Ahogy az ember lánya cseperedik, várja a lovagot a fehér paripán, szövögeti álmait a jövőről, és minden olyan meseszerűnek tűnik. Aztán végigvonul gyönyörű uszályos esküvői ruhájában az oltár elé, és szeme előtt már leendő családjának képe lebeg – sok kis aprónép, egy kutya, szép ház, meg még ami kell. Hiszen melyik nő nem veszi természetesnek, hogy az élet rendje az, hogy gyereket szüljön, családja legyen… Ám ahogy telnek-múlnak az évek, már mindent megvalósított, karriert, szép házat, kutya is került az udvarba, de a gólya valahogy mindig más valaki kéménye fölött köröz. Az elején még hajlamosak vagyunk legyinteni rá, pár év elteltével már mások is érdeklődnek, hogy mi újság baba fronton. Később, a fiatalnak már nem annyira mondható asszony nekiáll B és C tervek kivitelezésének, hiszen az idő szorít, „eredmény” meg sehol, és az álmai még finoman szólva sincsenek köszönő viszonyban a rideg valósággal.
Oldjuk meg, tegyünk valamit – jöjjön tehát a feladatpipálós lista: 5 sikertelen inszemináció (3 különféle intézményben: híres fizetős és állami egyaránt), 1 sikertelen lombik (nagynevű professzornál, akinek gyönyörű az irodája), rengeteg felesleges idegeskedés, még több felesleges – és többször megismételt, értelmetlen – vizsgálat, sok hitegetés, majd ebből fakadó depresszió, elképesztő mennyiségű pénzköltés, a végére használhatatlanságig szúrt vénák és hasfal, továbbá még megspékelve egy altatásból majdnem nem felébredéssel. A lista igazából a végtelenségig folytatható lenne, pedig alig egy év eseményeiről beszélek, amit szinte egy évtizednek éltünk meg férjemmel.
Összegzésként a kálváriánk után arra jutottam, hogy az orvostudomány jelenleg használt protokollja és tudása szerint egy sötétben tapogatózó, fehér köpenybe bújtatott, lutrira játszó pénznyelő gépezet, amibe bátran dobálhatod a zsetont, amíg van, aztán ha már nincs, közlik, hogy amúgy veled minden rendben, próbálkozz csak, majd összejön valamikor, de most már csinálj, amit akarsz, kell a hely újabb jól fizető kuncsaftnak. Tudom, sarkosan hangzik mindez, nyilván léteznek pozitív(abb) példák is, de a nagy többségnél így zajlik a dolog.
Meddőnek bélyegzettként kimondhatatlanul szívfacsaró élmény terhes kismamahordákkal találkozni, lépten-nyomon kisgyerekes anyukákba botlani, elveszteni barátságokat csak azért, mert verseny alakult ki abból, hogy kinek lesz előbb gyereke, és megérni azt, hogy a környezetedben már mindenki a második, esetleg harmadik csemetéjével várandós, míg te csak az okokat keresed, hogy mi lehet a gond veletek. Szerencsére azonban gazdagodtam olyan új felismerésekkel, élményekkel és segítőkész emberekkel, akikkel és amikkel soha nem találkoztam volna, ha nem ebben a cipőben járok.
Aki valaha volt hasonló szituációban, az tudja, aki még soha, annak nehéz elmondani, hogy mit lehet érezni ilyenkor. Nyilván a küzdeni akarás és tehetetlenség hálójában vergődve az ember megpróbál új, picit ismeretlenebbnek tűnő utak felé kanyarogni, új reményeket csiholni önmagában, s lelkesedő tűzzel a szívében felvenni újra a vértet, majd csatába állni egy apró szívdobbanásért. Ha frázist akarnék pufogtatni, azt mondanám, a remény hal meg utoljára, de azt is hozzáfűzném, hogy addig is cselekednünk kell, hiszen a sült gólya ritkán pottyant gyereket a szánkba.
Kalandos életutamat egy új reménysugárral folytatom…
Hormónia
