Nem, nem arra gondolok, hogy gyakoroljátok-e az angol rendhagyó igéket meg a
der-die-das-t. Arra se, hogy kétnyelvű család vagytok és ide-oda billegtek a két nyelv határán, egyiken elkezdve a mondatot, hogy a másikkon fejezzétek be. Azokra a nyelvekre vagyok kíváncsi, amik túlvannak az olyasmiken, amiket így leírunk, mint most én teszem.
A szülőszobán az egyik drámai élmény a fájdalmon túl, amikor kezedbe nyomnak egy emberi lényt, akihez szólsz persze szavakkal, de jól nézne ki szegény, ha csak a szoba sarkából dumálnál neki kifelé. Pár nap alatt megtanulod, hogy bár egyetlen szót se beszél még édes anyanyelvén, meglepően sok mindent és meglepően pontosan tudtok egymással közölni.
Ha figyelsz.
Addig esetleg csak vihogtál az ősi állatorvosos viccen („emberorvos és állatorvos beszélget, hogy állapítod meg, mi baja a páciensnek? Hát megkérdezem, mik a tünetei, mondja az emberorvos….jaaaa hát úgy könnyű, vigyorog kajánul az állatorvos…)
Megtanulod megérteni a hangját, szavak nélkül. A hangok magasságát, rezgését, erejét, tónusát. A teste nyelvén is beszélned kell: megfeszíti magát, elernyed, összerezzen, fészkelődik, röpköd, rúg, bújik. Nem elemzed, nem jegyzetelsz, másként tanulod.
Beszélsz a test nyelvén te is. Először nem értettem, minek kell a kölökkel fel-alá masírozni az előszobában, fáradt voltam és türelmetlen, nyefegett és feszített, és én visszafeszítettem sokszor. Anyám valahogy ráhangolódott, pedig nem olyan az alaptermészete: ebben az ősállapotban megnyugtatnak, tudatállapotot változtatnak, elsimítanak, elaltatnak, megpihentetnek, akár fájdalmat csillapítanak a ritmikus mozdulatok. Akárcsak az élő hangok: a dünnyögés, a mormolás, a kántálás, az ének, a suttogás. (Újra kellett tanulnom szégyenszemre, aminek a tudásával eleve a világra jöttem...)
Tulajdonképpen minden két éven aluli kisgyerek, minden nagyon szerelmes, és minden haldokló tudja. Az ezek közti állapotokban tűnik úgy sokszor, hogy nem találjuk az utat.
Ha valaki nagyon „tudatos” akar lenni, könyvből megtanulni, ha nagyon fáradt (és neki volna arra szüksége, hogy valaki a karjába vegye, megérintse, énekeljen-dünnyögjön-mormoljon neki, tengermozgásban ringassa….), ha csak a végeredményhez akar gyorsan eljutni, ha meg akarja magyarázni, akkor viszont nem képes ezen a nyelven beszélni, és süket az ebből a rétegből érkező kérésekre.
Minden mágiának ez az ősállapot az eredete: kántálunk, táncolunk, dobolunk, ringatózunk, zümmögünk, hogy ennek adott esetben mekkora ereje, szabályos gyógyhatású varázslata van, azt tessék itt meg itt elolvasni. Vagy akár ezt.
Látszólag az egésznek nincs sok értelme, a felvilágosult ember ugye kiröhögi a ráolvasásokat, abrakadabra, csiribícsiribá, legyen itt egy mindenesfagylalt! Pedig ha jobban belegondolunk, ugyanez a gyökere a „gyógypuszinak”, a „varázsmondókának”, amitől gyorsabban gyógyul horzsolás és púp, vagy ma már nem lepődnek meg annyira, ha az intenzív osztályon egy biztató hangfelvételt kérnek: az altatásban tartott vagy súlyos állapotú papa, mama, kisgyerek a mi hangunkra elindul a gyógyulás útján. (Mi ez, ha nem varázslat? Miközben mindenféle műszerrel mérhető…)
Mennyire tanuljuk meg egymás nem-verbális nyelvét? Mennyire olvasunk a mozdulataiból, a rezdüléseiből, mennyire fejtjük meg az arckifejezését, az azon átsuhanó ilyen-olyan gondolatokat, érzelmeket?
A némafilmek korában ugye beszéd nélkül kellett átadni az üzenetet (a feliratokat most felejtsük el egy pillanatra). Nyelv-e a mozdulat, egy mozdulatsor? Naná, bejön a főszereplő, ki nem nyitja a száját, csak végigkacsázik a helyszínen, és mindenki dől a röhögéstől. Meg tudod szavakkal magyarázni, min röhögtél annyira? Néha.
Emberek, akik gyanakodva méregetik egymást, nem beszélik egymás nyelvét, húsz perc alatt hatalmas barátságot képesek gerjeszteni egymás közt, ha valaki bedob közéjük egy focilabdát, és ők játszani kezdenek. Az ugróiskola, a körjáték, a foci, a petangue, a sakk, a kártyajáték – az is egy nyelv. Az élő zenére való közös tánc is.
Egyetlen kép többet mond néha, mint tíz bekezdésnyi szöveg. Megállsz egy festmény, egy fotó, egy rajz előtt, és döbbensz, hahotázol, eltűnődsz, magadba mélyedsz, elszomorodsz, vagy eszedbe jut valami szokatlan – esetleg elborítanak az érzelmek, amiket már megint nem biztos, hogy szavakba tudsz önteni. De átjön az üzenet – néha a képek épp úgy beülnek az agyunkba, mint a szövegek. (Dante és Hyeronymus Bosch miatt képzelik sokan például a Poklot meg a Purgatóriumot olyannak, amilyen a fejünkben képként él…)
És akkor most…gondolkodjunk el egy pillanatra. Mennyire bátorítjuk a gyerekeket, hogy őrizzék meg, sőt, fejlesszék ezeket a rétegeket, ezeket a nyelveket magukban, mert a legfontosabb pillanatok válhatnak átélhetővé, túlélhetővé, kifejezhetővé velük? Mit csinál egy nagyobb gyerek, vagy egy felnőtt, aki nem tudja kiénekelni, kitáncolni, kisportolni, kirajzolni, kifesteni, kidobolni-kidobogni, kirezegni magából? Miért tekintjük ma már különleges képességűnek és varázslónak, aki felnőttként él ezekkel az eszközökkel – vagy miért irigyeljük sárgán, hogy mi miért nem tudunk (fenét, nem merünk), mert valahogy beragadtunk a képernyők elé vagy „komolytalannak” és esetlennek érezzük magunkat? Mire LENNE való az ének-rajz-tornaóra az iskolában? Öhm.
A családban mennyit tanulnak meg ebből, és az erre való figyelésből? Vannak utak, ahol először csak úgy tudunk járni, ha visznek - hogy utána mi vihessünk másokat majd. Az eszköztárunk valahol ösztönösen adott, de meg kell tanulnunk értelmezni és jól használni, felismerni, mikor érdemes mihez nyúlni, melyik csillapítja a háborgó érzelmeket, melyik az, amely néha pontosabban "fogalmaz" a beszédnél, és melyik épít hidat két vagy több ember közt.
Valamiért kaptuk a testünket, nyilván nem csak arra jó, hogy vajas kenyereket gyömöszöljünk bele, meg leüljük valami gép elé. Muszáj volna megtanulni (és/vagy nem elfelejteni) beszélni a kép, a hang, a mozdulat, a ringatás nyelvét – az egész pici gyerekekkel, az egészen rozoga, féllábbal már itt se lévő öregekkel, meg ha olyasmiket mondanánk valakinek, amire nincsenek szavak, vagy megszabadulnánk valamitől, amire szintén nincsenek.
Miközben belefullasztanak minket a szövegbe, ne feledjük a többi, rendelkezésre álló nyelvben rejlő varázslatot.
Nem érted? Várj megpróbálom kalimbán.
Vakmacska
(Müller Péter és más magyarnyelv-varázslók kifejezésével: ÉRtelek, ÉRezlek, ÉRintelek)
