segít – ha nem jött volna divatba, számos fejlett országban emberek tömegei felejtették volna el, hogyan kell otthon főzni.

Ráadásul, ingatja a fejét Charles Handy, ha nem tesszük, egy idő után el is felejtjük, hogyan kell, kidobjuk, elkótyavetyéljük a szerszámokat is. Hát igen, ha ma találnánk egy bőrönd finom kötőfonalat, nemigen tudnánk vele mit kezdeni, hiszen se kötőtűnk, se tudásunk hozzá.

Az intelligencia, mint út a hatalomhoz és gazdagsághoz

Szép csendesen fogynak a vevők, ahogy egyre kevesebb gyermek születik, de azért is, mert a már megszületettek nagy része egyre kevesebbet tud vásárolni. Egy amerikai felmérés szerint a munkaerő húsz százaléka (ezt a csoportot „szimbolikus elemzőknek” nevezték el, ők lényegében a tudás birtokosai) tudta csak az utóbbi évtizedekben növelni jövedelmét és vagyonát, míg a többiek (bányásztól a köztisztviselőig) szegényedtek. A jómódúak és okosak ma már leginkább egymásnak kínálnak szolgáltatásokat, folytatja a kutatás, és míg a hagyományos tulajdonformák esetében valóban elért a gazdagság az alsóbb osztályokba, az intelligenciára, mint tulajdonra már nem érvényes, hogy minél több létezik, annál több ember kell ahhoz, hogy megművelje vagy működtesse, tehát az ő gazdagodásuk mások gyarapodását már nem eredményezi automatikusan.  Ha pedig az intelligencia a jólét elsődleges forrása, akkor ha nem tesszük hozzáférhetővé ez újfajta tulajdont és nem fektetünk be minden állampolgárunk intelligenciájába, akkor egy erősen megosztott társadalomban fogunk élni – ezt nem én mondom, pedig én is mondhatnám, hanem Charles Handy, illetve az 1983-as „Veszélyben lévő nemzet” című amerikai jelentés.

Fejben dőlne el?

 „Alig van nehezebb dolog, mint a társadalomban, és bennünk évezredek óta rögzült örök igazságokat, gondolkodásmódot megkérdőjelezni és újakra cserélni. A megatrendekkel szembefordulni viszont lehetetlen. A tegnap megszokott receptjeivel ez már nem lehetséges. Eljött az idő az új gazdaság realitásaihoz igazodó paradigmaváltásra. Németh szerint ennek a körvonalait kezdik kirajzolni a megatrendek. A szerző úgy értékeli, nincs más lehetőség, változtatni kell a gondolkodásmódunkon és alkalmazkodni az elkerülhetetlen jövőhöz.” – zárul az ismertető, amivel nehéz nem egyetérteni. (De attól tartok, ez az „unortodoxia” távol áll attól, amit a mai magyar gazdaságban neveznek annak.)

Mindkét általam idézett mű rossz hír azoknak, akik a gyors és drasztikus „megoldások” hívei: nem lehet rendelni sem három kilométer instant demográfiai javulást, sem öt tonna intelligenciát három napos szállítási határidővel – mindkettő megváltoztatása kizárólag lassú, aprólékos munkával lehetséges, nem kevés elszántság mellett. Ha megnézzük, a természetben minden eredményes változás lassan, fokozatosan megy végbe, és nem siettethető – mindig visszás, ha le akarjuk rövidíteni valamely növény, állat növekedési, szaporodási ciklusát, és hálistennek még senkinek se jutott eszébe, hogy pénzért lehessen 4 hét alatt kihordani egy terhességet a szokásos 40 hét helyett.  

Minél távolabb van valami, annál kevésbé fontos – tartok tőle, ha egy ötven év múlva, de egészen biztosan érkező cunamiról kapnánk jelentést, akkor nagy a valószínűsége, hogy vagy letagadnánk, vagy elodáznánk az egészet, míg nem kerül egy-két hét távolságra, amikor is tökfölösleges védgátakat és egyéb bonyolult, drága védműveket építgetnénk, hogy utána fejvesztve szaladjunk a szélrózsa minden irányába, átkokat szórva mindenkire, aki nem lépett időben. Vagy elgondolkodhatunk azon, nekünk magunknak van-e olyan saját stratégiánk, amely legalábbis számunkra működhet akkor, amikor minden másképp lesz, mint ma - még ha el is fogadjuk, hogy mindenki számára érvényes általános megoldás nincsen – ezt pedig jó volna elfogadni, akármilyen kellemetlen gondolat. A poszt következő részében talán erről lenne érdemes beszélgetni.

Vakmacska

Források:

http://www.hrportal.hu/hr/temethetjuk-a-munkat-foglalkoztatas-ellen-hato-megatrendek-20120921.html

http://www.munkaugyiszemle.hu/megatrendek-20

Dőlt betűs idézetek: Charles Handy: Az üres esőkabát – Egyén, üzlet, társadalom (Manager Könyvkiadó)