Az ember folyamatosan változik. Sokszor direkt szeretne, de olyankor persze nem könnyű. Más változások ellen pedig nem tehetünk, még ha tiltakozunk is ellenük. A változásra vannak esetek az én életemben is. Például teljesen máshogy viszonyulok az anyasághoz az első, majd a második gyermekem megszületése után. Ezen sokszor magam is meglepődöm. Természetesen mindkét gyermekemet ugyanúgy és egyformán szeretem, magát az anyaságot élem meg másként.
Míg első terhességem alatt gyűjtöttem és bújtam a gyereknevelésről szóló szakirodalmat és próbáltam jegyzeteket készíteni, mit hogy kell majd csinálnom, hogy jó anya legyek, addig a második terhességem alatt már eszembe se jutott (és persze már időm sem volt) efféle „hasznos” írásokat, könyveket bújnom, mert rájöttem addigra az első gyermekem által, hogy A Gyerek rendszerint soha nem úgy működik, ahogyan azt a szakértők tudományosan bemutatják, „lerajzolják”. Nekem általában a hozzáértők tanácsai sem váltak be, hiába szerettem volna a gyerekemet meggyőzni, hogy úgy kellene cselekednie, ahogy ezt az okos nénik és bácsik a nagykönyvben megírták. ő csak sírt tovább, vagy folytatta azt, amit nem kellett volna.
Első gyermekem, Nagypille megszületése után csak Ő volt számomra a téma, a barátnőimnek másról áradozni és írni sem tudtam, csak arról, hogy fordította először oldalra a fejét, hogy kapta be először a kanalat, hogy mászott először egyet, majd kettőt, majd hármat. Szóval igencsak leszűkítettem minden kommunikációmat A Gyerekre. Csodálom, hogy a barátnőim nem unták magukat halálra és még szóba állnak velem azóta is. De persze ezért barát a barát! Tudták, hogy egyszer csak „felébredek” én is a szokásos „elsőgyermekes álomvilágból”. Második gyermekem, Kispille születése után is megírtam a nagyobb fordulópontokat, mikor fordult hasra, mikor ült, vagy állt fel és mi volt az első szava, de már sokkal több és érdekesebb témát is találtam a baráti beszélgetéseink, levelezéseink során, és már az is érdekelt, hogy a másikkal mi van.
Míg Nagypille születése után bújtam a táblázatokat, mikor, miből és mennyit ehet, napi szinten jegyzetelve, mikor és mennyit evett, addig Kispillénél már csak arra vigyáztam, nehogy idő előtt olyat adjak neki, amitől például allergiás lehet, vagy nagyon nem korához illő még. És ekkor már persze a jegyzetelésre sem maradt időm.
Na és a szoptatás. Mikor első gyermekem első anyatej-elutasító jelzéseit tapasztaltam, egy világ omlott össze bennem, sírva kerestem a megoldást az interneten, vagy hívtam zokogva a védőnőt, mit tegyek. Aztán második gyermekemnél jelenleg alig várom, hogy 10 hónapos lévén már ne ez legyen számára a legfontosabb nyugtatóeszköz.
És a cumi. Míg először hatalmas lelkiismeret-furdalások közepette, szinte magam előtt is szégyellve végül elővettem a szekrény mélyéről e csodaszert és a régóta és vigasztalhatatlanul síró gyermekem szájába dugtam a cumit, addig Kispillénél ez már szinte megnyugtató érzés volt, hisz nem kellett sem magam, sem a gyereket kitenni az ok nélküli és órákig tartó sírásnak, hisz jóllakva, tiszta pelusban és kényelmes ruhában, anya által órák óta dédelgetve már csak egy kis nyugtató cuppogtatásra vágyott.
Míg Nagypillét a széltől is óvtam, egyetlen másodpercre sem hagyva magára a légzésfigyelős kiságyban sem (hadd ne részletezzek így bizonyos házimunka-kivitelezést, vagy emberi szükséglet elvégzést) és két lépésre állva tőle minden egyes lépése megtétele közben, addig Kispillénél már nyugodtan hagytam akár két percre is úgy a biztonságos környezetében, ahol semmiféle kárt nem tehetett magában, hogy folyamatos aggódás nélkül beraktam egy adag ruhát a mosógépbe. És ha Kispille esetleg orra esett, nem hívtam egyből zokogva a Sürgősségi Osztályt, hanem higgadtan és megfelelő körültekintéssel tudtam kezelni a helyzetet.
Míg Nagypille megszületése után mániákusan fertőtlenítettem magunk körül mindent, nem győztem folyamatosan takarítani, nehogy valami kóbor bacilus megközelíthesse az én drága csemetémet, addig második gyermekem megszületése után már nem zavart az sem, ha játék közben esetleg koszos lett a keze.
A folyamatos rendrakással is így voltam. Nagypille után naponta 25-ször raktam rendet, Kispille után (és a két gyerek után) már örültem, ha napjában legalább egyszer hadiösvényt tudtam vágni a mindenfele szétszórt gyerekjátékok erdejében.
Aztán míg első gyermekem megszületése után teljesen elvesztettem a saját akaratomat, azaz mint önálló lény megszűntem létezni, csak az számított és úgy, ahogy azt az én Kisbabám akarta, addig második gyermekem, Kispille születése után hirtelen nagyon magamra találtam, azaz nagyon is hiányzott az, hogy az én akaratom is fontos legyen és számítson. A világon a két gyermekemet imádom a legjobban, de már nemcsak az ő érzelmi, szellemi és fizikai szükségleteik kielégítése fontos a számomra, hanem a sajátomé is. Ismét fontos lettem a magam számára és ezt nem szégyellem bevallani.
Lepke
