Akadnak pillanatok, amikor látom a világot, az egészet, mintha valami furcsa szert kapnék hirtelen, látom, hogyan kapcsolódnak össze és rétegződnek egymásra a dolgok, és értem a kirakó minden elemének helyét.

Kép: Stockfresh

Látom a hajókat a tengeren, a hosszú asztaloknál vitatkozó politikusokat, egy kínai kisvárost, életeket, embereket Európában és Amerikában, állatok csordáit, halrajokat az óceánban, fenyvessel borított hágókat a Sziklás-hegységben, könyvek értelmét és évekkel ezelőtt hallott mondatok igazi üzenetét, kicsinyes előnyökön marakodó középvezetőket, elnyomott, modern rabszolgaként élő, unott tömegeket, gazdag álmodozókat, akik idealista projektekbe kezdenek, és közben nem törődnek az áldozatokkal, tárgyakat, amiket megkaptam, megszereztem, használtam, elvesztettem, kidobtam vagy megőriztem a harminchét év alatt, a saját változásaimat és az emberek hihetetlen erejét, ahogy sok-sok év után is erősek és energikusak, miközben több tonnás buszok, amiken kamaszkorukban utaztak, ma már rozsdahalmok a roncstelepen, könyvek, amiket fényes fehér papírra nyomtak gyerekkorukban, ma megsárgult, gyűrött relikviák, és egész államok, rendszerek, amik életük kezdetén mérhetetlenül erősek voltak, ma már csak halvány sorok a történelemben, látom a gyerekeim szándékait és érzéseit, hogy milyen boldogok és milyen kétségbeesettek tudnak lenni akár egy órán belül is egyszerre – ahogy én is.

Látom Mollyt évek óta derűsen munkálkodni, látom a fáradtságát, és a funkciókat, amiket kikapcsolt magában, hogy ebben az iramban haladhasson előre, és látom az elgyötörtsége mögött még mindig világító játékos fiatalságot. Látom a saját önzéseimet, sértődéseimet, hosszú reggeli gyaloglásaimat, amikor egy gyerek szemével nézek még mindig falevelekre és autókra, látom a meglepő eredményeimet, és a rengeteg erőfeszítést, amiről néha nem tudom, hogy jó irányban fejtem-e ki, néha pedig minden idegszálammal tudom, hogy igen. Hallom az embereket, akik egyre azt skandálják, hogy a világ valaminek a vége felé halad, hát persze, mert azok, akik a világ hangját adják, mindig az idősödők, akik azt hiszik, elmúlik a világ. Pedig csak ők múlnak el. Hát nem, a világ valaminek a kezdetén van megint, még sok olyan izgalmat és színt tartogat nekünk, amit most épp el sem tudunk képzelni. A gyerekeink nem egy tovább szürkülő, statikus, fulladozó világban fognak élni, hanem egy kitáruló, új harcokkal teli környezetben, ahol talán kevesebb fával találkoznak, mint mi és az elődeink, de ettől az a hely nem lesz kevésbé izgalmas. Új háborúk, új felfedezések, új betegségek és újfajta boldogságok várnak rájuk. Semmi sem fog örökre megszűnni vagy megoldódni. Minden változni fog, és a történet folytatódik. Csak az emberek maradnak majd hasonlóak, és az új körülmények között valószínűleg éppannyi boldogságot és boldogtalanságot lelnek, mint amennyit mi, vagy a mi őseink.

Akadnak pillanatok, amikor látom a világot, a bálnákat, az űrhajókat, a könyveket és a gyerekeim játékait, a számítógépek jövőjét, az öregség rettegéseit és hosszú, nyugodt korszakait, a barátaim és az ellenségeim lelkét, a vágyaim reménytelenségét, és azt a vicces kérlelhetetlenséget, ahogyan rosszkedvűen, mindig mást akarva járok az életem felszínén, miközben a mélyben, magam számára is láthatatlanul, örök derűvel és következetesen megvalósítom a valódi feladataimat, és legtöbbször nincs annyi eszem, hogy észrevegyem, hogy az igazi életem, az rendben van, és csak a képzelt az, amin annyit dühöngök. Talán egyszer lesz annyi eszem, hogy megértem, ki vagyok igazából, és nem erőlködöm mindig olyasmik után, amik nem következnek belőlem.   

Az ilyen megvilágosult pillanatok után mindig ugyanazok az érzések következnek. A bánat. Hogy nem fogom soha elmesélni a világot, hogy befejezetlen marad, amire születtem, az én hibámból. Aztán a belenyugvás. Hogy nem baj, hisz akik nem látják, azoknak nem is lehet elmagyarázni. Aztán a vidámság. Hisz elmeséltem már a világot ezerszer: egy apró szilánkját. Ha egy kibaszott szilánkot el tudok mesélni havonta-hetente belőle, az bőven elég. És végül a felismerés. Hogy nem is fontos az egész, hiszen bár nagy feladat elmesélni a világot, élni benne még nagyobb. Elindulni reggelente, és naponta öt percet kedvesnek lenni legalább, és néha akár röhögni is egy-egy nyomorult pillanatban.

Nem igaz, hogy az élet rövid. Mocskosul hosszú az. Az a végtelenül izgalmas és fordulatos sztori, ami 2004 óta történt velem és körülöttem – és itt csak a családomról és a barátaimról beszélek, hiszen ez mindennél fontosabb –, az köteteket töltene meg. Ami 1990 és 2004 között történt velem, az több életnyi menny és pokol volt, egy romantikus opera, rengeteg helyszínnel és szereplővel, utazással, harccal, nevetéssel és szerelemmel, bulival és magánnyal, tanulással és léhasággal, és tonnányi fantasztikus hangulattal – számos hosszú és tökéletlen regényt írtam róla, melyek nekem kivétel nélkül fene nagy kielégülést okoztak. Ami pedig 1980 és 1990 között történt velem, az legalább 1000 évnyi kaland, tele varázslattal és titokkal, amiről akkor sem tudnék mindent elmondani, ha tíz profi írót alkalmaznék a feladatra, és aminek máig is csak a felszínét kaparászom, amikor a múlt régi utcáin járok, vagy amikor a gyerekeinket figyelem.   

Hogy mit akartam ezzel?

Hogy baszódjatok meg, azt. Hogy baszódjunk meg mindnyájan, amiért nem vagyunk minden másodpercben boldogok. Végtelenül gyarló fajta vagyunk. Mindenkiben, akit csak ismerek, elég öröm és élmény halmozódott fel az elmúlt években ahhoz, hogy akár a következő pillanatban elégedetten és boldogan haljon meg. És mégis mennyit kínlódunk, passzívkodunk és panaszkodunk. Például én is, amikor befejezem ezt az írást, aztán kimegyek a kávéautomatához, és közben füstölgök majd magamban, hogy nem vagyok gazdag, nem vagyok fiatalabb, nem vagyok karcsúbb, nem vagyok blablabla.

A mennyben élünk, és a kis agyunk, az poklot csinál belőle.

Ha van isten, nagyon sajnálom, tele lehet velünk a fasza.

Őrjöngő Farkas