Hála a magasságosnak, hétfő délutánra áttört a Kicsi harmadik növésben lévő foga is, így legalább minimálisan nyugodtabb vizekre evezhettünk. Most már összesen hat foga van, ez elég jó arány ahhoz, hogy nagyobb darabos ételeket is oda merjek adni neki, de a húsokat továbbra is szálakra szedem és alaposan összetépkedem, nehogy véletlenül megakadjon a torkán.
Az új fogakon túl is nagyon szépen fejlődik, egyre több olyan dolgot csinál, ami meglepetésként ér minket, de legalábbis nem emlékszünk, hogy a Nagy ennyi idősen megértett volna olyan összefüggéseket, amiket a húga a legnagyobb természetességgel tesz magáévá.
Még mindig nagyon szeret az étkezőasztal alá bebújni, de már túl magas ahhoz, hogy az alacsonyabban lévő pereme alatt is átsétáljon, be is ütötte a fejét egyszer-kétszer, majd ebből rögtön levonta a tanulságot és azóta minden egyes alkalommal ügyesen lebukik, mielőtt kikacsázik alóla.
De akár arról is írhatnék, hogy több hónappal ezelőtt kellett utoljára kiszívnunk az orrát, majd amikor a héten megtalálta az orrszívót a pelenkázó aljában, akkor először az én orromba próbálta beletuszakolni a keskenyebbik végét, majd megindult vele a spájz irányába, ahol a porszívót tároljuk.
Kíváncsiságból kinyitottam neki az ajtót, hogy lássam, mit szeretne, így derült ki, hogy ténylegesen a porszívót kereste, fennhangon gagyogott, miközben az orrszívót próbálta ráapplikálni minden létező módon, majd felém nyújtotta az eszközt és várakozásteljesen nézett, amíg meg nem mutattam neki, hogy hová kell beledugni.
Már a parkolóba begurulva felismeri a játszóházat, izgatottan kalimpol a lábaival az autósülésben és ha véletlenül a távolabbi bejáraton megyünk be az épületbe, akkor ösztönösen indul el a megfelelő irányba, ahol a játszótér található.
Lehet, hogy ezek mind teljesen normális dolgok, de én annyira gyámoltalannak és icipici babának látom még, hogy néha teljesen elképedek rajta, hogy mennyi mindent megért már az őt körülvevő világból.
A fentiek csak megerősítettek abban, hogy nagyon gyorsan szalad el mellettünk az idő, ideje elkezdenem tudatosabbá válni abban, hogy felkészítsem a leválásra. Írtam már róla, hogy ősszel el fogja kezdeni a bölcsit és az év végén szeretnénk azt is, hogy a lányok összeköltözzenek a gyerekszobába, de úgy biztosan nem fog menni, hogy még mindig annyit szoptatom, mint jópár hónapja és az éjjel nagy részében mellettem alszik a franciaágyban.
A Naggyal – első gyerek lévén – sokkal tudatosabb és következetesebb voltam minden téren, de a második gyerekkel valahogy könnyebben esik abba a hibába az ember, hogy csak sodródik az árral és várja, hogy nőjön a csemete, mert végsősoron akkor lesz minden sokkal könnyebb.
Azt nem bánom, hogy sikerült elengednem a görcsös ragaszkodást a legjelentéktelenebb aprósághoz is (az amúgy is bebizonyosodott utólag, hogy sok esetben valóban feleslegesen voltam túlbuzgó), de a ló túloldalára sem szeretnék átesni, hogy csak úgy vagyunk, „majd lesz valami” alapon.
Emiatt a héten belekezdtem abban a sziszifuszi munkába, hogy visszaszoktassam a Kicsit a saját ágyába. Talán felesleges mondanom, hogy egyelőre nem zökkenőmentes a rendszer, sokkal fárasztóbb kikászálódni az ágyból és türelmesen, hosszú percekig visszaringatni (akár meg is szoptatni közben, ha máshogy nem megy), mintha csak egyszerűen magam mellé venném, de valahol muszáj elkezdeni.
A bölcsis környezettel való ismerkedésben nagyon nagy segítségünkre vannak az óvónénijeink, ha én viszem vagy hozom a Nagyot, akkor rendszeresen beinvitálják a Kicsit is a csoportba, megengedik neki, hogy játsszon a számára biztonságos játékokkal, körbejárhatja a termet, megfogdoshat, megvizsgálhat mindent és nem utolsósorban szokja az „idegenek” társaságát is.
Ugyan nem ide fog járni szeptembertől, de így is hálás vagyok ezért a lehetőségért, mert szemmel láthatóan enyhít a szeparációs szorongásán a rengeteg újdonság, bátran teremt kapcsolatot a többi gyerekkel (az ovisok is nagyon cukik, mindenki nagyon vigyáz rá és szívesen játszik vele), sokszor 5-10 percek is eltelnek úgy, hogy nem keres a szemével, tőlem teljesen függetlenül csatangol.
Ezen felül persze be fogom vetni a Naggyal már jó bevált módszert is, még a nyár folyamán szeretném rászoktatni a bölcsi napirendjére, hogy itthon is pontosan akkor egyen és aludjon, amikor azt ősszel, a csoportban is csinálni fogja.
Ha már szóba került a Nagy: a héten ő is alkotott ám! Arról talán már írtam, hogy a Kicsi születése után azt találtuk a legegyszerűbb módszernek, hogy ha én úgyis altatom a babát a hálóban, akkor kézenfekvő, ha a Nagy is ott alszik el, így nem kell duplán végigcsinálni a fektetős huzavonát a férjem bevonásával a szent egyenlőség jegyében. Elalszik szépen a franciaágyban, majd onnan az apja átviszi maga mellé, amikor mi is aludni megyünk.
Újabban viszont elég nyüglődős lett a alváshoz készülődés, mert újra előkerültek a már jól ismert „szomjas vagyok”, „pisilnem kell”, „túl meleg a párna”, „nem kaptam elég ölelést” dallamok, természetesen azután, hogy már bekuckózott a takaró alá.
Igyekszünk gátat vetni annak, aminek lehet, nyilván kap inni és elmegy wc-re is mielőtt lefekszik, de mindig előkerül valami újdonság, amire korábban nem gondoltunk. Pár nappal ezelőtt megtalálta a rést a pajzson, ha nincs kedve csöndben maradni, akkor alvás helyett olyanokat sutyorog a sötétben, hogy
„anya, én annyira nagyon szeretlek, hogy a szeretetem nagyobb, mint ez a ház!”
Erre varrjatok gombot! Nagy betyár, mert tudja, hogy ezért biztos nem fogom leszidni, így amolyan „bocsánatos bűnként” járhat a szája.
Mivel a Kicsi általában hamarabb kidől, azt nem mindig szoktam megvárni, hogy a Nagy is elaludjon, de azért van abban valami végtelenül szórakoztató, amikor nem merem felvenni vele a szemkontaktust, mert akkor rögtön kiszagolja az izgatottságot az arcomon, így jobb híján a telefonomon indítom el a babakamerát és azon keresztül nézem meg – miközben ott ülök mellette –, hogy be van-e csukva a szeme, nehogy nekem újrakezdje a nagyszínpadi monológot.
Igyekszünk továbbra is kihasználni, hogy a férjemmel itthon vagyunk mind a ketten, jut időnk mindenféle olyan dologra is, amit a babával együtt sokkal nehézkesebben intéznénk.
A burokrácia már annyira utolért minket, hogy több tennivalónk is volt, amit már nem tudtunk halogatni, ezek közül a legfontosabb az volt, hogy végre levadásszam a gyerekorvosunkat.
Telefonon egyszerűen fizikai képtelenség elérni őket, sokszor ki sem csöng a hívás, ha pedig mégis, akkor nem veszi fel senki a kagylót.
Itt ugye az a rendszer, hogy a baba születésétől kezdve hat hónapos koráig kéthavonta van státusz, de mivel a korábbi doktornő otthagyta a praxist, így minden egyes alkalommal más orvos rendelt, amikor a Kicsit vittem. Az utolsó találkánkon már időpontot sem kaptam, azzal az érveléssel, hogy majd keresnek, mielőtt legközelebb mennünk kell, de azóta sem hívott senki, hiába kértem, hogy a Nagynak is feltétlenül nézzenek időpontot, mert a nyár elején már négy éves lesz és több, mint két éve(!) nem volt státusza.
Az ovihoz szükséges igazolást is a gyerek vizsgálata nélkül adták ki és mivel azóta nem volt olyan betegsége, amihez orvosra lett volna szükségünk, így ő nem is járt a rendelőben már legalább másfél éve.
Mindenesetre az fontosabb lenne, hogy a Kicsi fejlődését figyelemmel kísérjék és azt is le kellene egyeztetnünk, hogy még a bölcsi kezdete előtt megkapja az általam pluszban kért bárányhimlő elleni oltást.
Egy szónak is száz a vége, muszáj volt valahogyan kapcsolatba lépnem velük, így több (felesleges) telefon után végül csütörtökön bementem hozzájuk. Azon túl, hogy senkit nem találtam ott, mert nyilvánvalóan pont ezen a héten szünetel a rendelés szabadság miatt, de még csak okosabb sem lettem a kihelyezett paksamétákat olvasgatva.
Nem túlzok, úgy nézett ki a rendelő ajtaja, mint egy kollégiumi faliújság, ezer meg egy kiragasztott papír, egymást fedő, össze-vissza információk, sőt, még a gyerekorvos névtáblája is hatvanhétszer át volt ragasztva, minden alkalommal egy-egy újabb névvel.
Tiszta kabaré, komolyan.
Jövő héten újra próbálkozom majd, akkor remélem el tudok csípni valakit, mert az egy dolog, hogy szerencsére nincs orvost igénylő problémánk már jó ideje, de szeretném ha normális kezekben lennének a lányok, mire beköszönt az ősz és a betegségszezon. A Kicsivel pláne nem tudjuk mire számítsunk, nem akarok úgy nekiindulni az első közösségben töltött hónapjainak, hogy még aban sem vagyunk biztosak, hogy pontosan ki rendel a gyermekorvosi praxisban.
Nem voltam maximálisan elégedett az előző doktornővel sem, de legalább volt valami állandóság és a gyerekekkel tényleg extrém türelmesen, kedvesen foglalkozott.
Ha már így belejöttem az orvososdiba, akkor pénteken rávettem magamat és elmentem a fogorvosom által ajánlott fogszabályozó magánklinikára is.
Ugyan egyenes sorban vannak a fogaim, de a felső fogsorom valamennyivel előrébb áll, mint kellene és kíváncsi voltam, hogy pontosan mennyi idő és pénz lenne tökéletes állapotba kalapálni őket.
Kicsit hülyén veszi ki magát, hogy a harmadik x után „jut eszembe” a dolog, de gyerekként még a támogatássokkal együtt sem lett volna a szüleimnek erre pénze, fiatal felnőttként sem a fogaim esztétikai állapotára akartam százezreket költeni, később az esküvőnkre költekeztünk ki, az utána következő évben pedig megszületett a Nagy, aki úgy tropára vágta az addig sem éppen érintetlen fogaimat, hogy majd másfél év (és rengeteg lóvé) volt, mire mindent kijavítottak.
Akkor úgy gondoltam, hogy annyira reménytelen a helyzet, hogy felesleges óriási összegeket fogszabályozásra áldozni, inkább elkezdek implantátumokra gyűjteni, úgyis olyan ramaty fogaim vannak, hogy ezeknek már mindegy.
Erre most, a Kicsi születése után ért az a meglepetés, hogy ezúttal nem rombolt porig a terhesség és a szoptatás, sőt, a fogorvosom szerint nagyon szép, láthatóan karbantartott fogaim vannak, szerinte érdemes lenne elgondolkodnom a fogszabályzón, hogy tényleg makulátlan legyen a mosolyom.
Így is tettem, elmentem a konzultációra és az ottani orvosok is megerősítették, hogy érdemes foglalkoznom vele, bár két fogamat mindenképpen ki kellene húzni hozzá.
Nem ért meglepetésként a dolog, annak pedig külön örültem, hogy lehet úgy is csinálni a dolgot, hogy már eleve tömött fogat húzzanak és ne egészségesektől kelljen megválnom.
Nagyjából másfél évig kellene utána hordanom a fogszabályzót, de ezt sem éreztem különösebben nagy áldozatnak, így most egyre inkább hajlok arra, hogy megcsináltatom. Most legalább az életemnek abban a szakaszában vagyok, hogy nem okoz túl nagy gondot a háromezer eurós(!) árcédula sem.
Fiatalabb és szebb már úgysem leszek, akkor legalább a mosolyom legyen tökéletes jeligére.
A hétvége többnyire békésen telt, szombaton a nyakunkba vettük a várost, hogy beszerezzünk a férjemnek pár nyári holmit, amiket már régóta keres. Neki végül nem vettünk semmit, de legalább a Nagynak sikerült elöl zárt, könnyű és kényelmes szandált találnom és a Kicsi is kapott egy ruhácskát a jó idő beköszöntére való tekintettel.
Maga a bevásárlókörút eléggé érdektelen lett volna, de az alig tíz hónapos babánknak sikerült itt is meglepnie minket. Iszonyatos elánnal csipkedte a lábait, egyfeszt gyalogolt egyik üzlettől a másikig, a babakocsiba nem volt hajlandó beleülni és a kezünkből is folyamatosan lekéredzkedett. A nap végére szerintem több kilométert is beletekert a lábaiba, egészen elképesztő, hogy pár héttel az első lépései után már képes ilyen hosszan gyalogolni.
Vasárnapra eredetileg nem terveztünk semmit, de délelőtt írt a Nagy legkedvesebb ovis barátjának az anyukája, hogy kilátogatnak az egyik helyi parkba, ha ráérünk, nagyon örülnének, ha csatlakoznánk. Így aztán ebéd után négyesben nekiindultunk és a szabad levegőn töltöttük a nap hátralévő részét; sikerült is mindössze fél órával a fektetési idő előtt hazaérnünk.
Rohamtempóban fürdettük meg a lányokat, tálaltuk fel a vacsorát, sétáltattuk meg a kutyánkat és pakoltuk el a nappaliban uralkodó káosz jó részét, így végül csak öt perc késéssel kerültek ágyba a gyerekek.
A friss levegő, a fára mászás, a fogócska, a focizás, a hangya-szemle és a vadvirágok gyűjtése (majd a Kicsi által az elfogyasztásuk megkísérlése) rendesen lefárasztotta őket és perceken belül mindketten békésen szuszogtak.
A hálóból kifordulva nekikezdtem összepakolni a Nagy tornafelszerelését másnapra az oviba, közben pedig azon gondolkodtam, hogy milyen szuper csapat vagyunk mi a férjemmel ketten és milyen klassz kislányok jöttek le a házi gyártósorról.
Végülis... igaza van a Nagynak, az én szeretetem is legalább olyan nagy feléjük, mint ez az egész lakótelep!
Salty
